„Teljes gázzal a semmibe” – Baby Lady lánycsapat

Pest–Duna–Niagara. Jancsó így rajzolta át a térképet.

Azt mondta a Grunwalsky, hogy egy kicsit bajban vannak a forgatókönyvvel. Mert az öreg gyûlöli a realizmust. A groteszket. A történetet. A szerepeket meg az egész úgynevezett filmdramaturgiát. Valahogy én is így érzem magamat. Elég pontosan látom, hogy mit nem szabad írni. Patetikusat. Esztétizálót. Összegzõt. Lírait. Jópofát. Cimbiskedõt. Különben is, hogy jövök én ahhoz. Így hát nem maradt sok választásom. De ott voltam. Egy forgatáson.

Valószínûleg nem azért választott Jancsó az új filmjébe, mert hogy jó színésznek tart. De hát mégiscsak egy játékfilm. De hát mégiscsak az új Jancsó. Ez mégiscsak jelent valamit. De mit?

Pont aznap nem vettem zoknit. Nyári manír. Rá is fáztam. Mert az lett a jelmezem. Amiben mentem. Csak a piros póló került le rólam. Pedig én készültem. Miért, Miki bácsi – tegezõdünk! –, nem Vörös Gárdisták? Ahogy mondtad? Meg hatvannyolc, meg az olaszok a barikád mögött? Pacifista anarchisták? Akkor is túl piros. Én ilyen Utolsó Vacsorás pólót kaptam. A hátán volt a felirat. Ultra gagyi. S hol a színészi hiúságom? Hogy én ezt a pólót nem!
Az épület az mesés. A SZOT-üdülõ. Tiszta szimbóleum. Ahogy járkálok. Kong, meg van, meg nincs. Meg látsz, meg nem. Meg van egy tök nagy luk. Százpinányi. A második és a negyedik között. Jó díszlet. Itt csak meglepetés érhet. Az üres tér. Alattad a város. Terül. Kapáék mint akcióhõsök, meg Ottó király udvara lenn, meg Nikita Schell Judit, én meg a Rolli fönt. Miki bácsi, mit csináljunk? Menjetek föl a harmadikra! – summázza. Aztán ott lett hejehuja, csinnadratta. Én csettintek. Erre a népiegyüttes. Betáncol. Kommandósok rabolnak rájuk. Az elsõ Jancsó- snitt, amit látok. Élõben. 11 perc. A hosszúbeállítás. És mindenki teszi. A dolgát. Miért is?
Másnapra már szövegünk is van. Kézzel írott. Hogy a Kapa meghalt. S hogy föltámadjon, meg kéne dugjunk egy csajt. A Rolli meg én. Vagy nyolc mondat. És ne ráncold a homlokod! És a  „ne játssz!” közhelye. Mit ne játssz? Nincs szerep. Nincs ív. Nincs honnan hová. Honnan jövök, hova megyek. Na, erre varrjál gombot! Hála a jó Istennek, így tényleg csak te vagy. A Jancsót csak ez érdekli. Ezért foszt le mindent körülötted. Ezért nincs szerep. Ezért nincs ív. Nincs honnan hová. A Kapa a Kapa, a Pepe a Pepe, a Laura a Laura, a Judit a Judit, a Roland a Roland. Aztán lett egy sín. A sehonnan sehova. Mi csináljuk. Õ tudja, hogy ki mit miért. Hogy miért kell akarni megdugni a Laurát. Nekünk, Vörös Gárdistáknak. De ez mégis egy helyzet. Ezzel van mit kezdeni. Lehet improvizálni. Õ tudja mire lesz jó. Megagrün.
Pest–Duna–Niagara. Jancsó így rajzolta át a térképet. Ezt mindenki hitte. Hogy mikor kinéz az ablakon, ott fog ömleni. Pedig hát az a nagyamerikában. Nájgöre fólsz. Itt, a senki várában mindenki megfordult. Száznyolcvan fokot. Észak és Dél. A Csukamónika, a Bébilédi, a Lyuhász Lyácint bété, a Sebõ, a burzsoányugdíjasok. Egy nagy közös ketrecben. Az isten nagy állatkertje. Tilos beetetni. Csak nézni szabad. Mert lehet szeretni õket. Mert Jancsó Miklós mutatja. Mert õ dokumentál. Hogy mik vannak mostanában. Így egy idõben. Egy helyen. Most. Ez lenne a történelmiség? Amirõl õ tud? Merthogy õ már nyolcvan? Már csak figyel. Nem támad. Nem védekezik. Nem akar. Csak kíváncsi. Csak mutat. Csak õ teheti meg. A kockázat óriási. Személyiségének a hitele mégis kockázatmentessé teszi. A minõség. A gondolat tisztasága. Az egyszerû forma. Az anekdota. Ami megkerül és összegez. Történet és nem az.  Ami Jancsóról is születik száz. Nem véletlen. Megkerül és összegez. Nekem fogalmam sincs, hogy õ kicsoda. Mert én bent vagyok az állatkertben. Õ kíváncsi rám. Kívül van.
Õ mesélte, hogy mikor jöttek vissza a Niagarától, Bécs fölött bemondta a pilóta, hogy húsz perc múlva a gép Budapesten landol. Sose szabad szem elõl téveszteni, hogy ez egy 14 perces ország. Mondta. A 79. szülinapján. A torta elõtt. Õ nem téveszti szem elõl. Megússza ezt a 14 percet. Nem öregszik. Azért se. Néha megnéz egy Vad angyalt. Szürrealizmusnak tartja. Persze. Onnan az.