Saját filmjei mellett játékfilmek és a Privát Magyarország zenéje fûzõdik a nevéhez, mégsem tekinti magát filmzeneszerzõnek.

– A film kétségtelenül hatott a munkámra. A Privát Magyarország elsõ darabjai – ma így neveznénk – multimédiás színpadi elõadásainkból nõttek ki, amiket Forgács Péter barátommal a ‘80-as évek derekán csináltunk. Péter csodás leleteinek vetítése azonban szólókoncertjeimnek is szerves része lett. Két emlékezetes elõadásunkon (a linzi Ars Electronica fesztiválon, illetve a Wiener Festwochenen) ezeket a filmleleteket használtuk a színpadkép vizuális nyersanyagaként. Mégis, jóllehet számos ponton kapcsolódom a filmhez és filmzenéket is készítek, aligha nevezhetõk ezek a szó megszokott értelmében filmzenéknek. Forgács filmleleteinek, illetve annak, amit csinál belõlük, legalább annyi köze van az archeológiához, mint a filmhez. A film, csakúgy, mint a zene, az idõvel dolgozik. Lényegében idõsûrítményekrõl beszélhetünk. A családi mozik hasonlíthatatlan világa – amellett, hogy sokukban saját történetemre, családomra ismerek rá –, jóval izgalmasabbnak tûnt, mint a játékfilmeké. Az élet forgatja ezeket az elképesztõ jeleneteket. Nincs az a rendezõ, aki képes volna ilyesmit létrehozni. Ül egy muki fehér ingben a zongoránál, elõtte két kövér nõ tvisztel, a háttérben, a csipketerítõvel borított tévében Jónyer és Klampár pingpongoznak. Aztán a zongorázó úr leveszi a nadrágját, kisül, hogy az inge hálóing, a nõk kinyitják a variabútort, megágyaznak, a pasi ágyba fekszik. Rengeteg ilyen kép van a fejemben.
– Melyik volt az elsõ film, amelyhez zenét írt?
– Erdély Miklós Vonatútja (1981). Strukturalista dolgozat, bizonyos szempontból példaértékû, nem mondhatni, hogy kényeztetné a nézõt.
– Azért kérte fel Önt, mert a 180-as Csoport repetitív zenét játszott, és a film is az ismétlõdésre épült?
– Véletlenül futottunk össze a Balázs Béla Stúdióban. Valami dolgunk volt ott Melis Lászlóval (a 180-as Csoport egykori, szintén zeneszerzõ tagja – a szerk.), és megkérdezte, nem lenne-e kedvünk a filmhez. Nekem volt. Egyébként nem tartoztam sem az Indigó Csoporthoz, sem Erdély baráti köréhez, ekkor láttam õt elõször. Egy kánon ötletével álltam elõ, ami akkoriban nagyon izgatott, és tökéletesen illeszkedett a filmhez. Az elkészült zenével eleinte fenntartásai voltak, aztán megbarátkozott vele. Ez a kánon aligha nevezhetõ filmzenének, de más rendezõk is lehetõséget adtak arra, hogy ne hagyományos értelemben vett filmzenét írjak. A hagyományos filmzene illusztratív, elõre megfontoltan manipulál. Ebben az értelemben nem vagyok filmzeneszerzõ, ilyesmihez nem értek. Mint ahogy ahhoz sem, hogy egy adott stílusban komponáljak. Nem vonzódom ehhez, és hál’isten soha nem is kényszerültem ilyesmire.
– Pedig dolgozott játékfilmekben is.
– Igen, kétszer. A Meteóban a „piszkos” munkát Másik János végezte el, én az álomjelenetek zenéjét csináltam, amikre Monori M. András külön világot épített. A Balra a nap nyugszik különös történet. Fésõs András ott állt a majdnem kész filmmel, amihez nem volt zene.
– Tudott arról, hogy Nick Cave zenéjét szerette volna használni?
– Nem. Karácsony napjaiban kerestek meg, hogy január elejére kéne a zene, a Filmszemle miatt. Elhajtottam õket, aztán eszembe jutott, izgalmas lenne, ha három napra beültetnék a stúdióba négy muzsikust, akik még soha nem játszottak velem és többnyire egymással sem. Nagy kihívás volt. Többre nem vállalkozhattam, a film készítõi meg nem voltak abban a helyzetben, hogy nemet mondhassanak. Sajnos az a merészen nyers videókópia, amit akkor kézbe kaptam, nekem jobban tetszett, mint a kész film. Szorosra vágták, a zenének csak másodpercnyi helyek maradtak, többnyire fontos dialógusok hátterében. A CD, ami a filmmel egy idõben jelent meg, körülbelül rendben van, de a filmben szinte semmit nem hallani belõle. Viszont ennek köszönhetjük a Gordiusi Èomó Kreatív Zenei Laboratóriumának a létrejöttét, ami azóta sokfelé megfordult a világban, és minden színpadi produkciójában domináns elem a mozgókép. A Láthatatlan történetet, aminek a szövegét Hamvas Béla 1943-ban írta, Vízöntõjébõl válogattam (a közeljövõben szintén megjelenik CD-n), koncertjeinken ugyancsak a Forgács-féle Privát Film és Fotóarchívum leleteinek vetítésével adjuk elõ.
– Mi vitte a filmkészítéshez?
– Annyira érdekesnek találtam a családi mozit, hogy 1985 körül magam is vettem egy normál 8-as kamerát, és forgatni kezdtem. Emellett számos darabban használtam az általam konstruált hangszert, a 8mm-phone-t, beépített hangszedõjével és mikrofonjával. Vonzott a szinesztézia: miközben filmezek, tulajdonképpen zenét produkálok, sõt, olykor filmet is tettem a kamerába, és a koncert során normál nyolcas felvételek készültek. Saját filmjeimben végképp nem választható szét a kép és a hang: zenei darabok ezek vizuális vezérszólammal. A Túlsó Part, a Cuba vagy a legújabb, amit a Himalájában vettem fel ugyancsak normál 8-asra, szubjektív naplók.
– A Wanted címû zenei lapban azt nyilatkozta, nem hall harmóniákat. Ez a hiányosság talán segít az „atmoszférikus hangzások” létrehozásában?
– Az európai mûzene története a harmónia története. Ezt a kiképzést én is megkaptam. S az ember hangszerválasztása sem véletlen: monodikus hangszert, a fuvolát választottam. A Vízicsoda címû darabomnál már 1981-ben igyekeztem a fuvolák lehetõségeit a komplexitás felé elmozdítani különbözõ térirányok, hangszerek és idõk használatával. Az indiai klasszikus zene idõfelfogása már az elsõ pillanatban ismerõsnek tûnt, amikor tizenéves koromban elõször találkoztam vele. A primer életszag mellett az a tulajdonsága állt hozzám közel, ami nem a harmóniák oldását és kötését tekinti vezérfonalnak, hanem a különbözõ idõk egyidejû megjelenését. Mindannyian másképp hallunk. Én valóban nem harmóniákban hallok, viszont minden egyes hangmagasságnak más hangszíne van. Számomra a hangszínbeli változások sokkal karakterisztikusabbak és fontosabbak, mint a harmóniák. Sosem a harmónia felõl indulok el, a kiindulópontom lineáris. Idõmetszeteket képzelek el. Természetesen a különbözõ szólamok eredõjeként harmonikus felületek is létrejönnek, de olyan nincs, hogy a harmónia a kiindulópont.
– Milyen módszerrel készít zenét a filmekhez?
– Nem lehet egységes módszerrõl beszélni, hiszen az elején még magunk sem tudtuk Forgács Péterrel, hogy mi lesz ezekbõl a családi filmekbõl. Sõt, még a sokadiknál sem, csupán szereztünk némi tapasztalatot arról, mi lehet a munka eredõje. Péter kitalált egy vizuális mûfajt, aminek szerves része az én zeném is, ez a folytonosan jelenlévõ, komponált akusztikus közeg. Általánosságban annyit mondhatok, hogy elõször megnézem a filmet, és valamilyen szubjektív kapcsolódási pontot keresek hozzá. Forgács Péter filmjeinél nem nehéz ilyet találni, mert mindig van bennük egy olyan mag, egy-egy emberi sors vagy gondolkodó, mint Wittgenstein vagy Bibó, akihez vagy amihez kapcsolódhatom. A zene készítésekor viszont már nem nézem meg a filmet. Még azt sem, hogy hány megszólalás volna kívánatos. Hangképeket készítek, amelyek többnyire lineárisak. „Belövök” egy hangzást, egy akusztikus teret, és ebben mozgok az adott idõben. Idõnként vannak „szinkronizált” részek is, amikor zörejbrigádot hívunk. Elõfordult, hogy komplementer darabokat komponáltam azok mellé a zenék mellé, amelyeket az eredeti filmkészítõ magnószalagról szokott a filmjéhez játszani. Többször alkalmaztam kollázstechnikát is. A Csermanek csókjában Kádár János, a narrátor mint „rapper” épült be a zenébe. Az Örvény filmváltozatának vágásánál viszont fontos volt, hogy készen legyenek az énekes tételek: nem mindegy, hogy a film egy-egy részénél a zsidótörvények mely passzusait éneklik és milyen hosszban. Az Angelos filmmel, ahol inkább csak a hangzó háttér szól, sokkal több munkám volt, mint mondjuk az oratórikus Maelstroemmel, ami egylendületbõl, öntörvényû zeneként jött létre. A Gyerekeknél, Moldoványi Ferenc Koszovóban forgatott filmjénél még annyi kötöttségem sem volt, mint a Forgács-filmeknél. Mindegyik munka más. Jó pár film van mögöttem. Hihetetlen nehézséget okoz, hogy ne beidegzõdések, sémák mentén haladjak, hogy ne ismételjem önmagam. Nem nagyon tudok alkalmazkodni, de azt hiszem, elõnyére szolgál a filmeknek, hogy ezek a zenék öntörvényûek, és talán nem tûnik szerénytelenségnek, ha azt mondom: emblematikus hangzó világot képviselnek.