Jancsó ’80
Szabadlegény
Lengyel László
Jancsó Miklós valamennyi filmjével azt üzente:
nálatoknál sokkal nagyobb hatalom foglyai és bábjai
vagyunk. A világmindenség közömbös – s ezt
nem lehet közönnyel szemlélni.
A magyar filmnek nagy a mítosza és kevés a maradandó
alkotása. Visszatekintve a századvég határáról,
áttekintve az életmûveket, globális és
nemcsak hazai szemszögbõl kevés dicsekednivalónk
maradt. A mítosz vastag dunyhája alatt szakadt gatyákban
megöregedett testek hevernek. De ki merné fölemelni a
dunyhát, ki akarna szembesülni mindezzel?
Jancsó Miklósnak nemcsak életmû-mítosza,
de életmûve is van. Ezt annak ellenére állítom,
hogy sosem voltam Jancsó-rajongó, filmjeinek többségét
nem szerettem.
Fábri–Makk–Huszárik–Szabó domboldalakon éreztem
otthon magamat, Jancsó rideg és embertelen alföldje
mindig távol állt tõlem. Sokszor éreztem csinálmánynak,
mûvinek, túlgondoltnak és ugyanakkor nagyon kiszámíthatónak
a jancsói képi világot. Idegesített. Nem szerettem
és szeretem Hernádi Gyula írásait. A parabolisztikus
megoldások, a kacsingatások utálatosak voltak számomra.
Hiányoztak a szobabelsõk és az emberi belsõk.
Olyan filmeket akartam, szerettem, ahol fák és emberek, tollak
és utcasarkok ki tudnak válni a mindenségbõl,
a semmiségbõl, egyediekké, kivételessé
szépülnek vagy rútulnak. Jancsónál nem
volt én és te, csak mi és õk. Vagy mi õket,
vagy õk minket – gyõznek le, ölnek meg.
A Jancsó ámulók úgy tekintettek rám,
mint beavatatlan tévelygõre, aki képtelen meglelni
a kulcsot, akinek egyszer eljõ majd a megvilágosodása,
de addig nem is érdemes elõtte beszélni a filmrõl.
Jancsót érezni kell, Jancsóban hinni kell – nem tudni
és nem érteni.
Nem tértem meg. Nem hiszek. De ma már értem és
felnõttem Jancsó filmjeihez. S talán a filmek egy
része is felnõtt önmagához. Eltûnt egy
kor, és ezzel elvesztek a célzások, a kanyargások.
Lecsupaszítva maradt elõttünk film és kép
– semmi más.
Barbárok
Jancsó Miklós fatalista filmeket csinált. Világlátása
szerint egy hatalmas gépezet foglyai vagyunk, teljesen mindegy,
hogy õrökként vagy elítéltekként.
Bejöttünk, járkáltunk, tettünk-vettünk
– nincs jelentõsége. A pert már lefolytatták,
már körülvettek és elítéltek. Mindegy,
hogy kik és mikor végeznek velünk, hiszen mi már
régen végeztünk magunkkal. Látszólag végtelen
tájban, korlátlan szélességben és tágasságban
táncoljuk az élet és a halál táncát,
de valójában egy kis sarokban kucorgunk. A parancsot elküldték,
a golyót kilõtték, a kötelet már nyakunk
köré csavarták.
Jancsó Miklós úgy tekintett mindannyiunkra a kamera
mögül, ahogy Móricz Zsigmond pásztora a juhokra
– nõ a gyapjuk, hogy levágják, híznak, hogy
megegyék õket.
Megszületnek a halálra. Mindegy, hogy a csordába
terelt arctalan, mezítelen asszonyokat és lányokat
fehérek vagy vörösök, csendõrök vagy
szegénylegények, horvátok vagy szerbek, gazdagok vagy
szegények erõszakolják meg és gyilkolják
le. Sorsunk a terelt és levágott birka sorsa. Sorsunk a terelõ
és kést fogó pásztor sorsa. Délszláv,
román, albán, török és nagyon magyar pásztor-
és rablósors. Kelet népe.
Csak a létezés van, történés nincs.
A létezés pedig kavarog és örvénylik megállíthatatlan.
"Nincs megrendítõbb látvány annál, mint
ahogy az emberiség az elmúlt két évszázad
során valamennyi horgonyt fölszedi, ahogy a statikából
átlép az abszolút dinamikába, ahogy a kész
embert és a kész világot elhagyja a szüntelen
alakulásban lévõ emberért és világért,
ahogy a hajó a kikötõbõl kifut a nyílt
vizekre. Leromboltuk magunkban az eget, leromboltunk magunkban minden stabilitást,
hogy a magunk szemében is kiszámíthatatlan, spontán
erõként tûnjünk fel, s magányosságunk
és kizárólagosságunk a kozmoszban, emberi mivoltunk
e káprázatos elszabadulásra a térben, amit
senki és semmi nem tölthet ki, csak mi, egyszerre döbbenetes
és rémisztõ" – írja Witold Gombrowicz a naplójába.
Jancsó filmjeinek valamennyi embere – bábuja – önmaga
szemében is kiszámíthatatlan, elszabadult spontán
erõ. Forgásukban és pörgésükben a
mindent megváltoztatás igénye és a megváltoztathatatlanság,
a folytathatatlanság könyörtelensége egyesül.
Ugyanakkor történhet bármi, az nem érinti a bensejükben
elzárt valamit: a titkos palotát és a kunyhót,
az ordasságot és a bárányságot, a férfiságot
és a nõiséget.
Jancsó Miklós valamennyi filmjével a világ
összes hatalmainak azt üzente: nálatoknál sokkal
nagyobb hatalom foglyai és bábjai vagyunk. Megkínozhattok,
megölhettek, fölemelhettek és ünnepelhettek, de a
titkunkat nem vehetitek el. Ez a titok nem az egyes ember, nem egy nemzet
közösségének titka, még csak nem is az emberiségé
vagy Istené. A titok az, hogy a világmindenség közömbös.
A titok az, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme.
Barbár titok a csillagos ég alatt.
Különös feszültségét adta ezeknek
a filmeknek az apokaliptikus várakozás. Minden képben,
minden patadobajban, valamennyi ütésben és csattanó
lövésben ott feszült, hogy el fog jönni a vég
– háború, forradalom, megváltás, utolsó
ítélet. Vigyázzatok, világotok megérett
a pusztulásra!
Jancsó imádói filmjeinek titkát azt hiszem
másban látták. Az ellenkezõk azt ünnepelték
magukban, hogy a hatalom nem veheti el tõlük 1956-ot. Azt rajongták
benne, hogy a hatalmasok nem formálhatnak minket a maguk képére.
Örültek, hogy a hatalmasok is bábok a Fátum tenyerén.
Élvezték, hogy látják az õ madzagjaikat
is. Remélték, hogy a vég fenyegetése a rendszer
végérõl szól.
Az Udvarnál pedig azt fogadták örömmel, hogy
a titok mindkét oldal barbársága, nemcsak az egyiké.
Igen akasztottunk, de õk is akasztottak. Igen, az élet véres,
mocskos – nem a Nyevszkij proszpekt járdája. Igen, az erõsebb
és a ravaszabb, az elszántabb és a rátermettebb
jogán vagyunk mi fönt és õk lent. Mi nyertük
a Ki nevet a végén?
játékot. Számukra vörös zászlós
Krisztus hozta a végítéletet – a forradalom könyörtelen
ítéletét.
Jancsó filmjei az erõ filmjei. Nyers és könyörtelen
erõ mindenütt. Szurony, bikacsök, kés. A kamera
mindenki körül éhes vadállatként kering.
A hõsök, vadászó hordában zsákmányt
és nõt keresnek. Itt nincs helye gyengeségnek. A ház
nem lakásra, hanem felgyújtásra, a kút nem
ivásra, hanem vízbefojtásra, az utca nem sétára,
hanem vonulásra, a ló nem szántásra, hanem
üldözésre, a kés nem szalonnázásra,
hanem nyakelvágásra való. A civil nézõ
a kamerával fölénybe került: civilizáltan
nézte a barbárokat. Az udvari nézõt pedig kielégítette,
hogy a barbár düh nem ellene, hanem a világ elnyomói
ellen fordul – civilizált barbárnak hitte magát. Kezdetben
tiltották, késõbb tûrték, majd támogatták
és dicsekedtek vele.
Jancsó Miklós a hatvanas évek végétõl
sokáig élt Aczél György Udvarában. Sokszor
rendezte Aczélt és önmagát, tervezte az udvari
látványosságokat. Ismerte az udvaronc-lét fortélyait,
tudta, mennyit kell adni azért, hogy kapjon valamit. Kötéltáncot
járt. Emberi szuverenitásából adott mûvészi
szuverenitásának fönntartásáért.
A filmekben szuverén és független volt, nincs bennük
udvaronc mosoly vagy fintor.
Agyonszerették? "Mellõzött jó mûvészbõl,
felkapott rossz mûvésszé változott?" – ahogy
Eõrsi István mondja róla. Nem hiszem. Rossz filmjei
nem azért rosszak, mert hazugok, engedményesek, talpnyalók,
hanem mert a hatvanas évek nagy nekifutása után nem
találta a helyét. Nagyon nehéz ilyen indulás,
ekkora csúcsok meghódítása után újat,
nagyobbat csinálni.
Talapzatra került, a legnagyobb magyar filmes talapzatára.
Újra meg újra leszállt róla, kísérletezett
ezzel, próbálkozott azzal. El kellett viselnie, hogy a rendszer
védte kritikusaival szemben. A hetvenes évek fulladásos
világában balra tartott. Valamiféle "progresszív
kollektivizmussal" kísérletezett. Színházat
– rosszul sikerült, de nagyigényû avantgárd színházat
– csinált. Bukdácsolt. De ebben a bukdácsolásban,
légszomjas fuldoklásban mindig volt valami heroikus.
Képein az Udvar parányi, ura fûszálnyi.
Ahogy William Blake írja: "For double the vision my eyes do see,
/ And a double vision is always with me. / With my inward eye, 'tis an
old man grey, / With my outward, a thistle across my way." Magyarul valahogy
így: Mert kettõs látást lát a szemem,
és kettõs látás van mindig velem, belsõ
szememnek õsz öreg ember, külsõ szememnek kóró
az utamon.
Játszotta az udvari szórakoztatót, olykor a bohócot.
Maga is színt adott az Udvarnak könnyedségével,
cinizmusba hajló szkepszisével, a provincialitást
gúnyoló magatartásával. A Parnasszus urai –
Illyés, Déry, Németh ,Örkény, valamint
az udvartartó Aczél – és az udvari népség
között teremtett kapcsolatot, tartott illemtanórát.
Amikor amazok vastag karéjokat szeltek bölcsességkenyerükbõl,
Jancsó yoricki nevetéssel kente meg. Gúnyolódott
a hatalmon, gúnyolódott önmagán - az Udvar üvegfalán
belül.
Libertinus. Szeret élni, szereti az élnivágyókat.
Jó szivar, jó ital, jó nõ. Igaza van. Ne vessük
meg és ne irigyeljük érte – a homo kadaricus is így
akart élni. Filmjeit illetõen ennek nincs jelentõsége.
Megkísérelt kihajózni a filmezés világtengerébe.
Az olasz „kísérlet” egyben a nagy nemzetközi kísérlet
is. Nem sikerült. A nemzetközi filmipar nem kért a baloldali
apokaliptikus prófétálásból. A piac
nem mutatott keresletet a kísérletei iránt.
Disznók a vályú elõtt
Ma nézve a filmeket megcsap a felmentetlenség ridegsége.
Akkor felmentettük magunkat. Pedig nem lehet kimenekülni se a
hatalomellenesség, se a hatalomvédettség ajtaján.
Mi akasztunk és minket akasztanak. Méregetik a nyakunkat
és méregetjük mások nyakát. Amit teszünk,
személyesen teszünk. Részt veszünk benne. Nem menekülhetünk
be a házunkba, nem bújhatunk a takarónk alá.
"Semmik vagyunk, s minden leszünk" – éneklik befordulva a sarkon,
menetelve, táncolva az utca közepén. Mi voltunk. És
ellenünk jöttek. Valójában most együtt énekeljük:
"Semmik vagyunk, és semmik leszünk."
Jancsó egy változtató, radikális közösséggel
tépte fel a tradicionális közösség védõburkát.
Nemcsak a társadalom, õ is megrendült belé. A
változtató közösség eltûnt vagy tradicionálissá
vált. Jancsó ma szabadlegény. Háborúja
egyszemélyes háború. És amikor körülnéz,
számtalan szabadgyalog fiatalt lát maga körül.
Nincs iskolája. Nincs mesterkurzusa. Szabadcsapata van.
Nagyon becsülöm mindazokat, akik újra tudnak kezdeni.
Jancsó leszámol önmaga klasszikus „jancsóságával”.
Mint mindig, most is szélsõséges, most is anarchista,
most is radikális. Üvöltözik, prófétál,
erõszakoskodik, röhög, gúnyolódik, sérteget,
ahogy a közgazdászok mondanák, „liskázik”. Gondolatai
vannak. Sokszor baromságok. De mögöttük szikrázik
a tehetség, az egyéni látás.
Szabadságharcot vív nemcsak a képi hatalommal,
de korábbi önmagával is. Megkísérli felszabadítani
a hatalomtól korábban elfoglalt belsõ tereit. De továbbra
is játszik. Csak most nem az Udvarnak, nem az új udvaroknak,
hanem a civil világnak.
Jancsó Miklós az elmúlt évtizedben újfajta
fatalista filmeket csinál. Azelõtt a világ hatalmi
gépezetét belülrõl mutatta, iparszerûen
termelt a hatalmas képgyárban. Most kívülrõl,
a városi gerillák, a hackerek eszközeivel él,
és próbálja feltörni a hatalmas képi hálózatokat.
Képi bombákat hajigál, "szeretlek"-vírusokat
küldözget a képhálózatoknak. Kamaszos szenvedéllyel
keresi a hatalmas erõk gyenge pontjait.
Az egyik gyenge pont a habzsolás, a zabálás, a
mindent lenyelés globális képének hánytató
ábrázolása. "Még nem volt olyan disznó,
ki elájult, / mikor meglátta a moslékos vályút."
– írja József Attila. A kamera a disznókat mutatja.
A moslékos dézsát. A képi és a mondott
beszéd most Beckett és Ionesco nyelvezete. Fiatal, dühös
nyelv. Lehet szeretni, lehet gyûlölni – él.
"Ha tudom, megakadályozom, hogy halálom mondja meg azt,
amit elõbb az életemnek kellett volna megmondania” – jegyzi
fel Montaigne. Jancsó Miklós az életével beszél.
|