Életrajzi vallomás, naplórészlet, forgatókönyv, útirajz, alkalmi köszöntô mozaikjaiból épülô rendezôi önarckép.

Muvészi önéletrajz és ars poetica kapaszkodik egymásba Gaál István Vallomásában. A Zalán Vince által végsô formába öntött szöveg egyszerre fuz szerény és öntudatos magyarázatot a muvekhez, veszi sorra a dramaturgiai és kompozíciós elveket és tér ki az egyes filmek elô- és utóéletét meghatározó politikai és szakmai körülményekre. S ez aligha történhet másképpen: Gaál azon kevés magyar rendezô közé tartozik, aki egyfelôl határozott költôi, zenei és képzômuvészeti elképzeléseket valósított meg filmjeiben, ugyanakkor nem zárkózott el a magyar filmmuvészet társadalmi elkötelezettségétôl a hatvanas, a hetvenes, sôt a nyolcvanas és az azt követô években sem. Muvészi alkatában Huszárik Zoltán és Tóth János poétikája találkozik Jancsó Miklós vagy Sára Sándor közéleti érzékenységével. S ezt a köztes állapotot ki lehetne terjeszteni még a népies-urbánus szellemiség máig meg nem haladott megosztottságára is, ha éppen nem Gaál volna ennek a több kárt, mint hasznot hajtó, a sokszínuség helyett megosztottságot jelentô hagyomány felszámolásának az élô, pontosabban alkotó példája. A Vallomások – és a kötet második felében közreadott alkalmi írások – ennek a muvészi elkötelezettségnek a küzdelmét és – ne féljünk kimondani – drámáját rajzolják elénk.
Gaál sok mindent és sok mindenkit élesen bírál a múlt és a jelen muvészeti közéletében, hiszen mindaz, ami a magyar új hullámot – néhány más film társaságában – elindító elsô filmje, a Sodrásban (1964) óta történt vele, filmtörténetünk sötét lapjaira tartozik. (Helyesebb volna intézménytörténetrôl írni, ha a még oly rosszul muködô intézmények helyett nem „rosszul muködô” – kiszámíthatatlan és kicsinyes – politikai bürokraták rendezték volna „sajtó alá” az alkotói életmuveket.) Ma már kideríthetetlen módon, világos – akár politikai – elvek helyett elmaszatolt érdekek mentén, informális beszélgetéseken, elô- és hátsó szobákban dôlt el a muvek és muvészek sorsa. Egy biztos: nem – a mualkotások esetében kétségtelenül problematikus – objektív értékítélet (nézôszám, fesztiválszereplés, kritikai visszhang) állt a döntések hátterében. Nehéz ilyen körülmények között higgadtnak maradni, s még nehezebb elkerülni azt, hogy a méltatlan helyzetbe rángatott muvész ne reagáljon maga is méltatlanul. Gaál nyilvánvalóan nem „objektív” önmagával szemben; erre a mufaj – Vallomás – nemcsak feljogosítja, hanem fel is hívja. A háttérbe szorítottságát felelevenítô eseményekre ennek ellenére sohasem személyeskedô vagy ideológiai érvekkel, hanem esztétikai önértelmezésekkel és muvészi hitvallásokkal reagál. Így a hatvanas-hetvenes évek légkörét kicsit is ismerô olvasó elôtt az „intézményrendszer” (maradjunk ennél a jótékonyan eltávolító kategóriánál) méltatlansága a könyv lapjain az alkotó méltóságával csap össze. A római ösztöndíjas hallgatóval, majd vendégtanárral vagy a Cannes-ban díjazott rendezôvel szembeni féltékenység gyanúját maga a rendezô uzi távolra, amikor az útiélmények felidézésekor Róma építészeti ritmusáról, Velence éjszakai és a hajnali fényeirôl, India újfajta szellemi távlatot nyitó szépségérôl olvasunk. A személyes igazság helyett a muvészi szép igazságáról: kompozícióról, a szellem látható formát öltô rendjérôl – amely néha kétségtelenül túlfeszített mondatokra ragadtatja az elsôsorban kép- és ritmusmuvész rendezôt (nem véletlen, hogy filmes életmuvébôl is elsôsorban a mozgóképes, azaz idôbe ágyazott, ritmizált kompozíciókra emlékezünk, s nem a dialógusokra vagy a történetekre).
Gaál tevékenységét és gondolkodásmódját ars és techné archaikus együttállása határozza meg – nem csak errôl szól, hanem ebben a szellemben is íródott ez a könyv (ezért aztán Zalán Vince mint szerzô szerényen a háttérbe vonul, s a könyv elsô felében közvetett módon, a második részben pedig közvetlenül is a kötet fôszereplôjének, azaz Gaál Istvánnak adja át a szót). Amikor egyik legszemélyesebb, 1990-ben megjelent rövid írásában (A hagyományról) a mértékrôl beszél, a filmkészítés kézmuves jellege mellett tesz hitet (a rendezésen és forgatókönyvíráson kívül ragaszkodva a vágáshoz, s nem ritkán a fényképezéshez is). Éppen ezért a tanítás számára nem jelent mást, mint gyakorlatot, együttes alkotást, amikor is a közös munka során a hallgatók saját (nem pusztán optikai értelemben vett) nézôpontjának, „mértékének” elôhívása a cél. A könyv tanúsága szerint ez az „esztétikai” hozzáállás az alapja a rendezô emberi kapcsolatainak, amelyben a kompozíció tisztelete egyet jelent a szakma és a morál – szorosan összetartozó – tiszteletével (ez vonatkozik mestereire, mindenekelôtt Szôts Istvánra, akinek Gaál 1990-es Mucsarnok-beli életmu-bemutatóján elmondott beszéde „vezeti be” a kötetet, valamint Rajeczky Benjaminra, vagy a legközelebbi munkatársakra, Szôllôsy Andrásra, Sára Sándorra). Sôt, amikor eszmélôdésének színtere, Pásztó iránti „hazafias” elkötelezettségének ad hangot (Kedves Földijeim!), akkor is esztétikai és gyakorlatias megfontolások vezetik: ültessenek jegenyenyárt a városba vezetô utak mellé, hogy a „palóc ciprusok” méltóképpen kísérjék az érkezôt úticélja felé. (A javaslathoz fényképet is mellékelt, amelybe perspektivikus rövidülésben berajzolta a tervezett fasort.) Hogy a Pásztóhoz vezetô sivár országutakat vajon díszítik-e a Gaál István által megálmodott fák, nem tudom. Filmjei mindenesetre ôrzik a most könyvben is rögzített életút ritmusát.