Pordenone
A kõkori szappanopera
Kovács András Bálint
Ami tizenkilenc évvel ezelõtt csak széplelkû
leletmentõk számára volt érték, mára
a médiacápák egyik aranybányája lett.
Pordenone néhány éve átköltözött
Sacilébe, amely a közelben fekvõ még kisebb város,
s talán emiatt a némafilm-napokat nagyobb vendégszeretettel
fogadják. A szervezõk azonban ezt a költözést
ideiglenesnek tekintik, s szilárdan hisznek benne, hogy Pordenone
egyszer még visszafogadja a fesztivált.
Húsz évvel ezelõtt, amikor a némafilmfesztivál
ötlete megszületett, a filmarchívumok (hogy a tévéarchívumokról
ne is beszéljünk) poros raktárak voltak csupán,
amelyekben néhány kutató és archivista kapirgált.
Nagy filmfelújítási programokról szó
sem volt, sõt, a megõrzésre sem fordítottak
megfelelõ figyelmet, épp ezért ment tönkre olyan
gyorsan a színes filmek elsõ generációja. A
nyolcvanas években már divatba jött a némafilm,
és az archívumok is felismerték, hogy elsõsorban
a nitrát-filmek, valamint a korai színes filmek napjai meg
vannak számlálva. A kilencvenes években gyökeres
változás állt be. Az audiovizuális megõrzés
és restaurálás technológiája nagyot
ugrott elõre, többek között a digitális technológiának
is köszönhetõen, de fõleg amiatt, hogy váratlanul
nagy érdeklõdést keltettek az audiovizuális
archívumok: olyan méretû mûsoréhség
jelentkezett a kábel- és mûholdas televíziók
tízezerszám megjelenõ égi és földi
csatornáin, amelyet nem lehetett kielégíteni csupán
a film- és mûsorgyártás növelésével.
Ez a folyamat hihetetlen módon fölértékelte az
audiovizuális archívumokat, rengeteg pénzt pumpáltak
a filmfelújításba a karbantartásba, megõrzésbe.
Az érdeklõdés még korántsem tetõzött.
Ha az Internet fejlõdése eléri azt a fokot, amelyen
a képtovábbítás normája a minimális
élvezhetõség szintjére kerül (megközelítõleg
ez az MPEG-1 norma), az tovább fokozza majd a meglévõ
audiovizuális tartalom kihasználását.
Annak az önzetlen érdeklõdésnek
a tárgya, amely a pordenonei fesztivált tizenkilenc évvel
ezelõtt elindította, mára jelentõs gazdasági
értékké vált. A régi filmek is újrafelhasználható
audiovizuális tartalomnak számítanak. Az, ami egykor
csupán a szaktudósok és a széplelkû leletmentõk
számára volt érték, mára a médiacápák
egyik aranybányája lett. Csak az a kérdés,
ki tudja jobban kihasználni ezt a tartósnak ígérkezõ
konjunktúrát. Valószínûleg az, aki a
filmfelújításba befektetett pénzek jobb megtérülését
tudja ígérni. Az idei pordenone–sacilei fesztivál
tipikus látogatója inkább a filmtudós volt,
mint a filmkereskedõ vagy a médiamenedzser.
Az idei program három fõ sorozata: Feuillade,
Griffith és a korai német avantgárd. A Griffith-program
az életmûvet bemutató sorozat harmadik része
volt, és azt a 85 tizenöt és huszonhat perc közötti
idõtartamú filmet foglalta magába, amelyet a rendezõ
1910 januárja és decembere között készített.
Már ezek a számok is sokat mondanak arról, mit jelentett
egy film rendezése 1910-ben ahhoz képest, amit mondjuk 1960-ban
jelentett. A leghosszabb ideig a Child’s Stratagem címû tizenhét
perces filmmel foglalkozott, amelyet október 5 és 26 között
készített, igaz közben két másik filmbe
is belefogott. A legrövidebb idõt pedig a tizenöt perces
His Last Burglary címû filmre fordította, amelyet január
7-én forgatott. A filmek nagyrészt hasonló díszletben
– sokszor ugyanabban – készültek, történeteik azonban
igen változatosak. A történelmi filmtõl a vígjátékon
keresztül a szerelmi melodrámáig minden megtalálható
közöttük.
A német avantgárd program sok újdonsággal
nem szolgált, inkább csak az újranézés
és a felújított kópiák látványának
öröme volt vonzó benne. Ruttmann, Richter, Fischinger
etûdjei, valamint Karl Heinz Martin Reggeltõl éjfélig
(1920) címû tõrõl metszett expresszionista filmje
újra emlékeztetett arra, mennyire tudatos gyakorlat volt
már az avantgárd film Németországban 1920-21-ben,
valamint arra, hogy ebben az idõben az avantgárd ugyanolyan
mértékben táplálkozott a dokumentumfilmbõl,
a fikciós filmbõl és az absztrakt filmekbõl.
Az igazi felfedezést a Feuillade-sorozat jelentette.
Nem, mintha õt bárki bármikor is elfelejtette volna.
A francia új hullámosok egyik legbecsesebb elõdjükként
tartották számon, a Fantômas-sorozat (1913–14) pedig
a hatvanas években új életre kelt. Sõt, a Gaumont-cég,
amelynek Feuillade 1907-tõl 1925-ben bekövetkezett haláláig
mûvészeti igazgatója volt, nemrég újra
kiadta a felújított Fantômas filmeket. Csakhogy épp
ez a leghíresebb sorozata homályosította el munkásságának
többi részét. Feuillade mintegy húsz év
alatt körülbelül nyolcszáz filmet rendezett, nagyon
változatos mûfajokban, és mindegyikben kitûnik
rendkívüli elbeszélõ tehetségével.
Nemcsak izgalmas bûnügyi filmeket, könnyfacsaró
melodrámákat, hanem remek vígjátékokat,
sõt „magvas” politikai propaganda filmeket is tudott készíteni.
Ezen kívül õ volt a televíziós sorozatok
õsének kitalálója. A Fantômas mellett
tucatnyi sorozatot készített, melyek közül legalább
ilyen jelentõs volt a Vámpírok (1915–16), a Barrabás
(1920) vagy a Parisette (1922) címû egyenként tíz-tizenkét
részes filmregénye is. Ezek annyiban nem hasonlítanak
a mai szappanoperákra, hogy cselekményvezetésük
koncentrált, tehát egyetlen nagy, igaz, igen fordulatos és
szerteágazó történetet mesélnek el, nem
pedig sok kis apró, egymással csak lazán összefüggõ
történetbõl állnak. Így ezek valójában
egyetlen sok órás hatalmas filmet alkotnak, nem pedig laza
epizódfüzért.
Feuillade elsõsorban bûnügyi filmek
alkotójaként vált jelentõssé, és
nem véletlen, hogy legfontosabb sorozatai ugyancsak mind bûnügyi
történetek. Ezek jelentõs különbözõségük
ellenére mind meglehetõsen hasonló alapmotívumra
épülnek föl. Ennek a motívumnak a célja
az, hogy a gonoszt a lehetõ leggonoszabb formában mutassa
meg. Ezt pedig azzal éri el, hogy a gátlástalan és
totálisan romlott gonosztevõ nemcsak a bûnt követi
el, hanem arra is gondja van, hogy mindig egy ártatlan emberre terelje
a gyanút. Gonoszsága abban csúcsosodik ki, hogy az
ártatlanokat elveszejtse. Ezt a manõvert a gonosz úgy
tudja leghatékonyabban elvégezni, ha az, aki vele szemben
áll, talpig úriember. Az úriember számára
ugyanis rengeteg olyan lépés megtétele válik
lehetetlenné, amellyel könnyedén leleplezhetné
vagy tõrbecsalhatná a gonoszt. A gonosz mindig az úriemberséget,
a tiszta becsületességet használja ki, és próbálja
befeketíteni. Ezekben a filmekben tehát nem egyszerûen
a jó és a rossz örök párharcát figyelhetjük,
hanem azt, vajon a tiszta becsület képes-e megvédelmezni
magát a gátlástalansággal szemben. Ezek a filmek
végsõ soron mind az úri becsületrõl és
a nemeslelkûségrõl szólnak, egy olyan erkölcsiségrõl,
amely tehetetlen a látszatokkal szemben, mert alapelve a jóindulat,
az önzetlenség, a hagyományok tisztelete és a
becsület. A Barrabásban például az egyik szereplõ
inkább hagyja bevádolni és kivégezni magát,
mintsem hogy igazi kilétét felfedve besározza családja
nevét. Ugyanebben a sorozatban a pozitív hõsöknek
már-már sikerül tõrbe csalniuk ördögi
ellenfelüket egy szállodai szobában, amikor az a váratlanul
bekopogó szobapincértõl köszvényére
hivatkozva segítséget kér, amit hõseink nem
mernek megakadályozni, sõt a kabátját is rásegítik
a tisztességes idõs úriember kinézetû
gonosztevõre. A Parisette-ben az egyik fõhõs inkább
vállalja, hogy mindenki rablógyilkosnak nézze, és
ûzött vadként él, mintsem hogy biztos alibijét
feltárván egy hölgy becsületét tegye kockára.
Ezekben a részletekben mutatkozik meg Feuillade
erõteljes moralizáló magatartása, amely egyedül
lehet magyarázata annak, hogyan volt képes 1917-ben elkészíteni
Vandémiaire címû nacionalista háborús
propaganda filmjét. Ez a film saját mûfajában
kis remekmû. A maga árnyalatlan, direkt ideológiai
és agitatív, sõt a németekkel szemben egyenesen
gyûlölet keltõ vonásaival akár ellenszenves
is lehetne, mégis, Feuillade megtalálta a francia nemzeti
érzésnek azt táplálékát, amely
elég konkrét, sõt frivol ahhoz, hogy mindenki azonosulni
tudjon vele, ugyanakkor a legelvontabb költõi általánosításra
is alkalmas: ez nem más, mint a bor. A francia haza védelmét,
a nemzet legfõbb értékeit egy szüret kapcsán
ábrázolja. A borban benne van a természethez és
a földhöz való ragaszkodás, a kultúra õsisége,
benne van a vérrel való szoros kapcsolat, amellyel a film
többször el is játszik, a forrásban levõ
must gõzét szembeállítja a német mustárgázzal
(a gyilkos gázok használatával dicsekvõ német
katona egy szõlõveremben végzi, ahol a forrásban
levõ must gõzétõl fullad meg). Ugyanakkor mindebben
ott a vidámság, az élet szeretete, a hétköznapi
dolgokhoz való ragaszkodás, és nem utolsó sorban
egyértelmûen szembeállítható a németek
sörkultuszával. Feuillade kihasználja a bor összes
lehetséges konnotációját a nemzeti érzés
felkeltéséhez, és ezt valljuk be, ügyesen teszi.
Feuillade vígjátékaiban a szokatlanul
finom humor és a viszonylag bonyolult, inkább az amerikai
filmekbõl ismerõs helyzetkomikum használata a meglepõ.
Egy-egy filmje mintha Ernst Lubitsch keze alól került volna
ki. Például az, amelyikben egy hivatalnok azt álmodja,
hogy õ asztaltáncoltató médium, mégpedig
olyannyira, hogy ha belép egy szobába, az összes bútor
elkezd felé vándorolni. Gondol egyet, és szolgálatait
felajánlja egy költöztetõ cégnek. Egymaga,
puszta tekintetével percek alatt kirámol egy egész
lakást.
A fesztivál több apró érdekességet
is tartogatott. Az egyik a Biograph cég dokumentum-felvételeibõl
készült összeállítás volt, amely
elsõsorban történelmi, néprajzi és szociografikus
kuriózumokkal szolgált. A másik a legkorábbi
hangos és színes film-kísérleteket mutatta
be. Kiderült, hogy a legkorábbi hangosfilm kísérlet
1894-bõl (!) való, tehát egy évvel megelõzte
a híres párizsi nyilvános és fizetõs
némafilm bemutatót, amit a mozi-intézmény megszületésének
szoktak tekinteni. Természetesen nem fényhangos filmrõl
van szó, hanem egy szinkronizált viaszlemezfelvevõ
és egy kinetograph által párhuzamosan rögzített
eseményrõl. A kísérletet az Edison-laboratórium
hajtotta végre. Mivel a hangfelvétel négy perc hosszú,
a film pedig csak egy, a lemezen mindenféle hangdokumentumok is
hallhatók a kísérletben résztvevõkrõl,
például ahogy utasítást adnak a filmfelvevõ
elindítására. A színes film terén is
meglepõen korai eredményeket produkáltak a kutatók.
Az elsõ Kodachrome eljárással készült
film 1916-ból való, az elsõ Technicolor tesztek pedig
1925-ben készültek Mary Pickfordról. A wisconsini egyetem
diákjai pedig 1999-ben két filmet is készítettek
egy 1907-bõl való Charles Urban Bioscope kamerával,
amely az eredmények szerint jó egészségben
vészelte át az elmúlt kilencvenhárom évet.
Az érdekességek csúcsa a kétszázadik
megtalált Meliès-film bemutatása volt. Csak összehasonlításul:
az 1940-es években mindössze nyolc Meliès-film volt
ismert. Hatvan év alatt elõkerült még 192. És
senki sem tudja, hol a vége.
|