Mándy Ivánnak nemcsak a régi idõk mozijáról szóló könyvei köszönhetnek sokat a mozgóképnek, hanem minden írása, egész szemléletmódja és a montázsra, áttûnésre épülõ próza-technikája.
 

„A város pesti felének hajdani kávéházaiban,
nepperek és link tarhások közt föllobogó, nagy lélek:
iskola mellé járó mozilidércbõl lett költõ és hadvezér.”
Orbán Ottó

Egy mosodás elrepül…
A Mándy-szakirodalom, bár lehetne még terjedelmesebb, de ott látható a polcon. „Mándy és a magyar film” – ha kutató erre lenne kíváncsi, már kevesebb eredménnyel járna: magam egy nyíregyházi (Bessenyei György Tanárképzõ Fõiskola) meg egy Esztergomi Vitéz János Fõiskolán készült szakdolgozatot ismerek e tárgyban, persze lehet, több is van – e kettõ a Régi idõk fociját elemzik legnagyobb kedvvel –, remélem, az egyetemisták ma is fogékonyak Csempe-Pempe és Minarik Ede világára.
Ma már létezik többféle „magyar 12”, de kíváncsi volnék a tizenkét legemlékezetesebb magyar filmhõsre is. Régebben egy Kabos-figura, nyilván – hanem a hatvanas évektõl? Nem egészen azonos a legjobb film és a legemlékezetesebb filmhõs. Jancsónak, a Szegénylegényeknek nincs egyetlen fõalakja. Latinovits Szindbádja örök magyar bajnok, s nemcsak a színész, a figura még inkább. Makk: Szerelem? Darvas Lili anya-alakja, igen. Mellettük, mögöttük alig idézõdik fel bárki is. Sándor Pál „mosodása” igen. A magyar filmmûvészet legendás, halhatatlan, legnagyobb figurái között talán Minarik Ede az elsõ, a „primus inter pares”, bár futballcsapata nem lett soha elsõ.
Elég sok idõ eltelt már a Régi idõk focija óta, stílusok változtak, Hollywood lenyelt mindent, a magyar film alig hasonlít önmagához (a magyar futball meg már a futballra sem hasonlít) – de Sándor Pálnak ez a filmje maradandónak látszik. Van titka, mi a titka? Garas – elõször is. Garas nem Csempe Pempét játszik, hanem Minarik Ede mosodást, és ez azért nem ugyanaz a figura, ezt már nem Mándy, hanem a film írója és rendezõje találta ki, teremtette meg. Csakhogy Mándy után, szabadon.
„Alighanem ismerni kell a futballvilágot és a pályák légkörét ahhoz, hogy érezzük a regény ’hitelességét’. Idézõjelbe tettem a szót: hitelességrõl beszélünk, de valamiféle mítoszi jellegû hitelességrõl. Mitikusról, szimbolikusról: nem a nyers, közvetlenül tapasztalható valóságról, hanem annak olyan sûrített képérõl, amely, éppen e sûrítettsége folytán irreálisan hat.” (Rónay György A pálya szélén megjelenésekor, 1963) „Filmszerû groteszk” – írja még. „Tragikus groteszk ez: ismeri a bábjáték, ismeri a cirkusz is.” Rónay az akkor még kiadatlan Naplóban egyébként kedvezõtlenebbül kommentálja Mándyt. A cirkusz-párhuzama azonban érdekes párhuzamra serkent, természetesen Fellini cirkuszához: roppant különbségek óceánja választja el Fellinit Mándytól, de a cirkusz-stilizáció rokonítja õket: Mándyé inkább bábjáték, Fellinié gigantikus Circus Maximus (sõt olykor Gigantissimus).
Nem filmkritikus, hanem egy nagyreményû, de akkor még teljesen ismeretlen matematikus egyetemi hallgató Minarik–Chaplin–Fellini címmel három rövid valamit közölt az Egyetemi Lapokban. (Kötetben majd csak sokkal késõbb – Esterházy Péter volt e matek szakos diák.)
Még meggondolandóbb Mándy világának mitikus hitelessége. Ez elsõ hallásra abszurdum: a mítosz is valamiképp tágas, hatalmas, gigantikus, rossz esetben puffatag, mennydörgõ, messzezengõ, barokk… Amilyen Mándy világa egyáltalán nem… Akárhogy is, Mándy (és nyomában Sándor Pál) összekapcsolta a futball sportmítoszát a régi idõk mozijának történelem szaggatta mítoszával. Sándor Pál Mándy-filmjeire, a Szabadíts meg a gonosztól 1944-es kabátlopására – lejjebb majd megismétlem – sem jellemzõ, hogy hõsei a történelmen kívül kerültek. Itt aztán csattog a hõstaposó, hõsnyomorító történelmi bakancs.
Azért az szomorúan érdekes, hogy nem magyar kritikus vagy író, hanem Heinrich Böll írta a legtalálóbb és igazán lényeglátó szöveget a Pálya szélénrõl: „Fikció mindez, avagy annak ellentéte? Mindkettõ, egy olyan ember története, aki a kabátjában lakik, és éjszakánként Habácsné pincéjében a szárítókötélen lóg. Akinek semmi se sikerült. ’Kisember’ lenne? Korábban ebbõl az anyagból szenteket gyúrtak, ma már csak a pályák szélén lõdörögnek. Nagy embernek sem szeretném nevezni Csempe-Pempét, mert akkor másokat szükségképpen kisembernek kellene neveznem. Csempe-Pempe nem hõs és nem csirkefogó.”
És ez a rokonszenves menhely-lakó nagyoncsak megváltozott Sándor Pál filmjében. A Böllnek joggal annyira tetszõ pince, Habácsné pincéje hiányzik a filmbõl, a szárítókötélen álomba-lógó Csempe-Pempe is: Minárik Ede mosodás néz ránk a vászonról, vagy nem néz ránk, mi bámuljuk õt.
A Pálya szélén nem volt valami vidám regény. Szidalmazták is a Nagyvilági Fõcsövek, a Gyáva Dezsõk. (Nem tudok szabadulni a gyerekregény-figura aljas hatalmasságától.)
„Legkomorabb írásaim között is kiemelkedõen pesszimista.” – mondja némi büszkeséggel Mándy a Csutak és gyáva Dezsõrõl. Én mindig nagybetûvel emlékeztem a figurára, hogy ez a hivatalos neve: Gyáva Dezsõ. A la: Buta Dezsõ, Gonosz Dezsõ…
„Sem a mozi, sem a foci az irodalomban valahogyan nem voltak szalonképes témák, hogy úgy mondjam. Kicsit nagyképû volt a mi irodalmi világunk” – mondja Mándy Mezei Andrásnak.
Sándor Pál filmjének sok erénye és nagy értékei vannak, hadd említsek halkan még egyet, és örülök, hogy joggal mondhatom: Minarik Ede sohasem esik oly reménytelen-tehetetlenül kétségbe, mint az ágyrajáró Csempe-Pempe: a mosodás fogja magát, és garabonciás lebernyegében elrepül, a gonosz Tokics, a gaz Brüll, az összes Nagyvilági Fõcsõ meg tehet egy szívességet. Még csak bántani sem merték ezt a filmet.

Füst óriása, emlékezet…
„Az emlékezés mint formateremtõ tényezõ” – az irodalomtörténész Erdõdy Edit Mándy-kismonográfiájának egyik alfejezete. Valóban: „füst óriása, emlékezet” – olvasható az író valamelyik novellájában – de formateremtõ tényezõ Mándynál a film is. Talán még erõsebben is, mint az emlékezet? Csak azért lehetetlen a válasz, mert a film és az álom (vagy éberálom) formája egymáshoz nagyon közelálló. Itt rejlik a Mándy-technika…
„Az álom mint epikus formaalkotó tényezõ” – így Erdõdy Edit egy másik alfejezete. „Formanosztalgiák” – talál egy érdekes kifejezésre, s Mándynál ilyesmirõl van szó, két „Mozi”-könyve formanosztalgia. De: „Füst óriása, emlékezet” – hát ezzel mit kezdjünk? Füst óriása, mozi… Emlékezet óriása, mozi… – tán felcserélhetõen nosztalgikus fogalmak.
Tördelt, ritmikus próza, prózavers – furcsa, de ez a meghatározási kísérlet, még ez is olvasható skandálva, ritmizálva!
Ezt azért látni kellene filmvásznon: „A falak mozija. Hosszú, fehér szakáll lebegése. A szakáll meghasadt, és most már egy flanel alsónadrág két szára. Két férfi az alsónadrág fölött. Egy bajuszos meg egy sima képû. Akárcsak ketté akarnák tépni a flanel alsót. Mellettük fehér ruhás fiatal lány az arca elékapja a kezét.”
A Zsámboky mozija egyik passzusa. Ezt hívják „filmszerû prózának”, s épp ez az, amit soha nem láttunk és nem is fogunk látni filmvásznon. Óceán hullámzik a próza és a képi nyelv között. Viharvert sajkán rajta a szcenarista, a dialógus-szerzõ, a dramaturg, és mindenki, akinek van valami érzéke tán szöveghez és képhez, de partot érni nem õk érnek, csak a rendezõ. Lehet, hogy sziklának csapódva, holtan…
Nincs két különbözõbb mesterség.
Mándy elmondja, hogy a legtöbb íróé milyen: „Hogy telt el egy nap? Nálam ez nem sokat változott. Reggel õrjöngtem, hogy írni kéne, de nem megy az írás. Egészen biztosan nem megy az írás. Ez elég sokáig eltartott, pedig csak hat sort akartam megírni. Aztán valahogy annyit bámultam a levegõbe, hogy furcsa módon abból mégiscsak kijött valami…”
A filmrendezõ ugyanúgy tehetetlennek és munkaképtelennek, üresnek, sõt tehetségtelen halottnak érzi magát a forgatás napján, de õ nem bámulhat a levegõbe, mert rátörik az ajtót, munkatársak jönnek, gépkocsiban betegen, tehetségtelenül is odacipelik a forgatásra, ott a kamera, tucatnyian várnak rá, az operatõr elindítja a gépet, egy csapat tagja és vezetõje, a bíró sípjába fúj, a csapatnak játszani kell… A filmrendezõk korán halnak, de olyan nincs, hogy ne tudjon dolgozni: ha forgatási nap van, nem ismerheti a szörnyû érzést az üresen maradt papír fölött, amikor taplóvá vált aggyal, önmegvetéssel esteledik rá az üres papír, s õ ráborulva arra az üres papírra, a szégyen estéje napról napra… Ilyet nem ismerhet a rendezõ, csak tán másfajta szégyent a premier utáni napokon, de hát ebben filmje közös lehet egy bukott könyv sorsával.
Néha arra gondolok, amikor egy Mándy-novellát összevetünk a belõle készült filmmel, a két mesterség gyakorlatára is gondolnunk kéne. A merõben más jellegû gyakorlat határozza meg a film és irodalom esztétikai különbségeit is. Kérdezzenek meg egy festõt – de talán ne Michelangelót –, hogy miért nem csinál szobrot, s a válasz után írjanak csak esztétikát, tudós uraim.

Újhold
Akkor még volt magyar futball… 1973-ban két Mándy-filmet is forgattak: a Locsolókocsit és a Régi idõk fociját. Talán a legjobb Mándy-év, egy komorodó, fantáziátlan évtized elején, nagy várakozások, még nagyobb csalódások éve. Nem idézem, nem filmtörténetet, még kevésbé a politikai históriát eleveníteném, de azért talán a legfontosabbat: ’73 Petõfi év volt, sok állami rendeléssel, kínos ünnepséggel, elhallgatott, de nagy és riadt visszhangot kiváltó március 15-i rendõrtámadással. E Petõfi évben készült Kardos Ferenc talán legjobb, legalábbis legérdekesebb filmje, melyben mágia–mese–historikum–amatõrszínház vegyült az Európa csendes, újra csendes eléneklésével.
Európa csendes ugyan, de a pesti gangos bérházakban folytatódik a magántörténelem. S vajon csak magántörténelem? A Mándy-próza legnagyobb, s néhány Mándy filmnek is nagy kérdése. Vonatkozik a Diákszerelem óta Elek Judit Sziget a szárazföldönjére.
Érdekes ellenpont: hadd mondjam megint, Sándor Pál két Mándy-filmjére egyáltalán nem vonatkozik, ami a többire, a fentebb említettek mindegyikére igen, nagyon is: hogy tudatos választással „megfeledkezne”, avagy halk háttérzajjá stilizálná a Nagy Történelmet. Sándor Pál is stilizálja persze, de harsány burleszk-bohócosan. S lám, a magyar burleszkben megférnek históriai dátumok. A magyar csapat 1924-es olimpiai veresége Egyiptomtól volt olyan sokkoló, mint harminc évvel késõbb, ’54 nyarán a még dicsõbb csúcs küszöbén még váratlanabb kudarc. Ezt Sándor Pál nemcsak bohócosan, de történelmi tablóként, álom-tablóként eleveníti a film legvégén, zárlat, epilógus, kicsit elüt a filmtõl, de a stilizáció egysége révén mégsem üt el, szépen lendít rajta.
Régi idõk focija… Belekezdek megint. Mire emlékszem huszonhét év múltán? A pálya, természetesen, földje, bolondjai, a csapat, a mosoda, Tokics és Brüll (a két gaz játékosügynök), a Cserépkalapos Nõ, a Vajaskenyeres Lány a kapu mögött, a Futballbíró Urak az Astoriában, mindenre emlékszem talán… Üldözés, némafilm, a gesztusok, a feliratok, és megint és mindig Garas… Mándy volt és nem Mándy, a film elröppent vagy elugrott a regénytõl, elengedték egymás kezét, most már állj meg magad, ahogy tudsz. Minarik egészen más, mint Csempe-Pempe, távoli rokonnak is távoliak, épp, hogy hûvösen biccentenének a pálya szélén… „Hûvösen”: két egymást távolról becsülõ férfi, aki életét adta egy futballcsapatnak: a csavargó és a Mosodás…
Most, visszamerülve e régi filmekbe meg a szövegekbe, úgy érzem, a Mándy-filmek „jól öregednek”: tán jobban, mint a kivételes remekmûvek, a Szerelem és a Szindbád kivételével a hetvenes évek összes többi filmje.
Sokat említem ezt az unalmas, állott és csökött évtizedet, s hadd idézzem a ritkán derûlátó Mándyt épp akkor, onnan, véletlenül elég optimistán mondja: „Nagyon jó dolog, hogy végre az ügyes fiúk korszaka lejárt, akik két mozdulattal roppant sokat tudnak kifejezni, de ez a két mozdulat nem az õ mozdulatuk” – mondta egy régi interjúban.
Harminc év elteltével most megint az ügyes fiúk korszaka jött el, ezért hát Mándy Iván ama Buster Keaton-vetítés után jókor távozott a moziból…
Majd akkor lesz megint magyar film, ha mozivásznon jelenik meg Csutak és Gyáva Dezsõ. Játékosságával, keserûségével. Akkor átéljük majd azt a mocsarasan langyos hetvenes éveket.
Egy filmtanácskozás lázas szünetében a Nagykörúton összetalálkoztam a legendás operatõrrel: fekete ruhájával, fekete ellenzõs sapkájával úgy kirítt a szürke télbõl, mint fehérnagy szakálla. Senkire sem, maga elé nézve haladt. Amikor megkérdeztem, nem megy-e a tanácskozásra, szelíd mosollyal válaszolt: „Én a Hold másik felén élek.”
Hazarohantam, megnézni a lexikonokban, volt-e valaha is operatõrje Mándy Iván-filmnek. Nem valószínû. De ha nem, vissza kell fordítani a Holdat, vagy ha ez nehezen megy, utólag pótolni: kibõvíteni a hiányos magyar filmtörténetet.