A kép forradalma a jövõkép forradalma is.

- Ön szerint az elmúlt kétezer évben a filozófiát a szöveg éltette, a jövõben viszont a kép élteti majd.
- Azért hiszek ebben a változásban, mert a filozófia a kultúra, a gondolkodás és az élet általános problémáival foglalkozik, és ebbe hangsúlyosan beletartozik a kommunikáció is. A kommunikáció pedig, ahogyan ezt mindennapjainkban tapasztaljuk, kétezer év szövegalapúsága után éppen most válik képalapúvá. Tehát a kép a meghatározó és nem a szöveg. A szeriõz napilapok néhány évtizeddel ezelõtt elképzelhetetlennek tartották, hogy képeket közöljenek, ma meg lassan átalakulnak illusztrált lapokká. Az emberek a tévét háttér-médiumként használják. Képek között élünk. Az Internet is multimediális –, sõt interaktív. Ez azt jelenti, hogy az ember nemcsak képek élvezõje, vagy befogadója, vagy passzív elszenvedõje, hanem képek létrehozója is és ez a döntõ fordulat. A filozófia születésekor az athéni társadalom az írásos kommunikáció kezdeteit próbálgatta. Platón ahhoz a generációhoz tartozott Athénban, amely számára az írásbeliség már magától értetõdõen volt. (Megjegyzem, hogy Platón  mestere és eszménye – Szókratész – zért nem hagyott hátra írásos mûveket, mert nem tudott írni. Bár néhány dialógus azt sugalja, mintha Szókratész olvasott volna, de valójában az egész szókratészi gondolkodás úgy érthetõ igazán, ha egy öregedõ, írástudatlan ember abszolút elképedéseként érzékeljük abban a világban, amely – számára – kezd érthetetlenné válni. Alapkérdésekkel fordul fiatal kortársaihoz: ezen mit értesz? A fogalmak, amelyeket tisztázni akart az írásbeliség által kreált fogalmak voltak. Persze, az idealizáló emlékezet egy generációval késõbb ezt már úgy jelenítette meg, mint a szókratészi bábáskodás filozófiai technikáját.)
Platón az elsõ filozófus, akinek azzal a problémával kell szembenéznie, hogy a kommunikáció, a gondolkodás, a lineáris írás közegében folyik. A korábbi generációk -- a homéroszi nemzedék --, dalban, táncban, ritmusban örökítették át a maguk enciklopédiáját, a maguk tudásanyagát. Platón is írásban hagyta hátra filozófiáját, és azok a problémák, amelyek õt foglalkoztatták, csakis az írás közegében keletkezhettek: az általános kifejezések, általános terminusok problémái. Például mi az igazságosság, mi a jó, mi a szépség? Ezek a kérdések egy írásbeliség elõtti nyelven meg sem fogalmazhatóak, mert az nem elvont absztrakt fogalmakkal dolgozik. Platón merõben az írásbeliség gyermeke, abban azonban igaza volt, hogy az írás nem interaktív.
- Tehát ha kép-kultúrában nõnek fel a gyerekeink, akkor az õ kérdéseik merõben mások lesznek?
- Biztos vagyok benne, hogy a kérdések megváltoznak. A mi mostani kérdéseink sajnos nem túlságosan érdekesek, mert mi az írásbeliség világában szocializálódtunk. És ebbõl ered a mai kultúrával kapcsolatos pesszimizmus, a régi iránti nosztalgia, számos kultúrkritikai megjegyzés, ami mind-mind abból táplálkozik, hogy nehezen válunk meg attól a világtól, amiben felnõttünk, és amihez hozzászoktunk.
Azt hiszem, a felnövekvõ generáció kérdései mások lesznek; kevésbé absztraktak, és sokkal inkább gyakorlatiasak. És nem az izolált gondolkodás lesz a jellemzi, hanem a sok individuum kapcsolatából adódó újfajta kollektivitást. A közösséggé hálózott individuum.
Nem azt mondom, hogy a hálózott-gondolkodó minden ízében  kollektív gondolkodásba süllyedt-süppedt-merült-ájult gondolkodó lesz, mert ez a képlet a történelemelõtti idõk horda-emberére lehetett jellemzõ. Nem a múlt ismétlõdik meg, az evolúció sajátos jellege szerint a rétegek egymásra épülnek. Minden réteg megmarad, mint valamilyen õsi funkció hordozója. Az individualitás is, sõt a tömegkultúra viszonyaihoz képest éppenséggel növekszik: az internet használó nyilvánvalóan individuálisabb élvezõje a kínálatnak, mint a tévénézõ, a rádióhallgató vagy az újságolvasó, már csak azért is, mert hiszen válaszoló, visszaválaszoló lény. Ezzel az individualitásával együtt is állandó kollektív kommunikációban él, mindig másokkal együtt gondolkozik. Ez teljesen új helyzet.

A szavak mögött a képek

- A szövegben gondolkodás mennyiben teszi mássá az embert, mint a képben gondolkodás?
- A képben, hangban, szagban, tapintásban való gondolkodás a törzsfejlõdésben és egyedfejlõdésben nyilván korábbi, mint a szavakban való gondolkodás. Valamiféle emberi intelligenciát a történelemelõtti korok hajnalán feltételeznünk kell, még a beszélt nyelv kialakulása elõtt, mint ahogy a felnövekvõ kisgyereknél is, valamilyen emberi intelligencia csírái kibontakoznak még a beszédtanulás elõtt. Tehát a beszélni még nem tudó ember nem majom, hanem ember. Amikor a digitális gondolkodásról beszélünk, tudnunk kell, hogy a digitális szó eredetileg azt jelenti: ujjakra szabott, ujjakkal kifejezett például számszerûsítõ, ennyiben logikailag szimbolizáló, míg az analóg -- leképezõ. Az analógia hasonlóságot jelent, az analóg gondolkodásban a hasonlóság megõrzése, a mímelés rejlik. Amikor hangokban vagy képekben gondolkodunk, ez mindig annak alapján történik, amit hallottunk vagy amit láttunk.
- Éppen ezért hagy teret az emberi fantáziának a szó.
- A szavak közege az elkülönítõ, sorba állító, klasszifikáló -- digitális --  gondolkodásnak kedvez, ám a szavakban történõ gondolkodás mögött mindig ott van a képekben való gondolkodás. A szavak rendet tartanak képzeteink körében, de képzeteink nélkül a szavak nem jelentenek semmit. Az a gyanúm, hogy Kant csak egyik legtragikusabb áldozata annak a folyamatnak, melynek során 2000 vagy 2400 éven keresztül a filozófusok puszta szavakban próbálták meg kifejezni, amit nem pusztán szavakban éltek meg, hanem képekben, hangokban, szagokban, tapintásokban. A tiszta ész kritikájának leghomályosabb passzusai igencsak elárulkodnak arról, hogy a szerzõ most valami képieset próbál kifejezni, de képek nem állnak a rendelkezésére, csak szavak.
- Akkor nem elvont fogalmak magyarázata lesz a gondolkodás, hanem nagyjából ugyanazt a szótárt használjuk majd, hogyha képek, hangok, illatok állnak rendelkezésünkre?
-- Illõ kritikával és öniróniával mondom: nem a szónyelvrõl a képnyelvre való áttérés, hanem a szónyelvnek a képnyelven való kiegészítése lesz a jövõ képlete. A szavakban való gondolkodás ráépült a képekkel történõ gondolkodásra, és õsi rétegként megõrzõdött a képekben való gondolkodás, a szavakban való gondolkodás is megõrzõdik majd, miközben ráépül egy új, képekben való gondolkodás, de a kettõ együtt fog hatni. Mint ahogy az írott szavakban való gondolkodás ráépült a mondott szavakban, tehát a hangos beszédben való gondolkodásra. De a régebbi réteg valamiféle õsi funkcionalitást mindig megõriz. Nagy kérdés, hogy egy ilyen vizuális nyelv milyen jellegû filozófiai és kulturális kérdéseket fog felvetni. S itt azt kell mondanom, hogy a kultúra nem a mûvelt ember luxusa, hanem az emberiség túlélési stratégiájának egyik eleme. A mindennapi élet, a tudomány, a szórakozás közege egy szövegkép kombináció lesz, ezért a filozófia kérdései, -- az akkori filozófiák kérdései -- ennek a vegyes médiumú kommunikációnak a nehézségeire vagy integrációs problémáira fognak vonatkozni.
A mi generációnk felelõssége azért olyan óriási, mert nem csak az elsõ közt vagyunk, akik találkoznak ezzel az új médiummal, hanem az utolsók, akik még a régiben szocializálódtak. Az, amit mi nem rögzítünk, a régibõl nem tudatosítunk, nem adunk át, elveszhet, és  újrafelfedezése bizonyos szellemi vérveszteséggel történhet csak meg. Kortársaim nagy részének konzervativizmusa azért nyugtalanít, mert úgy érzem, hogy értékes idõt vesztegetünk el, ahelyett, hogy az új megoldandó problémákra figyelnénk.
- De hiszen éppen ez a technika teszi lehetõvé azt, hogy „ne higgyünk a szemünknek”, ugyanis pontosan tudjuk, milyen hihetetlenül élethû montázst, kollázst, virtuális jelenségeket imitálhatunk a segítségével. A kép önmagában nem segít, sõt tovább mélyíti az ezredforduló emberére jellemzõ gyanakvást. Mert egyáltalán nem biztos, hogy amit látok az igaz, valódi, vagy pedig egy ügyes gépi-képi „hazugság”?
-- Valóban új filozófiai kérdés: mitõl igaz a kép? Mi a módszere a kép hitelesítésének? A szimulált, illuzórikus, fiktív képek világában, vagyis a virtuális valóság világában? Mit jelent a képi eredetiség? Bár szeretném megvédeni magunkat attól a téves gondolattól, hogy most egy olyan kommunikációs közegbe kerülünk, ahol könnyebb hazudni és hiszékenyebbek vagyunk. Én úgy gondolom, hogy a középkori írásbeliség idején vagy a könyvnyomtatás kezdeteikor az emberek nem voltak kevésbé veszélyeztetettek. A középkori és a korai könyvnyomtatás-korabeli útleírások, történelmi beszámolók, fiktív tájakról, fiktív eseményekrõl, legendákról, mítoszokról szóltak, a tény és a mítosz, a tény és a fikció egybemosódott ezekben az írásos munkákban. Az emberek rengeteg badarságban hittek. Nem gondolom, hogy a mai internethasználó könnyebben megtéveszthetõ, sõt, az internet soha nem látott lehetõségeit adja annak, hogy valamely állítást vagy hírt több forrásból ellenõrizzünk.

A Lewinsky affér és az ikonikus forradalom

- Mindezek alapján kell-e félnünk a képek túlsúlyától?
- A könyvtõl is féltették az embert. A beszélgetésünk elején mondtam, hogy Platón például az írástól óvta az emberiséget. A XVIII. század harmadik harmadában, amikorra szélesebb körben elterjedt a könyvolvasás, az tûnt veszélyesnek, sõt, egészségtelennek, ha valaki magányosan, halkan olvasott. Nagyon egészségtelen dolognak tartották, hogy az ember ül, mormol, mozgatja a fejét, és tanácsokat osztogattak, hogyan lehetne mindezt ellensúlyozni azzal, hogy az olvasó fél óránként felkel és tesz egy nagy sétát. A könyvnek, az írott szónak természetesen továbbra is szerepe lesz. A kinyomtatott szó bizonyos funkciókat jobban teljesít, mint a képernyõn olvasott. Áttekinthetõbb, néha jobban kezelhetõ. Az emberiség nem bolondult meg, hogy megszabaduljon egy olyan eszköztõl, amely bizonyos célokra továbbra is a legalkalmasabb. Ez a réteg biztosan megmarad, és az lesz majd érdekes, hogyan kombinálódik a kétfajta dokumentum: a régi típusú statikus kinyomtatott szöveg, és ez az újfajta flexibilis-multimédiás, internetes dokumentum. Már most is megfigyelhetjük, hogy a tudományban, a kultúrában és a szórakozás területén olyan dokumentumok születnek, amelyek nem adhatók vissza a régi típusú média világában. Gondoljon arra, hogyha húsz év múlva egy történettudós fel akarja dolgozni a Monica Lewinsky-affért, és azt mondja, hogy kizárólag nyomtatott dokumentumokból hajlandó dolgozni, akkor egyszerûen rossz történettudós. Neki majd videóból és egyéb anyagokból kell összeállítania a történteket, és amikor az eredményeit közölni akarja, akkor sem lesz elegendõ a pusztán írott vagy állóképekkel illusztrált tanulmány, hanem olyan tudományos mû lesz elfogadható, amelynek megfelelõ publikációs lehetõsége maga az Internet. Ez nem a jövõ, ez már a jelen. Tehát ebben az értelemben, miután a tudomány és a kultúra az Internet közegében mozog, mindezeknek szolgálólánya vagy királynõje a filozófia, szintén ebben a közegben lesz kénytelen berendezkedni: akár a cselédszobában, akár a trónteremben.
- Viszont az interaktivitás árnyoldala, hogy valóban bárki beleszólhat a történetekbe...
- Az Internet közegében is megvalósítható a szelekció. Vannak nyílt levelezõlisták, zárt levelezõlisták, hogyha nekem az a célom, hogy tizenkét kiválasztott barátommal egy speciális témán vitatkozzak, vagy úgy beszélgessek, hogy abba senki más ne tudjon beleszólni, erre természetesen van lehetõség.
- De léteznek már olyan filmek, ahol úgy alakítják a történetet, ahogy a nézõk zöme kéri...
- Már a homéroszi dalnok is a közönség reakcióinak megfelelõen fordította ebbe vagy abba az irányba a történetét, tehát interaktív volt a produkciója. Sémákból, panelekbõl épült föl, igazodott a helyzethez és a szórakoztatás volt a célja. A kultúra önfenntartásának trükkje éppen az volt, hogy szórakoztatva tanított. Azt gondolom, hogy nagyon sok minden, amit ma régi korok magas kultúrájának emlékeként imádunk és tartunk számon, tulajdonképpen a populáris kultúrából, a szórakoztatni vágyásból nõtt ki. A magas kultúra követelményei és jellegzetes termékei századról-századra változtak. Nem most kezdõdik a változás. A mai klasszikus zene keletkezésének idején alkalmi produkció volt, amit alkalomra rendeltek és adtak elõ. A magas mûvészet minden ágára és dimenziójára elmondható, hogy részben utólag idealizáljuk, mai fogalmaink szerint. Így hát nem hiszem, hogy félni kell az újtól, hanem bízzunk abban, hogy a neten olyan új populáris kultúra keletkezik, amely a maga filterezõ folyamataival csúcsteljesítményeket is létrehoz.
- Ön hogyan adja át mindezt az oktatásban?
- Elõször is kezdek beletanulni a kompjúter közegében való képalkotásba, hiszen immár az egyszerû értelmiségi, aki nem mûvész-grafikus, képes arra, hogy grafikát, képeket, látványt állítson elõ. Áttörésnek érzem, hogy én mint filozófiai író, képek alkotásán kezdtem gondolkodni. Idáig sem okunk, sem terminológiánk nem volt ahhoz, hogy errõl beszéljünk, mert nem voltunk hozzászokva a képekhez. Egy dolog képeket látni, másik dolog képeket állandóan produkálni, belsõ természetüket így megismerni, ez tehát óriási változás.
Most mind a két kultúrában otthon kell lennünk, és ezt a kétlakiságot továbbadnunk. Amit mi ma kétlakiságnak látunk, azt a következõ generációk, már elválaszthatatlan egységnek gondolják majd.
- Ezt nevezi multimédiális filozófiának?
- A multimédiális filozófia az írott szöveg, elhangzó szöveg, állókép és mozgókép sokdimenziós dokumentumaiban fogalmaz meg bizonyos általános vagy általánosító kérdéseket a jelentésekre vonatkozóan. Korábban egy állításra vagy egy szövegre vonatkozóan kérdezte azt a filozófus, hogyan különböztetem meg az igazat a hamistól. Most a képekkel kapcsolatban fogja föltenni ezt a kérdést, sõt, a kép és szöveg kombinációjára vonatkozóan is el kell döntenie, hogy melyik az igaz, ha például a kép ellentmond a szövegnek. Ha a kép önmagában hamis, hogyan lehet ezt más képekkel való összehasonlításában megállapítani? Azt hiszem, nyomon vagyunk. Egyáltalán: mit jelent egy autentikus kép? Hogyan választhatjuk el a hiteles képet a nem autentikustól?
- Lehet-e közeledést vél felfedezni a mi európai, digitális, elvont gondolkodásunk és az ázsiai analogikus, képszerû gondolkodás között?
- Igen, mert például a kínai írásmód nem alfabetikus, hanem valamennyire képies, és most nyugaton egy ikonikus forradalmat élünk át. Ritkábban halljuk mostanában, hogy szembeállítják az ázsiai alkalmazott kutatást az európai, amerikai alapkutatással. Ahogy a világban az alkalmazott kutatás és az alapkutatás különbsége kezd elmosódni, úgy mosódik el az ázsiai és az európai, amerikai tudományos gondolkodás különbsége is, mindez az ikonikus forradalom jegyében és következtében.