Ha egy páncélos lovag és egy gumicsirke találkozik a vágóasztalon, biztosan Monty Python filmet látunk.

Amikor az idült alkoholizmus és mérhetetlen mennyiségû pipadohány végül 1983-ban sírba vitte Graham Chapmant, a Monty Python társulat egyik kulcsfiguráját, John Cleese így emlékezett vissza gyászbeszédében cimborájára: “Az elmúlt éjszaka, amikor ezt a beszédet írtam, szinte hallottam [Chapman] suttogó szavait: ’Jól van Cleese, gondolom büszke vagy arra, hogy te vagy az elsõ ember, aki kimondta a tévében a szar szót. Nos, ha effajta faladatokra vagy hivatott Cleese, akkor arra kérlek, légy te az elsõ ember, aki kimondja egy temetései beszéden azt, hogy: bassza meg!”
Cleese halottsiratója akár szimbolikus is lehetne, no nem ordenárésága miatt, hanem mert tökéletesen kifejezi a Monty Python-féle abszurd humor egyik legfontosabb jellegzetességét: két össze nem illõ elem (jelen esetben a gyászbeszéd és a káromkodás) összekapcsolását, s ezzel a szabad asszociációval egyfajta szürreális humor-montázs megteremtését. A Monty Python humor képlete tehát igen egyszerûen felírható: A+B = X, ahol A és B egymástól végletesen különbözõ jelentéssel bíró elemek (az elõbbi rendszerint fennkölt, tiszteletet parancsoló, az utóbbi viszont valamilyen közönséges, hétköznapi motívum), az X pedig a különös fúzió által létrehozott meghökkentõ, abszurd mutáció. Íme néhány példa-egyenlet a BBC-n 1969 és 1974 között sugárzott Monty Python Repülõ Cirkusza címû tévéshow számtalan jelenete közül: romantikus irodalom + közlekedés = az Üvöltõ szelek szemaforokra írt változata; igazságszolgáltatás + játék = bírósági tárgyalás, ahol az ügyész, az ügyvéd, a bíró, a tanúk és a vádlott szó-barkochba formájában kommunikálnak; filozófia + sport = híres filozófusok focimeccse; történelem + távközlés = Julius Caesar tragédiája morze lámpákkal elõadva; önvédelmi sportok + gyümölcsök = karate technikák szamócával, eperrel, ribizlivel felfegyverzett támadókkal szemben; anglikán egyház + James Bond filmek = a Püspök címû egyházi krimi; hegymászás + fodrászat = fodrászok a Mount Everesten; hegymászás + városi közlekedés = hegymászók London aszfaltján; minisztériumok + idióta viselkedés = a hülyén járás minisztériuma. Összetettebb formában néha három elem eredõje adja ki az egyenlet végeredményét, a képlet ilyenkor: A+B+C =Y. Például: Második Világháború + feminista mozgalom + angol idõjárás = a Pearl Harbour-i csata a battley-i Nõegylet rekonstruálásában, sárfürdõ formájában; híres történelmi figurák + halál + olimpia = hírességek halála, melyet egy olimpiai bizottság pontoz; klasszikus angol irodalom + opera + mezõgazdaság = A velencei kalmár tehenek elõadásában. A Monty Python társulat tehát rendszerint nem közvetlenül, nem direkt módon teszi gúny tárgyává áldozatait, hanem egy vagy több idegen elemmel való összekapcsolás révén, közvetett úton: ez az asszociáció mindkét vagy mindhárom elemet átértelmezi. A Monty Python jelenetek ebben az értelemben voltaképp nem egyebek, mint dadaista humorkollázsok, ahol nem az esernyõ keresztezõdik a varrógéppel, hanem mondjuk egy páncélos lovag egy gumicsirkével.

Töprengõ viking harcos
A Python-humor kollázsszerûségét a képernyõn megjelenõ feliratok (például: “A BBC bocsánatot kér az elõzõ gyenge poénért”), az archív felvételek (tapsoló és nevetõ közönség, katonai díszszemlék és egyéb ceremóniák) is erõsítették, de végeredményben a csoport névválasztása, illetve a tévéshow címe is ennek a szürreális montázstechnikának a jegyében fogant, hiszen Monty-nak (a híres angol tábornok, Montgomery beceneve), az óriáspitonnak, a repülésnek meg a cirkusznak nem sok köze lehet egymáshoz.
A szabad asszociációs szerkesztésmód nemcsak az egyes jeleneteket hatotta át, hanem az epizódok egymáshoz kapcsolódásában is érvényesült. A társulat a Goons címû rádiómûsort szerkesztõ Spike Milligan tanácsára megbontotta a hagyományos tévéshow bevált dramaturgia-szerkezetét, amely a jeleneteket a felvezetés–kifejtés–slusszpoén hármas egységére bontotta: a szkeccsek “in medias res” kezdõdtek és zárópoén nélkül fejezõdtek be, ez a drasztikus változtatás viszont szükségessé tett egy újfajta átvezetési módot az egyes jelenetek között. Ezt néha térszerkezeti játékok teremtették meg (például a jelenet végén valaki kinyitott egy ajtót, a következõ jelenetben másvalaki már egy egészen másik helyszínen, egy másik ajtón lépett be); máskor valamilyen verbális elem fûzte össze az epizódokat (például az egyik jelenet végén elhangzott egy kérdés, amire a következõ jelenetben, már egészen más kontextusban feleltek), de az is elõfordult, hogy valamilyen teljesen értelmetlen bevágás -- mondjuk egy töprengõ viking harcos -- lett a vizuális kapcsoló, illetve áthidaló elem.
A jelenetek összeillesztésében nagy szerep hárult Terry Gilliam Monty Python humorhoz tökéletesen illeszkedõ “kollázs-animációira”, melyek fénykép-kivágásokat vegyítettek rajzolt, festett elemekkel. A reneszánsz, vagy viktoriánus miliõt idézõ, erotikus felhangú animációk visszatérõ eleme volt a testrészek kicserélõdése, szabad vándorlása, bekebelezése, különféle tárgyakkal való behelyettesítése. Az egyik jelenet végén például levágják Graham Chapman fejét, amely egy reneszánsz festmény terébe gurul be. Ezt követõen izgatott beszédet hallunk, melybõl annyit tudunk csak kivenni, hogy valaki el akarja lopni Chapman izgõ-mozgó szemgolyóit. A következõ pillanatban kánkán-táncosnõ hölgy jelenik meg a színen, majd egy kéz kirántja a képbõl az elterelt figyelmû Chapman szemgolyóját. A szem egy ágyúba kerül, ahonnan kilövik: a golyó átszáguld Viktória királynõ fején, a felrobbant ágyú hátlapja pedig egy meztelen nõ keblére esik. Aktfotókat látunk, ahol a hölgyek kebleit mindenféle különös szerkezetek fedik el. Kiderül, hogy a képek egy albumban vannak, melyet egy unatkozó hivatalnok nézeget –, kezdõdik az újabb jelenet. Az emberi test afféle bio-kollázsként való értelmezése, és ebbõl adódó felszeletelése, elemekre bontása egyébként nem csak Gilliam animációinak, hanem a Monty Python mozifilmeknek is jellegzetessége: a Gyalog-galopp rettenthetetlen fekete lovagjának végtagjait egyenként szeli le Arthur király, késõbb az emberevõ nyúl harapja le az õt megrohamozó lovagok kezét-lábát; a Brian élete Colosseumában a viadalok közti szünetekben a gladiátorok lemetélt végtagjait gyûjtögetik; Az élet értelmében az orvosok élve boncolják fel az egyik “önkéntes” donort belsõ szervei hasznosítása végett. Terry Gilliam rajzfilmjei ezekben a mozifilmekben is fontos szerepet játszanak: a Gyalog-galopp “kódex-animációi” például egyrészt átvezetnek az egyes fejezetek között, másrészt áthidalják az olyan technikai problémákat, mint a rettenetes “Aaaagh” emberevõ szörny megjelenítése.

Egy, kettõ, öt
A rendkívüli intelligenciáról, finom szociográfiai érzékrõl, ugyanakkor kellõképpen mocskos fantáziáról tanúskodó Monty Python poénok nem kímélték a korabeli Anglia egyetlen társadalmi osztályát és intézményét sem: éppúgy kigúnyolták a híres politikusokat, média-személyiségeket, mûvészeket, mint a londoni kispolgárokat, pletykás háziasszonyokat, éppúgy hadat üzentek a történelemkönyveknek, a mitológiának, az orvostudománynak, a vallásnak, a mûvészeteknek, mint a reklámoknak, tévéshow-knak. A Python-humor egyik legkedveltebb céltáblája a szigorú erkölcsû BBC (a mûsorokat állandóan megszakítják a tévétársaság bocsánatkérõ-magyarázkodó szövegei vagy a felháborodott olvasók tiltakozó levelei), illetve a televíziós interjú- és showmûsorok: a riporterek gyakran pszichopaták, akik depresszióba esnek már a mûsor elején, máskor viszont megalázzák vagy összeverik interjú-alanyaikat. A Zsarolás címû show egészen odáig merészkedik, hogy a riporter nyilvánosan megzsarolja a nézõket: amennyiben azok nem telefonálnak be a stúdióba, és nem utalnak át rövid idõn belül X fontot a mûsorkészítõk számlájára, akkor kompromittáló felvételeket fognak sugározni róluk. A gúny gyakori céltáblái a monarchia kiüresedett intézményei, címei (“Bizonyos Dolgokat Más Dolgok Tetejére Rakó Királyi Bizottság”), illetve maga a királyság (Viktória királynõ és Gladstone egy “archív felvételen” pajkos gyerekek módjára borsot törnek egymás orra alá: bokán rúgják, kerti locsolócsõvel fröcskölik le, festékkel kenik be a másikat, vagy épp tortával dobálódznak). Ugyancsak nagyítólencse alá kerülnek az egyházi szervezetek (a Püspök egyszerre parodizálja a James Bond-filmeket és az anglikán egyházat); a keménykalapos hivatalnokok, akiket az utcán kapnának mikrofonvégre a riporterek, ha nem gázolná el õket egy arra száguldó autó; az idõs háziasszonyok, akik fõzõcskézés és horgolás helyett bandákba verõdnek és fiatalokat lincselnek a köztereken; a békés otthonok, ahová váratlanul betör a külvilág (krikettezõ arisztokraták jelennek meg vagy a spanyol inkvizíció robban be a szobába); a térdnadrágos, fejükön kendõt viselõ idióták, akik a bolondok sportversenyén olyan teljesíthetetlen feladatokat kapnak, mint például a gyufásdoboz átugrás vagy a guminõ vetkõztetés. Kedvelt téma a közvéleménykutatás, ahol a feltett kérdésre egyetlen értelmes válasz sem hangzik el és a vevõ–elárusító közi konfrontáció: a Repülõ Cirkusz egyik leghíresebb jelenetében a vásárló azért “merészel” reklamálni, mert halott papagájt adtak el neki. Az egyes mûsorokon belül, a laza szerkesztésmód ellenére szinte mindig van valamilyen vezérmotívum, a jelenetekhez általában csak szabad asszociációk szintjén kapcsolódó elem, számtalan motívum több részben is visszatér, ezáltal a Monty Python-féle “ikonográfia” jellegzetes kellékévé alakul: ilyen a mûsort felkonferálni igyekvõ torzonborz alak; a rajzfilmfigurákat agyontaposó láb (ezt a National Galleryben található híres Bronzino festményrõl “tulajdonította el” Terry Gilliam), a szereplõk fejére zuhanó 16 tonnás súly, a fecsegõ riportereket gumicsirkével fejbevágó páncélozott lovag, a legváratlanabb pillanatban felbukkanó, puha párnákkal és fotelekkel dolgozó spanyol inkvizíció, vagy a Graham Chapman alakította marcona tábornok. A Python mozifilmjeiben is találunk effajta “repetitív gegeket”: a Gyalog-galopp Arthur királya például nem tud háromig elszámolni: kettõ után, akárhogy igyekszik, mindig ötöt mond valamilyen érthetetlen automatizmus következtében.

Mennyei Python
A Monty Python-féle abszurd gegek gyakran a közhelyes szituációk kifordítására épülnek: piedesztálra emelik a közönségességet, ugyanakkor hétköznapivá alacsonyítják a fennköltet vagy extrémet. London utcáin szupermenek nyüzsögnek: megtömik az emeletes buszokat, a hivatalokat, egymás mellé préselõdve szoronganak a mosodákban, és mindeközben elkeseredetten várják megmentõjüket, a Bicikliszerelõt, az egyetlen embert, aki meg tudja javítani az elromlott kerékpárt. A sikeres író azért dorgálja az otthoni miliõbõl kiszakadt fiút, mert az, béklyóit lerázván, szénbányásznak ment. “ Egy nap majd rádöbbensz, hogy az élet nem csak kultúrából áll – vágja apja fejéhez a fiú. – Létezik piszok, füst, és becsületes veríték is!”
A Python-humor nem lenne igazi angol humor, ha nem hatná át állandóan az önirónia. Gyakoriak a kiszólások, a “kínos pillanatok”, amikor a szereplõk elfelejtik szövegüket, és a forgatókönyvet kezdik bogarászni. A Spanyol inkvizíció jelenet közepén egy rendezõ lép a szobába, és megkéri Graham Chapmant, hogy üljön kocsiba, hajtson egy távoli helyszínre, hogy ott ajtót nyithasson egy másik jelenetben; késõbb az inkvizítorok megdöbbenve tapasztalják, hogy elindult a mûsor végét jelzõ stáblista, holott nekik a The End felirat felbukkanásáig oda kellett volna érniük a bírósági tárgyalásra.
A Monty Python társulat a középkori haláltáncokat versbe foglaló, metszetbe karcoló mûvészek mintájára persze az örök elmúlást is kinevette. A Brian élete zárójelenetében a keresztre feszített bûnösök az élet napos oldaláról énekelnek; az utolsó Python mozifilm, Az élet értelme végén pedig a Nagy Kaszás hívására a szereplõk elindulnak ugyan a Mennyország felé, de elõtte beszállnak autójukba, és gondosan beszíjazzák magukat. A menny pedig, mintha csak meg akarná jutalmazni Pythonék töretetlen jókedvét, káprázatos show-mûsorral fogadja új lakóit.
A film egyik utolsó képsora, melyben a fõszereplõk autói egy felhõalagútban repülnek a mennyország felé, voltaképp szimbolizálhatná a Python-korszak elmúlását is, hiszen a társulat 1983 után nem készített több közös filmet: Graham Chapman halála végleg szétszórta az amúgy is forgácsaira hullt csoportot. Terry Gilliam, amikor egy internetes interjú során megkérdezték tõle, vajon összeáll-e még valaha a Monty Python, így felelt: “Biztos vagyok benne, hogy soha, hacsak nem a mennyországban. Ebben az esetben azonban biztos, hogy Graham Chapman fogja rendezni a filmünket”.
Nehéz ugyan megmondani, milyen film fog születni odafenn, de ha megnézzük a Gyalog-galopp fellegek mögé búvó Istenét és hátsó felükön trombitáló angyalkáit, vagy belehallgatunk Az élet értelme There is Christmas in Heaven címû slágerébe, biztosak lehetünk abban, hogy ez az égi folytatás nem mindennapi kacajra fogja fakasztani a mennybéli seregletet.