Ami tizenkilenc évvel ezelõtt csak széplelkû leletmentõk számára volt érték, mára a médiacápák egyik aranybányája lett.

Pordenone néhány éve átköltözött Sacilébe, amely a közelben fekvõ még kisebb város, s talán emiatt a némafilm-napokat nagyobb vendégszeretettel fogadják. A szervezõk azonban ezt a költözést ideiglenesnek tekintik, s szilárdan hisznek benne, hogy Pordenone egyszer még visszafogadja a fesztivált.
Húsz évvel ezelõtt, amikor a némafilmfesztivál ötlete megszületett, a filmarchívumok (hogy a tévéarchívumokról ne is beszéljünk) poros raktárak voltak csupán, amelyekben néhány kutató és archivista kapirgált. Nagy filmfelújítási programokról szó sem volt, sõt, a megõrzésre sem fordítottak megfelelõ figyelmet, épp ezért ment tönkre olyan gyorsan a színes filmek elsõ generációja. A nyolcvanas években már divatba jött a némafilm, és az archívumok is felismerték, hogy elsõsorban a nitrát-filmek, valamint a korai színes filmek napjai meg vannak számlálva. A kilencvenes években gyökeres változás állt be. Az audiovizuális megõrzés és restaurálás technológiája nagyot ugrott elõre, többek között a digitális technológiának is köszönhetõen, de fõleg amiatt, hogy váratlanul nagy érdeklõdést keltettek az audiovizuális archívumok:  olyan méretû mûsoréhség jelentkezett a kábel- és mûholdas televíziók tízezerszám megjelenõ égi és földi csatornáin, amelyet nem lehetett kielégíteni csupán a film- és mûsorgyártás növelésével. Ez a folyamat hihetetlen módon fölértékelte az audiovizuális archívumokat, rengeteg pénzt pumpáltak a filmfelújításba a karbantartásba, megõrzésbe. Az érdeklõdés még korántsem tetõzött. Ha az Internet fejlõdése eléri azt a fokot, amelyen a képtovábbítás normája a minimális élvezhetõség szintjére kerül (megközelítõleg ez az MPEG-1 norma), az tovább fokozza majd a meglévõ audiovizuális tartalom kihasználását.
Annak az önzetlen érdeklõdésnek a tárgya, amely a pordenonei fesztivált tizenkilenc évvel ezelõtt elindította, mára jelentõs gazdasági értékké vált. A régi filmek is újrafelhasználható audiovizuális tartalomnak számítanak. Az, ami egykor csupán a szaktudósok és a széplelkû leletmentõk számára volt érték, mára a médiacápák egyik aranybányája lett. Csak az a kérdés, ki tudja jobban kihasználni ezt a tartósnak ígérkezõ konjunktúrát. Valószínûleg az, aki a filmfelújításba befektetett pénzek jobb megtérülését tudja ígérni. Az idei pordenone–sacilei fesztivál tipikus látogatója inkább a filmtudós volt, mint a filmkereskedõ vagy a médiamenedzser.
Az idei program három fõ sorozata: Feuillade, Griffith és a korai német avantgárd. A Griffith-program az életmûvet bemutató sorozat harmadik része volt, és azt a 85 tizenöt és huszonhat perc közötti idõtartamú filmet foglalta magába, amelyet a rendezõ 1910 januárja és decembere között készített. Már ezek a számok is sokat mondanak arról, mit jelentett egy film rendezése 1910-ben ahhoz képest, amit mondjuk 1960-ban jelentett. A leghosszabb ideig a Child’s Stratagem címû tizenhét perces filmmel foglalkozott, amelyet október 5 és 26 között készített, igaz közben két másik filmbe is belefogott. A legrövidebb idõt pedig a tizenöt perces His Last Burglary címû filmre fordította, amelyet január 7-én forgatott. A filmek nagyrészt hasonló díszletben – sokszor ugyanabban – készültek, történeteik azonban igen változatosak. A történelmi filmtõl a vígjátékon keresztül a szerelmi melodrámáig minden megtalálható közöttük.
A német avantgárd program sok újdonsággal nem szolgált, inkább csak az újranézés és a felújított kópiák látványának öröme volt vonzó benne. Ruttmann, Richter, Fischinger etûdjei, valamint Karl Heinz Martin Reggeltõl éjfélig (1920) címû tõrõl metszett expresszionista filmje újra emlékeztetett arra, mennyire tudatos gyakorlat volt már az avantgárd film Németországban 1920-21-ben, valamint arra, hogy ebben az idõben az avantgárd ugyanolyan mértékben táplálkozott a dokumentumfilmbõl, a fikciós filmbõl és az absztrakt filmekbõl.
Az igazi felfedezést a Feuillade-sorozat jelentette. Nem, mintha õt bárki bármikor is elfelejtette volna. A francia új hullámosok egyik legbecsesebb elõdjükként tartották számon, a Fantômas-sorozat (1913–14) pedig a hatvanas években új életre kelt. Sõt, a Gaumont-cég, amelynek Feuillade 1907-tõl 1925-ben bekövetkezett haláláig mûvészeti igazgatója volt, nemrég újra kiadta a felújított Fantômas filmeket. Csakhogy épp ez a leghíresebb sorozata homályosította el munkásságának többi részét. Feuillade mintegy húsz év alatt körülbelül nyolcszáz filmet rendezett, nagyon változatos mûfajokban, és mindegyikben kitûnik rendkívüli elbeszélõ tehetségével. Nemcsak izgalmas bûnügyi filmeket, könnyfacsaró melodrámákat, hanem remek vígjátékokat, sõt „magvas” politikai propaganda filmeket is tudott készíteni. Ezen kívül õ volt a televíziós sorozatok õsének kitalálója. A Fantômas mellett tucatnyi sorozatot készített, melyek közül legalább ilyen jelentõs volt a Vámpírok (1915–16), a Barrabás (1920) vagy a Parisette (1922) címû egyenként tíz-tizenkét részes filmregénye is. Ezek annyiban nem hasonlítanak a mai szappanoperákra, hogy cselekményvezetésük koncentrált, tehát egyetlen nagy, igaz, igen fordulatos és szerteágazó történetet mesélnek el, nem pedig sok kis apró, egymással csak lazán összefüggõ történetbõl állnak. Így ezek valójában egyetlen sok órás hatalmas filmet alkotnak, nem pedig laza epizódfüzért.
Feuillade elsõsorban bûnügyi filmek alkotójaként vált jelentõssé, és nem véletlen, hogy legfontosabb sorozatai ugyancsak mind bûnügyi történetek. Ezek jelentõs különbözõségük ellenére mind meglehetõsen hasonló alapmotívumra épülnek föl. Ennek a motívumnak a célja az, hogy a gonoszt a lehetõ leggonoszabb formában mutassa meg. Ezt pedig azzal éri el, hogy a gátlástalan és totálisan romlott gonosztevõ nemcsak a bûnt követi el, hanem arra is gondja van, hogy mindig egy ártatlan emberre terelje a gyanút. Gonoszsága abban csúcsosodik ki, hogy az ártatlanokat elveszejtse. Ezt a manõvert a gonosz úgy tudja leghatékonyabban elvégezni, ha az, aki vele szemben áll, talpig úriember. Az úriember számára ugyanis rengeteg olyan lépés megtétele válik lehetetlenné, amellyel könnyedén leleplezhetné vagy tõrbecsalhatná a gonoszt. A gonosz mindig az úriemberséget, a tiszta becsületességet használja ki, és próbálja befeketíteni. Ezekben a filmekben tehát nem egyszerûen a jó és a rossz örök párharcát figyelhetjük, hanem azt, vajon a tiszta becsület képes-e megvédelmezni magát a gátlástalansággal szemben. Ezek a filmek végsõ soron mind az úri becsületrõl és a nemeslelkûségrõl szólnak, egy olyan erkölcsiségrõl, amely tehetetlen a látszatokkal szemben, mert alapelve a jóindulat, az önzetlenség, a hagyományok tisztelete és a becsület. A Barrabásban például az egyik szereplõ inkább hagyja bevádolni és kivégezni magát, mintsem hogy igazi kilétét felfedve besározza családja nevét. Ugyanebben a sorozatban a pozitív hõsöknek már-már sikerül tõrbe csalniuk ördögi ellenfelüket egy szállodai szobában, amikor az a váratlanul bekopogó szobapincértõl köszvényére hivatkozva segítséget kér, amit hõseink nem mernek megakadályozni, sõt a kabátját is rásegítik a tisztességes idõs úriember kinézetû gonosztevõre. A Parisette-ben az egyik fõhõs inkább vállalja, hogy mindenki rablógyilkosnak nézze, és ûzött vadként él, mintsem hogy biztos alibijét feltárván egy hölgy becsületét tegye kockára.
Ezekben a részletekben mutatkozik meg Feuillade erõteljes moralizáló magatartása, amely egyedül lehet magyarázata annak, hogyan volt képes 1917-ben elkészíteni Vandémiaire címû nacionalista háborús propaganda filmjét. Ez a film saját mûfajában kis remekmû. A maga árnyalatlan, direkt ideológiai és agitatív, sõt a németekkel szemben egyenesen gyûlölet keltõ vonásaival akár ellenszenves is lehetne, mégis, Feuillade megtalálta a francia nemzeti érzésnek azt táplálékát, amely elég konkrét, sõt frivol ahhoz, hogy mindenki azonosulni tudjon vele, ugyanakkor a legelvontabb költõi általánosításra is alkalmas: ez nem más, mint a bor. A francia haza védelmét, a nemzet legfõbb értékeit egy szüret kapcsán ábrázolja. A borban benne van a természethez és a földhöz való ragaszkodás, a kultúra õsisége, benne van a vérrel való szoros kapcsolat, amellyel a film többször el is játszik, a forrásban levõ must gõzét szembeállítja a német mustárgázzal (a gyilkos gázok használatával dicsekvõ német katona egy szõlõveremben végzi, ahol a forrásban levõ must gõzétõl fullad meg). Ugyanakkor mindebben ott a vidámság, az élet szeretete, a hétköznapi dolgokhoz való ragaszkodás, és nem utolsó sorban egyértelmûen szembeállítható a németek sörkultuszával. Feuillade kihasználja a bor összes lehetséges konnotációját a nemzeti érzés felkeltéséhez, és ezt valljuk be, ügyesen teszi.
Feuillade vígjátékaiban a szokatlanul finom humor és a viszonylag bonyolult, inkább az amerikai filmekbõl ismerõs helyzetkomikum használata a meglepõ. Egy-egy filmje mintha Ernst Lubitsch keze alól került volna ki. Például az, amelyikben egy hivatalnok azt álmodja, hogy õ asztaltáncoltató médium, mégpedig olyannyira, hogy ha belép egy szobába, az összes bútor elkezd felé vándorolni. Gondol egyet, és szolgálatait felajánlja egy költöztetõ cégnek. Egymaga, puszta tekintetével percek alatt kirámol egy egész lakást.
A fesztivál több apró érdekességet is tartogatott. Az egyik a Biograph cég dokumentum-felvételeibõl készült összeállítás volt, amely elsõsorban történelmi, néprajzi és szociografikus kuriózumokkal szolgált. A másik a legkorábbi hangos és színes film-kísérleteket mutatta be. Kiderült, hogy a legkorábbi hangosfilm kísérlet 1894-bõl (!) való, tehát egy évvel megelõzte a híres párizsi nyilvános és fizetõs némafilm bemutatót, amit a mozi-intézmény megszületésének szoktak tekinteni. Természetesen nem fényhangos filmrõl van szó, hanem egy szinkronizált viaszlemezfelvevõ és egy kinetograph által párhuzamosan rögzített eseményrõl. A kísérletet az Edison-laboratórium hajtotta végre. Mivel a hangfelvétel négy perc hosszú, a film pedig csak egy, a lemezen mindenféle hangdokumentumok is hallhatók a kísérletben résztvevõkrõl, például ahogy utasítást adnak a filmfelvevõ elindítására. A színes film terén is meglepõen korai eredményeket produkáltak a kutatók. Az elsõ Kodachrome eljárással készült film 1916-ból való, az elsõ Technicolor tesztek pedig 1925-ben készültek Mary Pickfordról. A wisconsini egyetem diákjai pedig 1999-ben két filmet is készítettek egy 1907-bõl való Charles Urban Bioscope kamerával, amely az eredmények szerint jó egészségben vészelte át az elmúlt kilencvenhárom évet.
Az érdekességek csúcsa a kétszázadik megtalált Meliès-film bemutatása volt. Csak összehasonlításul: az 1940-es években mindössze nyolc Meliès-film volt ismert. Hatvan év alatt elõkerült még 192. És senki sem tudja, hol a vége.