Chantal Akerman filmje hutlen Proust-átirat, mégis közel visz az eredeti szelleméhez.

Olyan regényhôst, aki logikailag azonos volna valamely (valaha is) elsôdleges realitású személlyel, nem mutathatunk. Annál tüneményesebb, amint Az eltunt idô nyomában fôalakja, elsô személye, Marcel a végkicsengésben magává Marcel Prousttá lényegül;  a szerzô és muvének fôszereplôje egymást metamorfizálják. A lezáruló – egyszerre áttetszôen finom és monstruózus – elbeszélôi mu ( korántsem „pontos kulcsregény”) a prousti sors két változatának közös végeredményeként jelenik meg, és ezzel beteljesül egy hátborzongató üldözéses história, amelyet csak most, a vége felôl látunk át. Csak a zárórész magasságában világosodik meg egészen, hogy Az eltunt idô... nem csupán zefírbalzsamok-belengte, kristályosan játszó szövegtenger, valamint motívum-architektúra, hanem nagyszabású történet is. A legkevésbé sem regényciklus (önálló regénynemukbôl álló, laza epikai együttes), hanem ciklusregény: szigorúan egyetlen regény, amely partie-kból álló szvitekre, hét alapkötetre tagolódik. (Betétregény módján egyszál partie szervül a többihez: a Swann szerelme címu, az elsô szvit közepén). Ha az óriáselbeszélés egészét, mint cselekményfúgát tekintjük, a stretta-részt – a torlasztásos szukmenetet – az ötödik alapkötet, A fogolynô jelenti; ez nem is osztódik több partie-ra. Marcel itt (illetve már az elôzô kötet végén) kényszeruen változtat élettechnikai módszerén. Eddig örökösen csak kém volt a maga – grandiózus – ügyében; most elôször próbál másként fellépni; lenne már konkvisztádor. Lakásfogságba vonja Albertine-t, azt a nôt, akinek élete amúgy titokterhesebben nyúlik el számára, mint Jáva szigete. Az eltunt idô...  irizáló nagy vizeibôl a surusödô epikum szárazföldje látszik fölmerülni, tompa morajjal.  (Tart ez már, mióta a fôhôst a III. kötet vége felé Charlus báró kihozta a sodrából.) De még így is, vajon mi értelme lehet Proustból ezt a szakaszt egy normál tartamú, önálló mozifilm irodalmi alapjául venni, Marcel ôrjöngéseit elválasztva a regényfolyam mágikus információ-szövedékétôl? Márpedig Chantal Akerman nemrégiben A fogolynôhöz nyúlt. Valamit azonban jelez, hogy az eredeti La prisonniere címet a maga munkájánál nem tartotta meg.

Albertine a vonaton
Proustnál az alapkötet-címek sora lineáris rendben mutatja az üldözési stációkat, minthogy az átfogó címben az „eltunt idô” nem a letunt idôt, nem egyszeruen a múltat jelenti, hanem elôször is arra utal, hogy a fôhôs számára a gyerekkor és kamaszkor határán kizökkent az idô és bolygó fénnyé változott belôle valami. Marcel tehát már tizenévesen nyomozói kondíciókat vesz fel. El kell fognia az idôt, hogy ez Idôvé legyen, hogy helyreálljon a világ az elsüllyedt gyerekkori paradicsom fölött. Errôl fog szólni az élete.
Évekig úgy képzeli, Swannék körébe beférkôznie mindent megoldana. Az apja-korú Swann ugyanis, náluk vendégeskedve, közvetlen okozója lett az ô elsô nagy kétségbeesésének, amely után ô nem látta már többé a világot a maga ismeretlen birtokának. Azt vágyik érezni újra, hogy minden titkok reá várakozva ôneki szánják magukat, és persze odasejti fô gyülekezésüket, ahol a megsebzô lakik. Ám bejáratossá válva a Swann-házba, fürkészôdései lassan kivezetik ebbôl a körbôl; a lidércfényt már egy túli szférában látja imbolyogni. Mintha máris felfogná valahogyan, hogy a vele rokonlélek Swann sorsa az övének kudarcos párhuzama. Ezer könyvoldallal késôbb, amikor már Oriane Guermantes hercegnô körében is kifürkészte magát, és itt sem találja a nagy átjárót, visszatér a közbülsô szerelemféléhez, az elôször a Balbec-i plázson meglátott Albertine-hez. Visszatérés: megrekedés. Megsínyli az árat, amelyet fizetnie kell érte.
Hogy a Szodoma és Gomorra páros vonatjelenetének (amelyben Albertine mondókája így kezdôdik: „Nem is sejti, mennyire mulattat...”) súlya felmérhetô legyen, ahhoz látni kell a következôket. Marcelt kamaszkora óta mágikus pillanatok látogatják, kápráztató élmények – külsôdlegesen tekintve csendes helyzetekben –, amelyek értésére adják, hogy valamilyen titok mégiscsak exkluzíve neki tartogatja magát: csakis ôrá vár valami, ami egyelôre mintegy oldalvást érintgeti áramaival, amivel ô nem szemben áll. Ilyenkor föltündökölnek elôtte a keresett átjárók, mintha léteznék idôközlekedés, és felfedezôt követelne magának. Olykor a jövô is megérinti az ifjút, ezek sem kevésbé varázslatos esetek mint a madeleine/tea-vízió, ám itt szerepel az élmény leírásához kapcsolódva ez a sor: „Nem éreztem magam többé közepesnek, véletlennek, halandónak.” A gyerekkori nyaralások fô helyszín-régiójára mint kincsôrzô barlangjára gondol ettôl fogva Marcel; egyszer majd nyilvánvalóan többé válik zsúrfiúnál, és idônként sejti, merre van ehhez a széfje. Akad ugyan egy zavaró, félre-zárolt emléke is arról a tájról. Túl a gyerekkoron megint ott nyaralt, és egy barangolásakor tanúja lett bizonyos sötét jelenetnek, amely a zöldben magányosan álló Vinteuil-házhoz kötôdött. Vinteuil, a „bolond zenetanár” akkoriban halt meg és leánya ottmaradt egy leszbikus barátnôbe kapaszkodva. Ez utóbbi egy este halottgyalázási hisztériával keltett rémületet, kínt, egyben szexuális izgalmat Vinteuil kisasszonyban; Marcel mindent látott és hallott. Késôbb az öreg Vinteuil-rôl kiderül, hogy nagy zeneszerzô volt. Posztumusz partitúrái gyakran forognak párizsiak társasági délutánjain. Marcel csodamuveknek éli meg ezeket a darabokat, a maga támasztékát látja bennük az idô elfogásához. Egy vén különc rég megtette már zenében, amit neki másként kell megtennie.
A Szodoma és Gomorrában, amely közvetlenül A fogolynôt elôzi meg, Marcelt hosszasan gyötri a gyanú, hogy Albertine kettôs életet él, éspedig az a másik élet gomorrai. (Hírek terjengnek egy Léa nevu párizsi színésznô leszbikus körérôl, amelyhez a lány már kivehetôen közel került.) Aztán mégis kisimul, mondhatni idillizálódik a viszonyuk, és Marcel hamarosan tovább is állna. Épp vonatozgat a lánnyal – tengeri fürdôhelyek között – , amikor megkezdi a szakítási kísérletet. Összeveszést próbálva provokálni, unottan közli a másikkal, hogy ô most egyedül menne valahová, egy társaságba, ahol Vinteuil-tôl fognak játszani, kirôl Albertine-nek fogalma sincs. Ekkor azonban a lány mond valamit, amivel ôrá álmában sem képzelt, szörnyuséges csapást mér, akaratlanul odaláncolja magához a sírig.
Azt mondja Albertine, hogy nagyon is tudja, kicsoda Vinteuil, hiszen a zeneszerzô lányának barátnôje neki is legkedvesebb barátnôje, sôt, már mintegy anyai-nôvéri jótevôje; egy adriai városban szorosan összefuzôdött életük, gyönyöru idôk voltak azok, és e nyáron is találkozni fognak, Cherbourg-ban.
Marcel karmokkal nyúl érte és megragadja. Az évek, ugye, telnek-múlnak, a valahai idôkizökkenés helyrehozva nincsen, mágikus pillanatai régóta szünetelnek, és egyszer csak íme, elérkezett a pillanat, hogy valaki azt is elvegye tôle, amije eddig megvolt. Elrabolná a múltját is azzal, hogy köze lett valami titkos és förtelmes módon ahhoz a teaillatos és galagonyasövényes vidékhez, ahol a nagyanyai ház állt. Majd az illetô késôbb is belépett – már nyíltan – az életébe, végül pedig elillanna, hogy örökké az elrabolt múlttal csalja ôt. Marcel: mint amikor a hóhért akasztják. Mesterien mozgott régiók során át – Albertine megemésztésére is sok idôt szánt –, és közben ez az Alak sokkal ügyesebben rágta-emésztette az ô életét. Ô észre sem vette, mennyit ettek ki belôle valami fölülmúlhatatlan ösztönprogram szerint, amely sohasem lesz a sajátja, amelynek ô sohasem lesz reprezentánsa.
Hogy Albertine is sajnálható netán, hogy hátha elszerethetô is lenne Gomorrától, ilyesmi most sem ötlik fel Marcelben. Az pedig csak majdani értesülés, hogy Léa, az énekes-színésznô-medúza – aki azonos a Vinteuil-ház emlékezetes némberével – akárhogy köpködte is egykor az  elhalt papa képmását, megmentôjévé lett a nevezetes partitúráknak. A Vinteuil-kottakéziratok különleges kuszaságában csak Léa tudott kiigazodni, ô tisztázta le ezeket az élôknek, gyakorlatilag a legfôként Marcelnek. Az elsô partie (Combray) nem tájékoztat elôre semmirôl, de magában hordja az egész történet arabeszkjeit, tudja a jövôt már a hangjában is. A sokáig mindig csak részesülô fôhôs egyszer adni fog. Családapaságot – mint Swann – sohasem. A fogolynô-szakban még semmit.

Ariane a tengerben
Proust boldogságtanát elsôsorban azok Az eltunt idô...- kötetek hordozzák, amelyeknek ezideig nincs magyar nyelvu publikációja. Szerelem- és muvészetfelfogása ezekben válik kifejtetté. Ami éppen A fogolynôt illeti, az általa ihletett tavalyi Akerman-film az erotikai aspektusokat is annyira meggyéríti, hogy a prousti szerelemkép itt elnagyoltan sem rajzolódik ki. A regénybeli eltorzult szerelmi viszony hektikás ritmusban ráng, és igen sokszínuen; Albertine illô partner a különleges rétegzettségu féltékenységi ôrülethez (vagy azzá kényszerítôdik), maga is sokszínuen mozog a körülötte forgó hazugsághínártól uszályozva. Akermannál ellenben ólmosan úszik a részegült szenvedés, a szavak mintha folyton csarnoktérben konganának. Nem feldolgozás ez, hanem egy – Proust-redukcióra és ezzel azért Proust-használatra épített – finomabb fajta leszbiánus mozi. Hommage-játékosságával együtt is (a regényben már halott nagyanya itt Francoise szolgálóval együtt nyitogatja az ajtót az Albertine-körhöz tartozó Andrée-nek), inkább Leszbosz-  mint Proust-kultikus stich járja át. A filmbeli Simon – Marcel helyén – kétesen jelentôs személy, aki mobiltelefonon panaszkodik arról, hogy nem fér hozzá Racine-dolgozatához a szirének miatt. Mintha az akermani beállításban azáltal nône végül tragikus alakká, hogy szent nôt, a megtermékenyüléstôl elzárkózót szeretett végzetesen, gyerekre ô se vágyva. Lebegô tavirózsa-nôt, kagyló-nôt, akinek szülôje a tenger volt, és aki visszatér oda, ahonnét kiringatózott. (Marcel Albertine-je másképp hal meg.) Mindez kellemesen elfogadható, hisz annyira stilizált minden helyszín és szituáció, mintha egy olyan "Párizsban" volnánk, amely 1900-ból és 2000-bôl vonódott el és valahol az urben lassan forog. Így látjuk Simon lépkedô cipôit egy nappali park sárgult gyepén, vagy esti hazatérését (honnan?), amikor az utcáról felnézve az erkélyen látja szerelmét. A lány olasz operaduettet énekel éppen, mégpedig Lea dívával, aki magasabbról, egy másik ház kivilágított ablakából kandikál lefelé, és övé a vezetô hang.
Ariane – Albertine helyén – kecses termetu (járású, ruhahordású), sudár, loboncos lány, akinek ugyanakkor gyurött manóarca van. Jó találat, de nem kiemelten Albertine regénybeli alakját illetôen, hanem a film erotikai légkörének proustiánus elemei dolgában. Proustra azután is, hogy a homoszexuális kapcsolatok mellett döntött, hatottak még nôk. Élénken figyelt a pszichoáramokkal összefüggô anyagváltogató-képességre, amely a nôt, mint földi húskupacot elképesztôen átbuvöli. Figyelt fáradt arcokra, amelyeken nyolc másodperc múltán újra odanézve nem ugyanazt látta: a bal szem most valamiért opálosba hajlik, a szájszél egészen másból van, mint az imént. Úgy tartotta viszont, hogy az eleven test asztrális kiterjedéseinek játéka (a személy múltja is forrása ezeknek) maga az erotikai érték. Nem mondta, hogy a mindennapok fáradtságát viselô földi törzsanyaggal együtt – amelyben el-elsüllyed és újraébred az asztrális játék – egy világgal többet ér az erotika. A fogolynô-kötetben Marcel elmereng a hullajtott virághoz hasonlatos, alvó lány alak-enigmáján (honnét származik e tartás forma-tökélye?), de korábban sokkal szexuálisabban szemlélte Stermaria kisasszonyt („válogatott bornedvekbôl összeszurve” stb.), akit sohasem látott aludni, aki helyett távirat jött az éjjeli találkahelyre. Mármost nem nyilvánvaló, hogy Proust azonos nemuekhez fuzôdô szerelmi élményei mennyiben és mennyiben nem vetülnek át a Marcel-féle szerelmek leírásaiba. Ez szövevényes kérdés. Marcelnek nincsenek nyilvánvaló homoszexuális vonzalmai – ennek minden bizonnyal a prousti írás korszellem szerinti gátoltsága az oka. De vajon merôben csak ugyanez-e az oka annak is, hogy Proust nem írt olyan himnikus szövegeket genitális élményekrôl (nem pusztán  ilyenekrôl), mint amilyeneket szemsugarakról és teaillatról? Ha igen, éspedig a férfi/férfi-testiségrôl írt volna Proust a mondott gátoltság híján, akkor másik erotika-felfogást is tételeznünk kellene amögött, amelyet regényében nôalakok körül kibontott. Szóval az egyik: „a nôké”? Albertine mégsem valami nôvé-varázsolt Albert? Nagy a homály, hiszen Proust talán egy nap erejéig sem élte meg senkivel az „én és ô”-szerelem átváltozását „te meg én”-szerelemmé. Akkor hát üljünk be most már a körhintába. Jöjjön a büszkén leszbikus „Lea” Akerman, aki megsimítja Proust szodomai homlokát, és felléptet egy ál-Albertine-t, aki viszont – ma, filmen – szokatlanul igazi nô, mégis belefullad a Szajna-öböl metafizikai másába.