Virtuáliához hozzászoktunk, Virtuáliát belakjuk. Vagy mégsem?

„A kései XXI. században magunk választjuk meg testünket, személyiségünket, környezetünket – mennyi nehéz döntést kell hoznunk! Aggodalomra még sincs ok, hiszen seregnyi intelligens gép segédkezik majd.”
A kései XXI. század egyelôre a messzi ködbe vész, de (a fenti idézetet jegyzô) Ray Kurzweil véleményét mind több számítógépes- és média-szakember osztja. A spirituális gépek kora – hirdeti az 1999-es könyv címe, és a prognózis többé-kevésbé összecseng a robotikában egyaránt élenjáró Hans Moravec, illetve Kevin Warwick jövôképével.
Gépi muvészettel, gépi mozival.
Kurzweil természetesen nemcsak elméleteket gyárt, de a permanens informatikai robbanásból is kiveszi a részét. Ô tervezte (többek között) a Kibernetikus Költô (RKCP) névre hallgató programot. „Poétánk” egy-egy szerzô muveit gondosan átolvassa, nyelvi modellt készít, majd a modellbôl kiindulva, speciális algoritmus segítségével önálló strófákat költ.
Steve Larson, az Oregon Egyetem professzora által készített zenei software, a történelem során elôször, a mesterséges intelligencia-kutatásban alkalmazott (alapjaiban hibás, hiszen az emberi intelligenciából, mint az egyetlen lehetséges intelligencia-típusból kiinduló) Turing-teszten is átment. A nagyérdemut három kompozícióval – egy Bach-opusszal, egy kortárs és egy computer komponálta darabbal – szórakoztatták, s arról kellett dönteniük, melyik nem ember muve. Nem találták el, tehát a számítógép kiállta a próbát.
Kiállta, azaz az emberi intelligenciához hasonult.
Azonos ösvényeket jár be immáron húsz éve Aaron, Harold Cohen robotfestôje is. A képeket teljes mértékben a gép hozza világra, s annyira eredetiek, hogy általában a konstruktôr is döbbenten nézi ôket. Nem csoda, hiszen Cohen az alkotói folyamat minden aspektusát (kompozíció, rajz, perspektíva, színek, stílusok) a szerkezetbe táplálta… Aaron muveinek pedig a földkerekség szinte valamennyi fontos múzeumában csodájára járnak. És feltehetôen Cohen lesz az elsô, halála után is új tablókkal kirukkoló festô. (Hogy mennyire ô, illetve Aaron tekinthetô szerzônek, arról döntsön a jövô – jelenleg úgy tunik, mindketten azok…)
A hálózat és a mozivászon virtuális kreatúráinak se szeri, se száma. A kreátorok egyelôre még húsvér emberek, bár az MIT-ben (Massachusets Institut of Technology) már „felbukkantak” az elsô gépi alkotók.
Az utat a program-lények, Lara Croft, Kyoko Date, Ananova és társaik kövezték ki számukra. Az énekesnôket, pop-sztárokat szupermanökenek követik: az Elite modellügynökség és a brazil Illusion2k cég tavaly hozta létre Webbie Tookay-t, az (egyik) aktuális Net-bombázót. A hölgy nagyjából húszéves, rendkívül energikus. Csodák csodája, nem a legismertebb csillagok jegyeibôl gyúrták össze. Mégis sikeres, és egyre sikeresebb lesz. Holott rá is ugyanaz a hajszolt, pillanatnyi megállást nem engedélyezô tempó vár. Igaz, kevésbé fáradékony: huszonnégy órából huszonnégyben fitt és barátságos. S hogy a fizikai térbe sohasem lép ki, az mind kevésbé releváns. Az Internet egyre több divatbemutatónak ad otthont: a techno-designer Walter van Beirendonck virtuális show-i pár éve még különlegességnek számítottak, manapság viszont a legtöbb kolléga kihasználja az online népszerusítésben rejlô lehetôségeket. Ruhakölteményeiket akár Webbie is magára öltheti…
Persze ahhoz, hogy a szimuláció tökéletes legyen, egyelôre még várnunk kell. Mert hiába fejlôdik a hálózati technológia, az igazi minôségi ugrás évek óta késik. A VR körül termékeny a hallgatás, a mainál ezerszeres sávszélességet biztosító Internet2 pedig a legoptimistább prognózisok szerint sem lesz 2003–2004 elôtt mindenki számára üdvös aktualitás.
Marad egyelôre a mozivászon?
Mert az ottani szimuláció legalább élethu. A Disney-féle ismeretterjesztô darab, a száz százalékban „muvi” Dinoszauruszok (1999) tökéletesre sikeredett. Holott nemcsak az ôshüllôk, de a helyszínek is számítógépes grafika szüleményei. Senkit nem zavartak, senki nem háborgott azon, hogy „muállatokat” lát. De a Toy Story vagy a Z, a hangya adattestei se kavartak felháborodás-hullámokat.
Virtuáliához hozzászoktunk, Virtuáliát belakjuk.
Vagy mégsem? Csak addig lennénk toleránsak, amíg a távoli múlt, esetleg a még távolibb jövô megfoghatatlan fantomlényei, mesevilágok bohókás figurái teremtôdnek – atomok helyett – bitekbôl és bájtokból? Hol a határ? Létezik-e ilyen határ egyáltalán, vagy mindennemu tiltott víz csak belénk döngölt, a hatalmi mechanizmusok számára viszont életbevágó konszenzus? Dolly után felvilágosult fô hihet-e még az olyan népbutító hókuszpókuszokban, mint „Isten rendje” vagy „a Természet törvénye”?
Hiszen digitális (ember)klónok léteznek már.
1999 augusztusában a világmédia a hollywoodi Virtual Celebrity cég harminc másodperces, Marlene Dietrich arcát felhasználó/animáló reklámfilmjétôl volt hangos. A húszas-harmincas évek csillaga új életre kelt – legalábbis a képernyôn. Ha Marlene-t sikerült digitalizálni, miért ne történhetne meg ugyanez a többi legendás mozi-ikonnal? Holtakkal és nemcsak holtakkal…
A technológiát még fejlesztik, s a technológiát valószínuleg tökéletesre fejlesztik. A stúdiók nem idegenkednek tôle: a sztár és digitális hasonmása egyszerre akár két forgatáson is részt vehet, vagy ha az eredeti lebetegszik, netán baleset éri, a klón nyugodtan folytathatja. Elképesztô távlatok sejlenek fel.
Például az, hogy egy szép napon „valódi” színészekre sem lesz többé szükség. Mert ha lehet ôket digitálisan klónozni, s a klón hibátlanul eljátssza a szerepet, akkor egy színtisztán – nem különbözô ismert személyek jegyeibôl összegyúrt – virtuális lény szintén képes lesz rá. (Az arcjátékot, a gesztusokat bárhonnan pontosan le lehet szkennelni.)
Ahhoz viszont, hogy elfelejtsük a mozivászon-illúziót, a hálózat-illúziót, elôbb tökéletes, „alámerülésre” (immersion) alkalmas virtuális környezeteket kell kidolgoznunk. Marcos Novak, a kaliforniai transz-építész ilyeneken munkálkodik (Alien-tér, 4D Párizs, torusWarp stb.), az MIT Médialaboratóriumának kutatói úgyszintén.
Mesékbe, Walt Disney-filmekbe illô szintetikus karaktereik rövid, 3D-s videó-animációs darabok interaktív tereiben mozognak. Cselekedeteik valós idôben irányíthatók: hogy mikor mit tesznek, környezetérzékelésük, illetve motivációs és emocionális állapotuk függvénye. Utóbbiakról az automatikus kamerák és a (szintén automatikus) világítás másodpercnyi pontossággal „tudósítanak”. A kézzel fogható, tapintható interface feladatkörét mechanikus, drótok nélkül érzékelô játék-babák töltik be.
Legismertebb projektjüket, az A Cast of Characterst az 1999-es SIGGRAPH-on mutatták be. Ezúttal nem Disney volt az ihletô: a szereplôk Chaplin és Edward Hopper világát juttatják az eszünkbe. Három – az amerikai mozi-históriában oly tipikus – loser ücsörög egy bárban. Eddie, Elliott és Earl – a résztvevôkkel folytatott interakció hatására változó – érzelmeiket táncban fejezik ki. A muzsikát, a zenei váltásokat a karakterek lelkiállapota határozza meg. Az (ugyancsak interaktív) kamerarendszer úgy választja ki a megfelelô szögeket, beállításokat, hogy a szereplôk arcát a legkedvezôbb megvilágításban, mindig elônyösen látjuk.
A rendkívül szórakoztató és színpompás Swamped!-ben viszont állatok kelnek életre: Sydney, a – valódi ebek viselkedési normái (motorikus ellenôrzés, tanulási folyamat, stb.) alapján modellezett – virtuális kutya, aztán egy különös, leginkább (Donald) kacsára emlékeztetô szerzet. De találkozhatunk farkassal, fekete-vörös csíkos szalamandrával, és egy választékosan öltözködô hóddal is. Keménykalapban, piros-fekete kockás mellényben, fényesre lakkozott cipôben pompázik. Több videóban felbukkan: hol víz alatti világban, különös növények között navigál, hol Sydney társaságában járja az erdôt. Az égbolt felhôtlen kék, a tisztások Árkádiát, a kutyalakok régi idôk indiánkunyhóit idézik.
Komplex érzelmi rendszerrel bíró karaktereket rendkívül nehéz létrehozni. Egyszerubb lények esetében erre nincs is mindig szükség. Melanie-t, az áldozatai körül zümmögô szúnyogot például a düh motiválja, testét torzítja, sôt, fokozott izgalmi állapotban eredeti méretének akár a tízszeresére, monstrummá felfúvódhat. A hangja különben is olyan, mint a vérszívó moszkitóké. És fôként a szegény mosómacit riogatja.
A ceremóniát különben (a Shutterbug nevu) virtuális kinematográfus vezényli le. Egy organikus-dinamikus, „érzelmi hálóval” felvértezett kamerarendszer.
Ô lenne az elsô digitális rendezô? Képes lesz-e a nem lineáris, több nézôpontból ábrázolt ágens-történetek elbeszélésére? A munkáját segítô sztori-mesélô programok napról napra tökéletesednek. Az interaktív, mágikus tükörszeru környezetek szintén. Az egyiket Digitális cirkusznak hívják: távvezérelt kamerákkal bárki, bárhonnan rákapcsolódhat…
Ugyan távoli még a kései XXI. század, de az odavezetô utak már körvonalazódnak.