Miképpen gondolkodik a filmes a zeneszerzôrôl? Gaál István háromrészes televíziós esszéje Bartók Béláról.

Filmet készíteni Bartókról? A legnehezebb feladatok egyike. A zeneszerzô alakját és életmuvét a halála óta eltelt öt és fél évtized alatt különféle rendszerek és kormányok oly sokszor használták fel saját céljaikra, oly sokszor rángatták elô ünnepi beszédek és nyilatkozatok témájaként, hogy Bartók az átlagember szemében sablonná üresedett és szoborrá dermedt. A koncerttermeket megtöltô pár ezer zenebarát mindig tudta, ki volt Bartók és mit jelent a muvészete – ôk azonban a kisebbséget képviselik. Magyarország a hivatalos szólamokban “Bartók és Kodály országává” lépett elô anélkül, hogy a kultúrpolitika valaha is megteremtette volna a bartóki és kodályi muvészet széles köru befogadásának feltételeit.
Filmet készíteni Bartókról? A legvonzóbb feladatok egyike, az elmondottak ellenére – vagy épp az elmondottak miatt. A rendezô, ha elhivatott, most megmutathatja, ki volt az igazi Bartók Béla: a muvész és ember, akinek soha nem volt köze szólamokhoz és sablonokhoz; aki életében éppoly idegen maradt a kortársi gáncsoskodók, mint halála után a zenéjén élôsködôk számára.
Filmet készíteni Bartókról – de milyet? Játékfilmet? Dokumentumfilmet? Oktatófilmet? Elvont alkotást, amely a “muvészet a muvészetrôl” összetett jelrendszerével fogalmazza meg posztmodern reflexióit, a beavatottak figyelmére számítva? Gaál István számára ezek aligha járható utak. Az ô háromrészes televíziós esszéjét leginkább lírai, objektív önéletrajzként definiálhatjuk. Az ellentmondásosnak tetszô meghatározás magyarázatot igényel. A film lírai, mert képi világa érzékeny költôiséggel társít asszociációkat a zeneszerzôi pálya tényeihez; objektív, mert ez utóbbiakhoz – a tényekhez – szikár szigorral ragaszkodik; és önéletrajz, mert benne egyetlen szó sem hangzik el mástól, mint Bartók Bélától. Ez nem “Így láttuk Bartókot”: itt nem a megroggyant emlékezetu pályatársak és követôk traktálják a nézôt ellenôrizhetetlen anekdotáikkal. Itt nem hallunk sem elemzést, sem értékelést, nem mások beszélnek Bartókról. A film szövege a zeneszerzô leveleibôl, önéletrajzi és egyéb írásaiból összeállított, töredékességében is hiteles montázs (Szakácsi Sándor hangján).
A Gyökerek eredetiségének záloga a sallangtalan egyszeruség. Ez a munka mentes attól, amit a köznyelv muvészkedésnek nevez (s amely csapás sajátos módon legtöbbször épp a muvészetrôl készített filmeket sújtja). Álló- és mozgóképeket látunk emberekrôl, városokról és tájakról, nyomtatott és kéziratos kották, levélrészletek sorjáznak szemünk elôtt. Dokumentumfilm-bejátszások hozzák szinkronba az alkotói pálya állomásait a történelemmel. Bartók szavait zene tagolja és festi alá: az életmu kisebb és nagyobb jelentôségu kompozíciói. Felvillan Pozsony és Párizs, Pest és London, New York és Gerlicepuszta; látunk részleteket a Kékszakállúból, a Fából faragott királyfiból és a Mandarinból, halljuk a zongoramuveket a magyar elôadók javától (Kocsis, Ránki, Schiff, Jandó, Prunyi), gyönyörködhetünk Bartók kézírásában, parasztbútorainak szépségében s a század eleji kottakiadványok szecessziós címlapjaiban. Mindez kézenfekvô, szinte önként kínálkozó megoldás. Gaál István még az idôsíkok kezelése terén is kerüli a bonyodalmat: a film elôreugrások és visszatekintések nélkül, a linearitás elvéhez ragaszkodva tárja elénk az alkotó fejlôdésregényét.
Ami különleges: az igényesség, amellyel a szem és a fül a dokumentumok között válogat, s amellyel ezeket egymáshoz társítja. A vágások pontossága; a következetesség, amellyel a rendezô a történetmondás kontrasztjaira ügyel. Gaál többször is megajándékozza a nézôt–hallgatót egy misztérium: a népzene muzenévé változásának élményével. Paraszténekest látunk–hallunk, vagy épp fonográfhengerrôl szólal meg a gyujtés egy dala – s a következô pillanatban a bartóki feldolgozás végeredményével szembesít a rendezô. Máskor a zongorára fogalmazott Román népi táncok stúdiófelvételét szakítja meg a paraszti körtánc képe.
Gaál István a filmet nemcsak rendezôként, operatôrként is jegyzi: képi világa drámai tisztaságú. Ez a vizuális jelrendszer – ismétlem: anélkül, hogy a film egyetlen szóval is kommentálná vagy minôsítené Bartókot – a maga gondolattársításaival mégis elárulja, miképp gondolkodik a filmes a zeneszerzôrôl. Figyelemreméltó a természet gyakori megjelenése: gomolygó felhôk és izzó napkorong, esô és hó, források és patakok, folyók és vízesések, kövek és állatok – és fák, fák, fák, minden mennyiségben. Ritkás ligetek és suru erdôk; magányos fa a pusztában; fiatal fa és öreg fa; kiszáradt fa és zöldellô koronájú fa; villámsújtotta fa; ezer gyökeru fa. Gaál István számára Bartók zenéje az organikusan muködô, végtelen természet szerves része.
Megtalálja a rendezô azt a pontot is, ahol a természet az emberivel összekapcsolódik. Ez a film alapmetaforája, keretet alkotó nagy jelképe, amely egységbe foglalja a születést és a halált, a film elejét és végét. A kenyér dagasztásának és sütésének archaikus tevékenysége ez. Ezzel kezdôdik és zárul a film: a fateknô falához csapódó fehér tészta ritmikus zenéjével; a masszát gyúró asszonyi kéz látványával. Bartók zenéje kenyér, amely minden nap új és minden nap ôsi – sugallják Gaál István képei.

Gyökerek I–III. – Bartók Béla 1881–1945 – magyar, 1997–2000. Rendezte és fényképezte: Gaál István. Bartók Béla leveleinek és írásainak felhasználásával a forgatókönyvet írta: Gaál István és Várbíró Judit. Narrátor: Szakácsi Sándor. Szakértô: Kovács Sándor. Konzultáns: Csíky Boldizsár és László Ferenc. Zenei rendezô: Erkel Tibor. Vágó: Révész Márta. Hang: Gyapjas László, Horváth András. Gyártó: Magyar Televízió. Támogatók: Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Magyar Turizmus Rt. 3x60 perc.