Pan Tadeusz
Tigris és sárkány
Betty nõvér
Wonder Boys
Malena
A meztelen Maya
Anyegin
Billy Elliot
Szívörvény
A jövô kezdete

Pan Tadeusz
Pan Tadeusz – lengyel, 1999. Rendezte: Andrzej Wajda. Írta: Adam Mickiewicz mûvébôl Andrzej Wajda, Jan Nowina Zarzycki és Piotr Weresniak. Kép: Pawel Edelman. Zene: Wojciech Kilar. Szereplôk: Boguslaw Linda (Robak atya, Jacek Soplica), Daniel Olbrychski (Gervais), Andrzej Seweryn (elöljáró), Grazyna Szapolowska (Telimena), Marek Kondrat (gróf), Michael Zebrowski (Tadeusz), Alicija Bachleda-Curus (Sophie). Gyártó: Heritage Films/Canal+ Poland. Forgalmazó: Budapest Film. Szinkronizált. 125 perc.

Andrzej Wajdát egykor, immár jó négy évtizede, úgy ismertük meg, mint aki kivételes erejû "intezív képeivel" egy számunkra többé-kevésbé ismeretlen hagyomány, épp a Mickiewicz nevével fémjelezhetô nagy lengyel romantika üzenetét is hozza, ám eközben olyan erôteljes képi nyelvet beszél, amely a legeredetibb és legszuggesztívebb filmes alkotók közé emeli. Ez volt a Csatorna és a Hamu és gyémánt, amelyekkel egy csapásra meghódította a világot, s bár azóta is ôrzi a nemzetközi filmmûvészetben betöltött elôkelô helyét – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Pan Tadeusz után kapott életmû-Oscar –, lassan mégis inkább nemzeti intézmény lett belôle, aki legfôbb küldetésének tekinti, hogy a lengyel klasszikus irodalom varázsdobozba zárt remekeit – amelyek a nemzeti történelem sajátos fordulataiban és legendáiban járatlan külföldi számára megfejthetetlenek – úgy keltse életre a film univerzális kifejezô eszközeivel, hogy honfitársainak elbûvölô látványt és szívmelengetô hazafias érzelmi elragadottságot nyújtson, egyúttal "fogyaszthatóvá" téve a mû gondolati és stiláris világát, különleges emocionális holdudvarát a más kultúrán nevelkedett számára is.
Ha ezzel a szemmel nézzük, a Pan Tadeusz igazi remeklés, érettebb, gazdagabb, tisztább és nem utolsósorban drágább még a hetvenes évek elsô felében készült Menyegzônél is. Mickiewichz hôseposza a lengyel irodalom emblematikus mûve (amelyre, igaz, Wyspianski is a Menyegzôben, de késôbb mások is ironikusan hivatkoznak), hamisítatlan romantikus két szomszédvártörténet két egymással ôsi családi viszályban álló litvániai lengyel nemesi családról, amely hazafias idillbe fordul, vagyis nemcsak az ifjú szerelmesek, Zosia és Tadeusz lesznek egymáséi, hanem a véres kezû, papi csuhában bujkáló Jacek Soplica, azaz Pondró atya is, s a Horeszko-família is valóságos metamorfózison esik át, felsorakoznak Napóleon mögé, akitôl a nemzeti függetlenség visszanyerését várják. A költô meghitt, bensôséges lírával énekli meg párizsi emigrációjában az elveszített gyermekkori tájat, s Wajda finom kívülállással, párizsi keretjátékkal, de megejtô beleérzô képességgel és ritka szakmai gondossággal rekonstruálja a mitikus lengyel-litván múltat, az álmok világát, olyan ragyogó színészekkel, mint Daniel Olbrychski, Boguslaw Linda vagy Grazyna Sapolowska.
Ha azonban a nagy Wajda-filmek felôl nézzük, minden csillogása és virtuozitása ellenére, mi tagadás, bajos lenne a Pan Tadeuszban – akár szakmailag, akár szellemileg – új gondolatot, új látásmódot, új intenzitást felfedeznünk. Ami egykor magától értetôdött, annak itt nyoma sincs.

Tigris és sárkány
Wu hu zang long – kínai–amerikai, 2000. Rendezte: Ang Lee. Írta: Wang Du-lu regényébôl Hui Ling Wang és James Schamus. Kép: Peter Pau. Zene: Tan Dun. Szereplôk: Michelle Yeoh (Su Lien), Chow Yun-fat (Li), Ziyi Zhang (Jen), Chen Chang (Lo). Gyártó: Columbia TriStar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 123 perc.

A 90-es évek hajnalán tetôzô kosztümös kung-fu/kalandfilm dömping idején csábító kihívást jelentett a neves Hong Kong-i filmmûvészek számára, hogy saját wuxia-darabbal bizonyítsák szakmai rátermettségüket és egyéni látásmódjukat a túltelített piacon. Miközben az elsôvonalas akció újhullám vezéralakjai legendás népi hôsök agyonkoptatott filmmeséibe leheltek új életet (Tsui Hark: Volt egyszer egy Kína, Ringo Lam: Lángoló menny), az európai nagyfesztiválok friss ígéretei rendszerint a természetfeletti elemekben bôvelkedô shen gong szubzsánert részesítették elônyben: Ann Hui (A könyv és kard románca), Clara Law (A szerzetes) vagy Wong Kar-wai (Az idô hamvai) kísérletei azonban vitathatatlan mûvészi értékeik dacára nem fogalmazták újra az ôsi mûfajt, és jobbára visszhangtalanul tûntek el a mozipénztárak süllyesztôjében. Az évtized végén új jelentkezô akadt a merész küldetésre, ezúttal az utolsó független kínai földdarabnak számító Tajvanról: a hollywoodi közelharcokban is bizonyító Ang Lee hat éves várakozás után végre megvalósíthatta régi álmát, és egy klasszikus wuxia-eposszal tért vissza mandarin gyökereihez.
A Wang Du-lu századfordulón írt regényciklusának közepébôl kiragadott Tigris és sárkány igazi össznemzeti sztárparádét kínál a nemzetközi piac számára: míg Hong Kong hagyományait a mûfaj veteránjának számító csodálatos Michelle Yeoh és az élete elsô kardforgató szerepét lenyûgözô magabiztossággal alakító Chow Yun-fat konfuciánus álompárja képviseli, ellenpontként az ifjú tajvani drámai színész, Chen Chang, illetve az új Gong Li-ként ünnepelt pekingi Zhang Ziyi formálja meg a Tao-kör egymásba olvadó ôselemeit jelképezô Tigrist és Sárkányt. A rangos színészgárda fajsúlyos alakítással hálálja meg a gazdag történet erôteljes karaktereit, miközben amatôr harcmûvészektôl meglepô könnyedséggel táncolják végig a nélkülözhetetlen (valamint bravúrosan koreografált és fényképezett) wudan-légibaletteket. Lee azonban míves amerikai regényadaptációival (Jégvihar, A pokol lovasai) ellentétben ezúttal képtelen volt egységes történetbe foglalni a remekbeszabott epizódokat, a film közepébe iktatott terjengôs flashback vagy a fogadóbeli komikus közjáték pedig csak tovább rontja az összképet.
A Tigris és sárkány a mûfaj méltó belépôje lehet a nyugati multiplexekbe, sôt az Oscar-mezônyben is komoly eséllyel indulhat, de a wuxia még mindig vár a maga Vad bandájára. Talán Hu Hsziao-hsziennek majd sikerül.

Betty nõvér
Nurse Betty – amerikai, 2000. Rendezte: Neil LaBute. Írta: John C. Richards. Kép: Jean-Yves Escoffier. Zene: Rolfe Kent. Szereplôk: Renée Zellweger (Betty), Morgan Freeman (Charlie), Chris Rock (Wesley), Greg Kinnear (David). Gyártó: Gramercy Pictures. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 112 perc.

Jonathan Kaplannek volt egy filmje (Love Field, 1993), amelyben az ábrándos dallasi háziasszony (Michelle Pfeiffer) oly patologikusan rajongott Kennedyért, hogy a merénylet után az elnök özvegyének képzelvén magát útra kelt – nem leróni a kegyeletét, hanem: elvégezni a gyászmunkát. Tudta, neki „ott a helye”. Az életben szerephez csak tévesztés révén juthatott.
Mai utódjának, a felszolgálónô Bettynek effajta szerepet már nem valóságos ember legendája kínál, hanem a kórházas szappanoperák valamelyikének fôhôse. Ennyit ment elôbbre a világ hét szûk esztendô alatt. Csakhogy. Csakhogy álom és valóság egymásba játszásának teljes abszurditásához olyan (Cannes-ban tavaly díjazott) dramaturgiai furfangra volt szükség (a férjet lemészárolják, s Betty sokkos állapotban indul el képzelt „jegyesét”, a „szívsebészt” föllelni), amely behozza a filmbe Morgan Freemant. Freeman számtalan Tarantino-, Jarmusch- és egyéb gengszterparódia nyomán a Betty-figura párját játssza el, az ugyancsak képzelt minták nyomán valóban megtérô öreg bérgyilkost, akinek meg kell hajolnia a viharosabb erejû és (szó szerint) lefegyverzôen ártatlan nôi szerepjátékos elôtt. A mindenható szappanopera tehát élet és halál ura, fölemel és megsemmisít: a gengszterek vesztét okozza, Bettyt viszont önálló egzisztenciához segíti – a fiatalasszony maga is tévésztár lesz. Ahogy sokmillió Betty szeretné. A film legjobb (záró) jelenetében hôsünk issza cappuccinóját Rómában – úgy mesélték neki, ez a szabadság netovábbja –, európai kollégája, a pincér azonban ügyet sem vet rá: éppen ôt bámulja elvarázsoltan a tévé képernyôjén. Tengeren innen és túl az emberek már nemigen, csak az illúziók találkoznak.
Hollywood fürge, mint a kaméleon nyelve: mire kezdenénk észre venni valakit (a rendezô, Neil LaBute Férfitársaságban címû ‘97-es filmje friss volt és eredeti, színdarabjainak egyike épp mostanában jut el Kaposvárra), már elô is állíttatták vele egyéniségének kommersz mását. Ennél érdekesebb fejlemény, hogy a Betty nôvér címszereplôje az a Renée Zellweger, akit rövidesen Bridget Jonesként láthatunk viszont a filmvásznon. A felszolgálónôk változata után az értelmiségiekét alakítja. Az eltérés mindössze annyi, hogy Betty egy képregényes doktorral álmodik, Bridget Jones meg a Büszkeség és balítélet Mr. Darcyjával. Éteri vágyaikban nincs különbség közöttük.

Wonder Boys
Wonder Boys – amerikai, 2000. Rendezte: Curtis Hanson. Írta: Michael Chabon regényébôl Steve Kloves. Kép: Dante Spinotti. Zene: Christopher Young. Szereplôk: Michael Douglas (Grady Tripp), Tobey Maguire (James Leer), Frances McDormand (Sara), Robert Downey Jr. (Terry). Gyártó: Mutual Film Company/Paramount Pictures. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 111 perc.

Elôzô filmje, a pontos stílus- és arányérzékkel készített Szigorúan bizalmas után Curtis Hanson egy újabb könyvpiaci sikert dolgozott át. James Ellroy nagyregénye után Claude Chabon munkája, a The Wonder Boys következett. Az Ellroy-regény adaptálásánál már sikerrel tesztelt tömörítô képességét latba vetve, Hanson ismét egy terebélyes tablót foglalt filmes keretbe. A beépített közönséggel rendelkezô krimi-noir-hoz képest azonban egy alapjáratban jóval szerényebb létszámú publikumot vonzó világba, az amerikai campus mikroközösségének labirintusába kalauzolja a nézôt. Fôhôsünk, Grady középkorú tanár, zilált magánélettel, megélhetést biztosító egyetemi státusszal és egy befejezetlen nagyregénnyel. Alkotói válsága magánéleti válsággal is párosul: felesége elhagyja, szeretôje (egyben fônöke felesége) bevallja, hogy gyereket vár tôle, csinos tanítványa megállás nélkül ostromolja, s megérkezik kiadója-szerkesztôje is, aki mindenekelôtt egy befejezett sikerkönyvben érdekelt. A kavalkád közepette Grady és tanítványa, a zseni-gyanús James útjai is keresztezik egymást. A tanár-diák kapcsolat a hollywoodi toposzok gyöngyszeme, csábít, sôt majdhogynem kötelez a szentimentalizmusra, a vaskos moralizálásra. Azzal, hogy Hanson lemondott az ilyenkor szokásos bombasztikus fordulatokról, s helyette inkább a cinizmus és együttérzés párhuzamos ecsetvonásaival fest aprólékos képet hôseirôl, az utóbbi idôk egyik legszimpatikusabb hollywoodi produktumával állt elô. Hanson a Wonder Boys-szal az értelmet célzó szórakoztatás igen magas fokára jutott. Ha szereplôire nem vigyázna ennyire, ha nem anyáskodna túlzottan felettük és sorsuk felett, és nem vezetné el ôket egészen a túlzott optimizmusba veszô befejezésig, kivételes filmet, egyszerre amerikait és szépségeset készített volna. Volt már rá példa.

Malena
Malena – olasz, 2000. Rendezte: Giuseppe Tornatore. Írta: Luciano Vincenzoni novellájából Giuseppe Tornatore. Kép: Koltai Lajos. Zene: Ennio Morricone. Szereplôk: Monica Bellucci (Malena Scordia), Giuseppe Sulfaro (Renato Amoroso). Gyártó: Medusa Produzione/Pacific Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 92 perc.

Tornatore szeret mesélni. Hosszan, szeretettel és láthatóan jó érzéssel, maga is élvezve egy-egy fordulat bensôséges, meghitt színeit, a cinkos összekacsintást a nézôvel. Filmjeibôl mégsem a történetre emlékszünk, sokkal inkább egy-egy arcra, furcsa mosolyra, gesztusokra, netán jelenetekre. A történet a végsô számvetéskor általában jelentéktelennek bizonyul, bár a moziban még hálásan és figyelmesen követjük, kifelé jövet szinte alig emlékszünk rá. Az elénk táruló világ az, ami megragad, azt visszük magunkkal, mint ébredés után az álom keltette kicsit bizonytalan érzést – feltéve, ha egyáltalán hagytuk magunkat becsalogatni ebbe a világba.
Ilyen, az emlékezés és az álom határán egyensúlyozó film a Malena is. Szégyentelenül alapoz megint – sokadszor – közös emlékezetünk ma már szinte "ôsképleteknek" tekinthetô kliséire: szicíliai kisváros irigy asszonyai és kéjsóvár családapái, háborúba vonult férj által hátrahagyott, lesütött pillájú, de csak annál provokatívabban érzéki, gyönyörû, ifjú feleség, és persze egy amorózó, azaz a tizenhárom éves Renato Amoroso, aki ébredô férfiúságának minden hevével ôrzi és imádja a távolból az ô Malenáját. A háttérben a háború, az olaszok hadba lépnek Hitler oldalán... A többit akár ki is találhatjuk. Ahogy a harcok árnyéka nô, úgy válik az idegen asszony helyzete mind tarhatatlanabbá, s végül azonosulnia kell azzal a szereppel, amelyet a városka polgárai régtôl fogva neki szántak. Csak a rövidnadrágos Renato képzeletében marad meg annak a romantikus perditának, aki – egy teljes német vezérkar kiszolgálása után is – a férjébe szerelmes. A képzelet azonban – legalább is az Torantore szerint – lehet igazabb és erôsebb, mint a valóság.
"Emlékezem", mondhatjuk Fellinivel, s nem elmarasztaló, ha megállapítjuk, Tornatore nem kerülhette meg az Amarcord által teremtett hagyományt. Az érzelmeket erôs iróniával, a tiszta képsorokat groteszkül elrajzolt jelentekkel töri meg, a látszólag lefegyverzôen egyszerû és világos történetvezetés fölött pedig a kétértelmûség felszabadító bizonytalansága lebeg. A kiskamasz vágyakat és valóságot összemosó, naivan ôszinte vallomása keveredik az emlékezô férfi távolságtartó humorával, egy sok mindent megélt korosztály idézôjeleivel.
Mint szinte mindig, most is remekül választja ki a figurákat. Monica Bellucci egyszerre lélegzetelállítóan és valóságosan erotikus, ugyanakkor minden mozdulatán átsugárzik a rejtett dac, a szicíliai asszony jellegzetes keménysége. A Cinema Paradiso Totójához hasonló telitalálat a Renatót játszó Giuseppe Sulfaro. Körülöttük meg ott az egész város, a pohos fogorvos, a pojáca ügyvéd, a pletykás figaró meg a ravasz szabó, a helyi iskola süket latin tanára, a holtrafáradt de a bosszú édes ízétôl erôre kapó asszonyok. A jellegzetes helyszínek, a tengerpart, a fôtér, a sokgyerekes családi otthon, a bordélyház Koltai Lajos selyemfényû, meleg képein az otthonosság légkörét árasztják, saját emlékeinkké váltva át az egyszerre ismerôs és mégis különös jelenteket.

A meztelen Maya
Volavérunt – 1999, spanyol. Rendezte: Bigas Luna. Írta: Antonio Larreta regényébôl Cuca Canals és Bigas Luna. Kép: Paco Femenia. Szereplôk: Aitana Sánchez-Gijón (Alba hercegnô), Jorge Perugorria (Goya), Penelope Cruiz (Pepita), Jordi Molla (Godoy). Gyártó: Colifilms. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 90 perc.

A kamera ráközelít az ismert Goya-aktra, úgyszólván végigsimogatva a csábító asszonytestet, majd csípôtájt megállapodik, a nézô pedig kedvtelve gyönyörködik a combok szimmetrikus ívében. A kamera még közelebb megy, azt hisszük, még mindig az ágyékot látjuk, pedig dehogy, egy borospohár van a kamera elôtt: az áttûnés, amely a cselekmény összefoglalása is egyben, egyik legszellemesebb leleménye ennek a XIX. század legelején játszódó történelmi filmnek.
Az öregedô, de még mindig vonzó Alba hercegnôt megmérgezik, és az asszony rövid haláltusa után meghal. Ki a gyilkos? Mint már annyiszor, most is mindenki gyanús, még a jegyszedô is. A film tulajdonképpen a halál elôtti fényes estélynek, illetve a nyomozásnak a története. Szép jelenet, amikor Goya elmagyarázza (ô is szeretôje volt az áldozatnak), milyen alapanyagokból készítik a festékeket. Hogy a legtöbb színben méreg is van, kobalt, cián meg arzén. Persze, nem vegytani kiselôadás ez, csak metafora. Amely mintha arra célozna, hogy mennyi kegyetlenség, mennyi gyilkos indulat lappang a mûvészetben. Vagyis, hogy a mûvészet minden, csak nem emberbaráti intézmény…
Amikor, még a film elején, a szereplôk ott ülnek feszengve a vacsoraasztal körül, az embernek az az érzése, hogy itt senki sem az, akinek mutatja magát, hogy itt mindenki maszkot visel, mindenki súlyos titkok tudója, és senki sem árulhatja el, hogy valójában kicsoda. Vagy, ha mégis, keservesen meglakol érte. Sovány tanulsága ez ennek a sokat ígérô, veretesen látványos, de alapjában véve üres és talmi filmnek.
A vacsora után (a zenészek még játszanak) Alba hercegnô gondol egyet, és táncra perdül. A még kívánatos asszony fájdalmas búcsútánca ez, amelynek láttán a vetélytárs, a csupa tûz Maya (Penelope Cruiz) is táncolni kezd. Már nem is tánc ez a visszafogott, egyszerre férfias és nôies flamenco, hanem párbaj, erôpróba, leszámolás. Ha másért nem, e néhány percért érdemes megnézni ezt az amerikai recept szerint készült, fülledt erotikájú, tipically spanish filmet, amelynek ösztövér és egy kicsit giccses cselekményébôl az egyébként kiváló színészek sem tudtak sokat kihozni.

Anyegin
Onegin – amerikai, 2000. Rendezte: Martha Fiennes. Írta: Alexander Puskin mûve alapján Peter Ettedgui és Michael Ignatieff. Kép: Remi Adefarasin. Zene: Magnus Fiennes. Szereplôk: Ralph Fiennes (Anyegin), Liv Tyler (Olga). Gyártó: Rysher Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc.

Fiennes márkajelzéssel ellátott, dinasztikus mûalkotás lett az Anyegin: a rendezô, a zeneszerzô, a producer és a címszereplô mind-mind Fiennes névre hallgat.
A film mélabús, borongós és szép, akár a két fôhôs, tempója lassan hömpölygô, mely utóbbi tekintetben valószínûleg nem kívánja tükrözni Puskin sorainak lüktetését. A világirodalom gyöngyszemeihez nagy sztárokkal és romantikus korhangulat festéssel közelítô feldolgozásokban elengedhetetlenül hemzsegô, szépelgô képek mellett Martha Fiennesnál megfér a szép is, és feltûnôen nagy a feszültségkeltô csend: a rendezô finoman bánik a zenével (leszámítva a könnyes finálét), és látható vonzódást mutat az elnémított, „hangos” jelenetek iránt. Fôszerepet oszt a – minél költôibb, annál jobb – díszleteknek, tájaknak és kosztümöknek, Puskinnál a környezet mégis jóval önállóbb jelentôségû életet él. A filmben a környezô, orosz, földbirtokos nemesi világ valósága a két fôszereplô fojtott lelki világából eredô, álom-lázálomszerû szféra függvényében jelenik meg, az érzelmi szál pedig mintha épp a szemet gyönyörködtetô díszletek egyik kinövése volna.
Ralph Fiennes és Liv Tyler története szerelmibbre sikeredett a puskini szerelmi szálnál – drámaibb, idealizáltabb a tragikuma és idealizáltabbak a hôsei is. Nem tûrték, és így számûzték személyiségükbôl a hétköznapi, önsorsrontó, kisstílû vonásokat. Tatjana decensen szenved, nem produkál „idegdrámát, bús nôi képet, sírást és ájulásokat”, s Anyegin is felmentést nyer az alól, hogy unalmában, rosszkedvében és merô bosszúból (Tatjana fentebb leírt viselkedése miatt) „bosszantja meg” Lenszkijt (a filmben Olga kezdeményezi a féltékenységre okot adó táncot). Még a párbaj elôtt is megpróbálja, fôhôshöz méltóan, józan eszére hallgatva lebeszélni ôt – hadd legyen a saját haláláért is a mellékszereplô Lenszkij a felelôs. Máskülönben hogyan számolnánk el maradék nélkül a vigaszul beiktatott lelki házassággal, amelyet Anyegin és Tatjana – metaforikusan – menyasszonyi fehérben és vôlegényi feketében a kedvünkért köt?

Billy Elliot
Billy Elliot – angol, 2000. Rendezte: Stephen Daldry. Írta: Lee Hall. Kép: Brian Tufano. Zene: Stephen Warbeck. Szereplôk: Jamie Bell (Billy), Julia Waters (Mrs. Wilkinson), Gary Lewis (Apa), Jamie Draven (Tony). Gyártó: Tiger Aspect Pictures. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 110 perc.

Egy angol bányászvárosban Billy a boksz helyett a balettet választja, emiatt egyszeriben a családi és a társadalmi válság kereszttüzében találja magát. A film a nyolcvanas évek bányászsztrájkjainak korát idézi, amikor plexipajzsos rendôrök masíroztak a vöröstéglás bányásztelepek utcáin.
Billy édesanyja meghalt, apja és bátyja a sztrájkkal és a mindennapi betevô elôteremtésével vannak elfoglalva. A nehéz körülmények miatt még nehezebb elfogadniuk, hogy a család kisebbik fia cseppet sem férfias idôtöltésben leli kedvét. A helyzet minden érintett szereplôt alaposan próbára tesz. A forgatókönyvíró érdeme, hogy a nézô soha sem tudja biztosan, sikersztorit lát-e vagy társadalmi drámát, aminek akár rossz vége is lehet.
Ehhez a fajta filmhez az angolok nagyon értenek: egyszerre hitelesek és szórakoztatóak, megdöbbentôek és szívmelengetôk. A Billy Elliot ebbôl a sorból is kitûnik – talán a mindenki által átélt generációs konfliktusa miatt –, mindenesetre a 2000-es esztendô egyik legsikeresebb angol filmje volt (a Blöff mellett). A korhangulat megteremtése hibátlan, a tömegjelenetek, amelyekre még emlékezhetünk a híradókból, hol ijesztôek, hol megrendítôk, olykor még humorosak is, a balettbetétek pedig egyszer sem unalmasak, sôt a korabeli rockzene-kíséretnek hála, kifejezetten élvezetesek. Jamie Bell a címszerepben nemcsak ügyes táncos, hanem kitûnô színész is – nem csoda, hiszen valamennyire a saját történetét játszotta el: ô maga sem merte elárulni osztálytársainak, hogy balettórákra jár. Az övénél árnyaltabb és fajsúlyosabb szerep a balett-tanárnôé és az apáé, amelyet Julie Walters, illetve a Nevem: Joe-ból és az Árvákból ismert Gary Lewis alakít kíválóan.
A film tökéletes volna a giccses epilógus nélkül: 15 évvel késôbb Billy apján és bátyján cseppet sem látszik meg az idô múlása, Billy kék szeme viszont barnára változott.

Szívörvény
Bounce – amerikai, 2000. Rendezte és írta: Don Roos. Kép: Robert Elswit. Zene: Mychael Danna. Szereplôk: Ben Affleck (Buddy Amaral), Gwynet Paltrow (Abby Janello), Tony Goldwyn (Greg Janello). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 106 perc.

Úgy tûnik, a legtöbb amerikai filmprodukció kiagyalói számára a mindennapos valóság elviselhetetlenül unalmas. Felturbózott de luxe villájuk teraszáról ásítozva nézik Los Angelest, és sóvárgó tekintettel King Kong felbukkanásáról vagy Godzilla eljövetelérôl álmodoznak.
Talán ezért is érzik úgy, hogy az olyan történetekbe is sorsfordító, grandiózus kataklizmákat kell beépíteniük, amelyekben tulajdonképpen csak két ember egymásra találása kerül terítékre. Így lassanként mi is elhisszük nekik: ahhoz, hogy életünk párját megtaláljuk, minimum le kell zuhannia egy repülôgépnek és meg kell halnia néhány száz embernek. Egy alaposabb szociológiai kutatás biztosan kimutatná, hogy a tömegesen elfogyasztott mozi-katasztrófák milyen hatással vannak realitás-érzékünkre vagy mindennapjaink (le)értékelésére.
Don Roos rendezô-forgatókönyvíró mindenesetre nem bajlódik sokat története csûrés-csavarásával. Filmjének a receptje a következô: végy egy tragikus repülôgép szerencsétlenséget, plusz egy azt véletlenül túlélô macsó reklámügynököt, valamint az egyik áldozat özvegyét, és máris ott rotyog a fazékban a romantikus, gyomorba markoló Szívörvény. És a dolog tényleg mûködik: ezek ketten a végén még jól egymásba is szeretnek!
Nevelési regénynek éppen nem nevezhetô a film, de a Ben Affleck alakította menedzser pszichikai fejlôdésének ábrázolását a rendezô nem bízta a véletlenre. A csajozós, vagány, de érzelmileg éretlen yuppie szenzibilis, szeretô férfivé alakulásának ívét – jobb ötlet híján – a jelmeztervezôvel rajzoltatja meg. Így a kemény szabású, sötét Armani-zakók ridegségét a laza, bô nadrágok és ingek otthonos viselete váltja fel. Nem lehet nem észrevenni: itt egy komoly metamorfózis történt!

A jövô kezdete
Pay it Forward – amerikai, 2000. Rendezte: Mimi Leder. Írta: Catherine Ryan Hyde regényébôl Leslie Dixon. Kép: Oliver Stapleton. Zene: Thomas Newton. Szereplôk: Haley Joel Osment (Trevor), Kevin Spacey (Simonet), Helen Hunt (Arlene), Jon Bon Jovi (Ricki). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 118 perc.

A Kevin Spacey alakította megbölcsült tanár a teljes és tiszta életnek ritka példája. Nem hagyja, hogy érzékei, komor tapasztalásai elsinkófálják lelkének jóra, szépségre törekvését. Múltjának sötét vermébôl kikapaszkodva mindennap esélyt ad – érdek nélkül – nemes cselekedetek végrehajtására. Elszánta magát a jóra. "Bölcs ember a természetes kincsek legmohóbb kutatója" – mintha a senecai erkölcsi levelek és elvek adnák a vállalt életmottót. Jámborság és elragadtatás, a jóság – mint egyedüli állandó és romolhatatlan élvezet – a természetet, a természetest mesterséges ösvényekkel összekuszált ezredfordulón szinte szégyellni való jellembéli kiváltságok. Ahogy az Kevin Spacey kiváltságos igyekezete is: rávezetni tanítványait, hogy a gonosz gyûlölete nem szünteti meg a gonoszt, hanem megerôsíti. De a szívbôl jövô együttérzés szembeszállhat vele. Fényt hozhat oda, ahol nem volt Fény. S hogy a lélek nagysága nem annyira az elôrenyomulásban van, mint abban, hogy körül tudja határolni és el tudja rendezni önmagát.
Kevin Spacey tanítómestere attól hiteles, hogy nem lép túl az emberi mértéken. Beéri vele.