Jancsó Miklós valamennyi filmjével azt üzente: nálatoknál sokkal nagyobb hatalom foglyai és bábjai vagyunk. A világmindenség közömbös – s ezt nem lehet közönnyel szemlélni.

A magyar filmnek nagy a mítosza és kevés a maradandó alkotása. Visszatekintve a századvég határáról, áttekintve az életmûveket, globális és nemcsak hazai szemszögbõl kevés dicsekednivalónk maradt. A mítosz vastag dunyhája alatt szakadt gatyákban megöregedett testek hevernek. De ki merné fölemelni a dunyhát, ki akarna szembesülni mindezzel?
Jancsó Miklósnak nemcsak életmû-mítosza, de életmûve is van. Ezt annak ellenére állítom, hogy sosem voltam Jancsó-rajongó, filmjeinek többségét nem szerettem. 
Fábri–Makk–Huszárik–Szabó domboldalakon éreztem otthon magamat, Jancsó rideg és embertelen alföldje mindig távol állt tõlem. Sokszor éreztem csinálmánynak, mûvinek, túlgondoltnak és ugyanakkor nagyon kiszámíthatónak a jancsói képi világot. Idegesített. Nem szerettem és szeretem Hernádi Gyula írásait. A parabolisztikus megoldások, a kacsingatások utálatosak voltak számomra. Hiányoztak a szobabelsõk és az emberi belsõk. Olyan filmeket akartam, szerettem, ahol fák és emberek, tollak és utcasarkok ki tudnak válni a mindenségbõl, a semmiségbõl, egyediekké, kivételessé szépülnek vagy rútulnak. Jancsónál nem volt én és te, csak mi és õk. Vagy mi õket, vagy õk minket – gyõznek le, ölnek meg.
A Jancsó ámulók úgy tekintettek rám, mint beavatatlan tévelygõre, aki képtelen meglelni a kulcsot, akinek egyszer eljõ majd a megvilágosodása, de addig nem is érdemes elõtte beszélni a filmrõl. Jancsót érezni kell, Jancsóban hinni kell – nem tudni és nem érteni.
Nem tértem meg. Nem hiszek. De ma már értem és felnõttem Jancsó filmjeihez. S talán a filmek egy része is felnõtt önmagához. Eltûnt egy kor, és ezzel elvesztek a célzások, a kanyargások. Lecsupaszítva maradt elõttünk film és kép – semmi más.

Barbárok
Jancsó Miklós fatalista filmeket csinált. Világlátása szerint egy hatalmas gépezet foglyai vagyunk, teljesen mindegy, hogy õrökként vagy elítéltekként. Bejöttünk, járkáltunk, tettünk-vettünk – nincs jelentõsége. A pert már lefolytatták, már körülvettek és elítéltek. Mindegy, hogy kik és mikor végeznek velünk, hiszen mi már régen végeztünk magunkkal. Látszólag végtelen tájban, korlátlan szélességben és tágasságban táncoljuk az élet és a halál táncát, de valójában egy kis sarokban kucorgunk. A parancsot elküldték, a golyót kilõtték, a kötelet már nyakunk köré csavarták.
Jancsó Miklós úgy tekintett mindannyiunkra a kamera mögül, ahogy Móricz Zsigmond pásztora a juhokra – nõ a gyapjuk, hogy levágják, híznak, hogy megegyék õket. 
Megszületnek a halálra. Mindegy, hogy a csordába terelt arctalan, mezítelen asszonyokat és lányokat fehérek vagy vörösök, csendõrök vagy szegénylegények, horvátok vagy szerbek, gazdagok vagy szegények erõszakolják meg és gyilkolják le. Sorsunk a terelt és levágott birka sorsa. Sorsunk a terelõ és kést fogó pásztor sorsa. Délszláv, román, albán, török és nagyon magyar pásztor- és rablósors. Kelet népe.
Csak a létezés van, történés nincs. A létezés pedig kavarog és örvénylik megállíthatatlan. "Nincs megrendítõbb látvány annál, mint ahogy az emberiség az elmúlt két évszázad során valamennyi horgonyt fölszedi, ahogy a statikából átlép az abszolút dinamikába, ahogy a kész embert és a kész világot elhagyja a szüntelen alakulásban lévõ emberért és világért, ahogy a hajó a kikötõbõl kifut a nyílt vizekre. Leromboltuk magunkban az eget, leromboltunk magunkban minden stabilitást, hogy a magunk szemében is kiszámíthatatlan, spontán erõként tûnjünk fel, s magányosságunk és kizárólagosságunk a kozmoszban, emberi mivoltunk e káprázatos elszabadulásra a térben, amit senki és semmi nem tölthet ki, csak mi, egyszerre döbbenetes és rémisztõ" – írja Witold Gombrowicz a naplójába.
Jancsó filmjeinek valamennyi embere – bábuja – önmaga szemében is kiszámíthatatlan, elszabadult spontán erõ. Forgásukban és pörgésükben a mindent megváltoztatás igénye és a megváltoztathatatlanság, a folytathatatlanság könyörtelensége egyesül. Ugyanakkor történhet bármi, az nem érinti a bensejükben elzárt valamit: a titkos palotát és a kunyhót, az ordasságot és a bárányságot, a férfiságot és a nõiséget.
Jancsó Miklós valamennyi filmjével a világ összes hatalmainak azt üzente: nálatoknál sokkal nagyobb hatalom foglyai és bábjai vagyunk. Megkínozhattok, megölhettek, fölemelhettek és ünnepelhettek, de a titkunkat nem vehetitek el. Ez a titok nem az egyes ember, nem egy nemzet közösségének titka, még csak nem is az emberiségé vagy Istené. A titok az, hogy a világmindenség közömbös. A titok az, hogy a létezésünknek nincs semmi értelme. Barbár titok a csillagos ég alatt.
Különös feszültségét adta ezeknek a filmeknek az apokaliptikus várakozás. Minden képben, minden patadobajban, valamennyi ütésben és csattanó lövésben ott feszült, hogy el fog jönni a vég – háború, forradalom, megváltás, utolsó ítélet. Vigyázzatok, világotok megérett a pusztulásra!
Jancsó imádói filmjeinek titkát azt hiszem másban látták. Az ellenkezõk azt ünnepelték magukban, hogy a hatalom nem veheti el tõlük 1956-ot. Azt rajongták benne, hogy a hatalmasok nem formálhatnak minket a maguk képére. Örültek, hogy a hatalmasok is bábok a Fátum tenyerén. Élvezték, hogy látják az õ madzagjaikat is. Remélték, hogy a vég fenyegetése a rendszer végérõl szól.
Az Udvarnál pedig azt fogadták örömmel, hogy a titok mindkét oldal barbársága, nemcsak az egyiké. Igen akasztottunk, de õk is akasztottak. Igen, az élet véres, mocskos – nem a Nyevszkij proszpekt járdája. Igen, az erõsebb és a ravaszabb, az elszántabb és a rátermettebb jogán vagyunk mi fönt és õk lent. Mi nyertük a Ki nevet a végén? 
játékot. Számukra vörös zászlós Krisztus hozta a végítéletet – a forradalom könyörtelen ítéletét.
Jancsó filmjei az erõ filmjei. Nyers és könyörtelen erõ mindenütt. Szurony, bikacsök, kés. A kamera mindenki körül éhes vadállatként kering. A hõsök, vadászó hordában zsákmányt és nõt keresnek. Itt nincs helye gyengeségnek. A ház nem lakásra, hanem felgyújtásra, a kút nem ivásra, hanem vízbefojtásra, az utca nem sétára, hanem vonulásra, a ló nem szántásra, hanem üldözésre, a kés nem szalonnázásra, hanem nyakelvágásra való. A civil nézõ a kamerával fölénybe került: civilizáltan nézte a barbárokat. Az udvari nézõt pedig kielégítette, hogy a barbár düh nem ellene, hanem a világ elnyomói ellen fordul – civilizált barbárnak hitte magát. Kezdetben tiltották, késõbb tûrték, majd támogatták és dicsekedtek vele.
Jancsó Miklós a hatvanas évek végétõl sokáig élt Aczél György Udvarában. Sokszor rendezte Aczélt és önmagát, tervezte az udvari látványosságokat. Ismerte az udvaronc-lét fortélyait, tudta, mennyit kell adni azért, hogy kapjon valamit. Kötéltáncot járt. Emberi szuverenitásából adott mûvészi szuverenitásának fönntartásáért. A filmekben szuverén és független volt, nincs bennük udvaronc mosoly vagy fintor.
Agyonszerették? "Mellõzött jó mûvészbõl, felkapott rossz mûvésszé változott?" – ahogy Eõrsi István mondja róla. Nem hiszem. Rossz filmjei nem azért rosszak, mert hazugok, engedményesek, talpnyalók, hanem mert a hatvanas évek nagy nekifutása után nem találta a helyét. Nagyon nehéz ilyen indulás, ekkora csúcsok meghódítása után újat, nagyobbat csinálni.
Talapzatra került, a legnagyobb magyar filmes talapzatára. Újra meg újra leszállt róla, kísérletezett ezzel, próbálkozott azzal. El kellett viselnie, hogy a rendszer védte kritikusaival szemben. A hetvenes évek fulladásos világában balra tartott. Valamiféle "progresszív kollektivizmussal" kísérletezett. Színházat – rosszul sikerült, de nagyigényû avantgárd színházat – csinált. Bukdácsolt. De ebben a bukdácsolásban, légszomjas fuldoklásban mindig volt valami heroikus.
Képein az Udvar parányi, ura fûszálnyi. Ahogy William Blake írja: "For double the vision my eyes do see, / And a double vision is always with me. / With my inward eye, 'tis an old man grey, / With my outward, a thistle across my way." Magyarul valahogy így: Mert kettõs látást lát a szemem, és kettõs látás van mindig velem, belsõ szememnek õsz öreg ember, külsõ szememnek kóró az utamon.
Játszotta az udvari szórakoztatót, olykor a bohócot. Maga is színt adott az Udvarnak könnyedségével, cinizmusba hajló szkepszisével, a provincialitást gúnyoló magatartásával. A Parnasszus urai – Illyés, Déry, Németh ,Örkény, valamint az udvartartó Aczél – és az udvari népség között teremtett kapcsolatot, tartott illemtanórát. Amikor amazok vastag karéjokat szeltek bölcsességkenyerükbõl, Jancsó yoricki nevetéssel kente meg. Gúnyolódott a hatalmon, gúnyolódott önmagán - az Udvar üvegfalán belül. 
Libertinus. Szeret élni, szereti az élnivágyókat. Jó szivar, jó ital, jó nõ. Igaza van. Ne vessük meg és ne irigyeljük érte – a homo kadaricus is így akart élni. Filmjeit illetõen ennek nincs jelentõsége. Megkísérelt kihajózni a filmezés világtengerébe. Az olasz „kísérlet” egyben a nagy nemzetközi kísérlet is. Nem sikerült. A nemzetközi filmipar nem kért a baloldali apokaliptikus prófétálásból. A piac nem mutatott keresletet a kísérletei iránt.

Disznók a vályú elõtt
Ma nézve a filmeket megcsap a felmentetlenség ridegsége. Akkor felmentettük magunkat. Pedig nem lehet kimenekülni se a hatalomellenesség, se a hatalomvédettség ajtaján. Mi akasztunk és minket akasztanak. Méregetik a nyakunkat és méregetjük mások nyakát. Amit teszünk, személyesen teszünk. Részt veszünk benne. Nem menekülhetünk be a házunkba, nem bújhatunk a takarónk alá. "Semmik vagyunk, s minden leszünk" – éneklik befordulva a sarkon, menetelve, táncolva az utca közepén. Mi voltunk. És ellenünk jöttek. Valójában most együtt énekeljük: "Semmik vagyunk, és semmik leszünk."
Jancsó egy változtató, radikális közösséggel tépte fel a tradicionális közösség védõburkát. Nemcsak a társadalom, õ is megrendült belé. A változtató közösség eltûnt vagy tradicionálissá vált. Jancsó ma szabadlegény. Háborúja egyszemélyes háború. És amikor körülnéz, számtalan szabadgyalog fiatalt lát maga körül. Nincs iskolája. Nincs mesterkurzusa. Szabadcsapata van.
Nagyon becsülöm mindazokat, akik újra tudnak kezdeni. Jancsó leszámol önmaga klasszikus „jancsóságával”. Mint mindig, most is szélsõséges, most is anarchista, most is radikális. Üvöltözik, prófétál, erõszakoskodik, röhög, gúnyolódik, sérteget, ahogy a közgazdászok mondanák, „liskázik”. Gondolatai vannak. Sokszor baromságok. De mögöttük szikrázik a tehetség, az egyéni látás.
Szabadságharcot vív nemcsak a képi hatalommal, de korábbi önmagával is. Megkísérli felszabadítani a hatalomtól korábban elfoglalt belsõ tereit. De továbbra is játszik. Csak most nem az Udvarnak, nem az új udvaroknak, hanem a civil világnak.
Jancsó Miklós az elmúlt évtizedben újfajta fatalista filmeket csinál. Azelõtt a világ hatalmi gépezetét belülrõl mutatta, iparszerûen termelt a hatalmas képgyárban. Most kívülrõl, a városi gerillák, a hackerek eszközeivel él, és próbálja feltörni a hatalmas képi hálózatokat. Képi bombákat hajigál, "szeretlek"-vírusokat küldözget a képhálózatoknak. Kamaszos szenvedéllyel keresi a hatalmas erõk gyenge pontjait.
Az egyik gyenge pont a habzsolás, a zabálás, a mindent lenyelés globális képének hánytató ábrázolása. "Még nem volt olyan disznó, ki elájult, / mikor meglátta a moslékos vályút." – írja József Attila. A kamera a disznókat mutatja. A moslékos dézsát. A képi és a mondott beszéd most Beckett és Ionesco nyelvezete. Fiatal, dühös nyelv. Lehet szeretni, lehet gyûlölni – él.
"Ha tudom, megakadályozom, hogy halálom mondja meg azt, amit elõbb az életemnek kellett volna megmondania” – jegyzi fel Montaigne. Jancsó Miklós az életével beszél.