Beszélgetés a digitális technikáról
Fordulat-szám
Zachar Balázs
A XXI. század új eszköze filmnyelvi
fordulatot hozhat a XX. század mûvészetében.
Beszélgetés a digitális filmkorszak kérdéseirôl,
Janisch Attila filmrendezôvel, Nagy András operatôrrel
és Peternák Miklós médiakutatóval.
A digitális technika és a film kapcsolatáról
a legtöbb embernek az amerikai szuperprodukciókban látható
digitális effektusok és trükkök jutnak eszébe,
noha ennél sokkal többrôl van szó. A szakemberek
máris a filmkészítés forradalmi átalakulásáról
beszélnek. Miben is áll valójában ez a közelgô
átalakulás, mitôl olyan nagy jelentôségû
a digitalizáció megjelenése a filmiparban?
Peternák Miklós: Az újdonságot
véleményem szerint három kérdéskör
kapcsán lehet megragadni. Egyrészt, hogy mi újat hoz
a digitális képrögzítés az analóghoz
képest; másrészt, miben változhat mindennek
hatására az alkotó és a közönség
viszonya és a bemutatás formája; harmadrészt,
miféle új kreatív módszereket és szemléletmódot
hoz magával a digitális technika. Az elsôre viszonylag
egyszerû a válasz. A hagyományos film a fényképezéshez
hasonlóan egy optikai, kémiai folyamat terméke,
olyan hordozón terjesztve, amely térben sok ember számára
hozzáférhetôvé teszi egy viszonylag részletgazdag
illúzió szemlélését. Az analóg
elektronikus képrögzítés, vagyis a videó
a születésekor elég sokat elvett abból a gazdagságból,
amivel a filmkép rendelkezett, viszont széles tömegek
számára vált elérhetôvé. A digitális
kép ezzel szemben képes elérni azt a részletgazdagságot,
amit a mozgókép. Ezt a minôséget mozgásban
még nem produkálja olyan jól, de ennek tökéletesítése
valószínûleg csak idô kérdése.
Mivel itt adatmennyiségekkel bánunk akkor, amikor belenyúlunk
a képbe, megszûnik vagy legalábbis jelentôsen
átalakul a kapcsolat a külvilág optikai képe
és az általunk látott, vetített kép
között. Mit jelent mindez a nézô számára?
Elôbb-utóbb kialakul a filmszínházak celluloid
szalag helyett digitális képpel való ellátása,
vagyis hosszabb távon gazdaságosabbá válhat
a digitális hordozóról való vetítés.
Kérdés persze, mi a jobb üzlet: ha korlátozott
számú kópia készül egy filmbôl,
amelyeket csak bizonyos helyeken vetítenek, vagy ha a mûholdas
adatátvitel segítségével elvileg bárhová
eljutatható és erre alkalmas berendezéssel levetíthetô.
Janisch Attila: Néhány hónapja a
DVD-rôl beszélgettünk a Filmvilágban, és
egyesek már azzal kapcsolatban is azt bizonygatták, hogy
micsoda nagy fordulatot hoz magával a filmes kifejezésben.
Holott a DVD csupán egy hordozó, ami ugyan magasabb élvezeti
szintet jelent, hiszen kétség kívül sokkal jobb
minôségû képet és hangot nyújt,
valamint még számos szolgáltatást is, de ettôl
nem lesz a kép más vagy több, vagyis a filmnyelvet nem
érinti. A digitális film és kamera viszont új
eszköz a filmkészítésben, az eszköz pedig
visszahat az alkotóra és az általa létrehozott
mûre. Ilyen módon talán hasonlítható
lesz ez a változás a hangosfilm megjelenéséhez,
amikor is a hang mint új felvételi technika megjelenése
a filmben kompletten és tendenciózusan lerombolta a némafilm
teljes nyelvi világát, amely a mostani filmnyelvtôl
csaknem mindenben különbözött.
Nagy András: Nagyon sokszor felvetôdik a
kérdés, vajon meg fog-e maradni a hagyományos celluloid,
vagy pedig felváltja a digitális technológia. Jelenleg
a fúzióban látom az elkövetkezô évtizedek
technikáját. Vagyis a kiindulási alapanyag továbbra
is a 35 mm-es film lesz, ami az expozíció és a negatív
elôhívás után azonnal bekerül egy nagy
teljesítményû számítógépbe,
nem feltétlenül azért, hogy digitális trükköket
tegyenek a filmbe, hanem például a fényelés
elvégzése miatt. Majd a kész mûvet visszaírják
filmszalagra, és ezek a kópiák kerülnek a mozikba.
Már most is folynak persze olyan kísérletek, amelyekben
a magas felbontású videót és a mûholdas
átvitelt megpróbálják beépíteni
ebbe a rendszerbe. Azt hiszem, bármerre is visz az út, a
lényeg, hogy ez egy nyelv, egy forma, egy kifejezô eszköz.
Bármilyen technikát használunk is, mindenképpen
egy történetet akarunk elmesélni a kép nyelvén.
P. M.: Mindaz, amit a digitális médiumok
máig a filmipari kontextusban produkáltak, csupán
alkalmazás, tehát az üzleti élet egyfajta öngerjesztô
folyamata, ami ugyan sok új találmányt behoz a filmkészítésbe,
viszont kevés köze van ahhoz, amit a digitális eszközök
mûvészeti célú használata eddig mutat.
Említhetem itt akár az Internet és a world wide web
nyújtotta lehetôségeket, akár az interaktivitást,
vagy a non-lineáris szerkesztésmódot. Ez utóbbival
ellentétben a hagyományos film természeténél
fogva lineáris, az A ponttól a B pontig tart. Aki ezen idô
alatt a teremben van, láthatja a mûvet. A digitális
technológia viszont alkalmas ettôl eltérô, az
anyag személyes újrarendezésén alapuló
nézetekre is.
J. A.: A hagyományos filmkészítés,
így a vágás metódusa is lineáris, mert
ha valamit egy kész jelenetsorba akarok illeszteni, akkor szét
kell szednem az addig elkészült anyagot. Ha viszont digitálisan
vágom, akkor egész egyszerûen csak beillesztem a hiányzó
részeket, és az egész jelenetsor továbbcsúszik,
a szerkezet tehát sértetlen marad. Nem vitás, hogy
így jóval könnyebb vágni, egyúttal viszont
lényegesen kisebb kockázattal is jár, és a
kisebb kockázat számomra mûvészileg kevésbé
izgalmas.
Ha már a kockázatmentes filmkészítésnél
tartunk, nem lehet, hogy a digitális technikák beépülése
a filmkészítésbe éppen ezeknek a kockázatoknak
a minimalizálását szolgálja? Akik eddig az
új berendezésekkel dolgoztak, arról számoltak
be, hogy biztosabb lett a vágás, nem kellett spórolni
a nyersanyaggal, és egy segédmonitoron állandóan
figyelemmel kísérve az éppen leforgatott jeleneteket,
azonnal dönteni tudtak, mi az, amit megtartanak, mi az, amit nem.
N. A.: Tulajdonképpen már régóta
használják a forgatásokon azt a módszert, hogy
egy assziszt-monitoron ellenôrzik a készülô filmen
megjelenô képet. Aminek kétségtelenül épp
az a veszélye, hogy nem magabiztossá, hanem bizonytalanná
teszi az alkotót, aki így könnyen elvesztheti a belsô
látását. Azt vettem észre, a legtöbb rendezô
azért videózik a forgatáson, hogy igazolva lássa
magát, illetve megbizonyosodjon arról, hogy amit csinál,
tényleg jó.
J. A.: Ha egy rendezô elveszti a belsô látását
és nem tudja megkonstruálni a filmjét, vagy csak össze-vissza
vagdossa, és rögtönöz a hirtelen jött technikai
lehetôségekkel, az úgyis kiderül a moziban. A
belsô látás hiányát nem lehet eltitkolni,
azt pótolni vagy helyettesíteni semmilyen technika sem tudja.
A mozgóképes vázlat (amit a könnyû technikával
gyorsan és olcsón lehet készíteni, mielôtt
a drága nyersanyagra rögzítenéd a végleges
formát) azért fontos, hogy ne a vágószobában
érjen a kellemetlen meglepetés. Mert sajnos a film egyik
sajátossága éppen az, hogy a hibák sokszor
a legpontosabb tervezés és elképzelés ellenére
is csak akkor derülnek ki, amikor a kép a maga materiális
valóságában is látható lesz, vagyis
elnyeri a végsô kifejezési formát. A vázlatkészítés
lehetôségénél azonban sokkal fontosabb az a
tény, hogy a kicsiny és könnyû digitális
kamerákkal teljes filmek is forgathatók, méghozzá
meglehetôsen jó minôségben. Ebben az esetben
viszont a technika könnyû kezelhetôsége, a nehézkes
filmkamerákkal szembeni mozgékonysága már a
készülô film képi struktúráját
fogja megváltoztatni, vagyis ahogy már említettem
filmnyelvi kérdéssé válik.
A digitális újkor valamennyi áldása
megnyílik-e majd az átlagember elôtt is? Vagyis egyre
szélesebb rétegek készíthetnek majd filmeket
egyre kevesebb filmes iskolázottsággal, miközben mind
fejlettebb és jobb minôségû képet adó
készülékek állnak a rendelkezésükre,
amelyek segítségével filmjeiket maguk vághatják
meg saját számítógépükön,
és maguk terjeszthetik az Interneten?
N. A.: Én azért húznék egy
vonalat az amatôr és a professzionális felhasználás
között. Az elmúlt években nagyon sok olyan példát
láttunk akár a Dogma-filmeket, akár a Blair Witch
Projectet , amikor kézbe vettek egy videókamerát,
csináltak valamit, aztán néha valami jó jött
ki belôle, néha nem. A történetek egy részét
viszont továbbra sem lehet majd elmesélni amatôr technikával,
a professzionális használatra készült digitális
berendezések lényegesen bonyolultabbak, mint a hagyományos
filmes eszközök. Igazából két ember kellene
a használatukhoz: maga a film készítôje és
mellé egy technikai szakértô, aki maradéktalanul
ki tudja aknázni mert ismeri a gép mûszaki lehetôségeit.
Átjárások persze mindig is lesznek, de a profi és
az amatôr mûszerek közti különbség meg
fog maradni.
J. A.: Ma egyébként még nagy probléma
a szabványok hiánya is. A 35 mm-es filmtechnológia
és az ahhoz tartozó labortechnika lényegében
az egész világon elterjedt, tehát elmondhatjuk, hogy
szabvány. A digitális technika esetében ilyenrôl
még korántsem beszélhetünk, hiszen a különbözô
részegységeket más-más cégek hozzák
létre, és így azok sokszor nem is illeszkednek egymáshoz.
Ez igen megnehezíti annak az univerzumnak a létrejöttét,
amelyben majd egymás nyelvét tudjuk beszélni. Attól,
hogy miután túl sok iskolázatlan amatôr fog
filmet készíteni, s ez felhígíthatja a filmmûvészetet,
nem tartok. Ugyanis mi az iskolázottság? A filmrendezés
iskolázottsága abban áll, hogy látott-e valaki
elég filmet. A filmrendezést megtanítani nem lehet,
csak a gyakorlatban megtanulni. Márpedig a digitális videó
annyira kicsi és könnyû, hogy bárhová elvihetô,
így alkalmas arra, hogy ha kezdetben döcögôsen
is saját filmet forgassunk vele, dokumentáljuk életünk
eseményeit, majd ezt ugyanolyan könnyen megvágjuk, megszerkesszük.
A Super 8-as ragasztgatós pepecselésével vagy a VHS
technika másolások közbeni minôségvesztésével
szemben ez akkora csábítás, hogy egyre többen
veszik majd kézbe a kamerát, és így talán
a nézôk gyakorlati-filmes önmûvelôdése
is megindul.
P. M.: A házi filmkészítésre
természetesen adott a lehetôség, hasonlóan ahhoz,
ahogy a fotográfia is hetven-nyolcvan év alatt otthoni, amatôr
technikává vált, amihez már nem kellett üveglap
és sátorponyva. Ez mûvészeti fordulatot is hozott,
hiszen a képi gondolkodásban is sok minden megváltozott.
A digitális berendezésekrôl vagy
éppen a különbözô szoftverekrôl sokszor
szenzációszerûen hirdetik, mennyi mindent tudnak, épp
csak nem gondolkodnak az alkotó helyett. Tele vannak különbözô
funkciókkal, egyszerûen kezelhetôk, a gyártóik
pedig elhitetik a vásárlókkal, hogy segítségükkel
valami eredeti dolgot, gyakorlatilag mûalkotást képesek
létrehozni, pusztán ezen automatizmusok variálásával.
J.A.: A professzionális trükkök esetében
(a digitális animációban vagy a modern sci-fiben)
engem épp az úgynevezett tökéletesség
idegesít, amikor a trükk nem lép túl a fantáziakép
minél valóságosabb illusztrálásánál
(hangsúly az illusztráció kifejezésen). Az
esetek többségében a fantáziakép valósághû
megkonstruálása fontosabb, mint az, hogy a létrehozott
kép mûalkotás-e. Az amatôr felhasználás
esetében a csapda pedig az, hogy az amatôr, tehát könnyen
használható digitális képrögzítô
eszközök teljesen automatizáltak, és nem engedik
az embert eltérni a szokásostól, vagyis ha túl
sok vagy túl kevés a fény, vagy beég a háttér,
máris hibát jeleznek vagy egyszerûen nem engednek forgatni.
Másrészt sokszor elôregyártott trükköket
építenek beléjük, különbözô
áttûnési, torzítási és szolarizációs
technikákat, amelyek önmagukban semmire sem jók, csak
panelek. Az öntörvényû, mert egyéni kifejezésmódot
hamburgeresítik, vagyis éppen az egyéniségtôl
fosztják meg.
P. M.: Pontosan ez lehet a gátja a kreativitásnak,
az önkifejezésnek. Jellegzetes egyébként, hogy
a videó esetében az elsô effektgépeket, trükkberendezéseket
mûvészek hozták létre, pusztán alkotói
kísérletként. Nem szabadalmaztatták ôket,
a gyártók viszont azonnal felfigyeltek rájuk, és
szabványokat csináltak belôlük. Gyakorlatilag
egy nyitott eszköz lehetôségeit korlátozták
különbözô funkciókra és aztán
mint valami forradalmi újdonságot piacra dobták.
Az alkotásban azonban nagyon veszélyesek az ilyen elôre
beépített funkciók, mert mûvészileg legátolnak.
J. A.: A filmkészítés nem olyan,
mint a vasalás, ahol jó, hogy van beépített
gôz-funkció. Egy mûalkotás esetében nagyon
kínos, ha megrajzolok valamit, amit valójában nem
tudok megrajzolni, majd benyomok egy gombot, és máris olyan
a kép, mintha egy tehetséges impresszionista festette volna.
Ha az új korszakban a forgalmazás is
megváltozik, a fizikai szállítást kiiktatják,
elvileg sokkal hamarabb, sokkal több moziban jelenhet meg egy film
ugyanabban az idôben. A kérdés persze, kinek a tulajdonában
lesznek az ilyen filmek fogadására és vetítésére
alkalmas mozik, és ott miket láthatunk majd?
P. M.: Nem hiszem, hogy ebben a kérdésben
nagyon okosakat tudnánk mondani, de talán két dolog
fontos lehet. Egyrészt mi az, ami profitot hoz, másrészt
a jövôben is szükség lesz-e olyan teremre, amelyet
mozinak hívnak, s ahol sötétben, egy idôben, nagy
vászonra képeket vetítenek sok ember elôtt.
Feltehetôleg a nagy vászonnak mindig lesz vonzereje. Másrészt
valószínûleg mindig lesznek olyan piaci megfontolások,
amelyek alapján továbbra is jó elôre bejelentenek
majd hatalmas marketinggel egy-egy közelgô nagy durranást,
amelyet csak bizonyos mozik kezdenek el vetíteni, és amelyért
az elsô néhány hétben továbbra is kígyózó
sorokban fognak állni az emberek.
A filmkészítés költségei
elvileg jelentôsen csökkenhetnek, de vajon a digitális
filmek dömpingjében nehezebb vagy könnyebb lesz eljutni
a közönséghez?
N. A.: Hogy egy film mennyi emberhez jut el, már
most sem attól függ, hogy az jó vagy rossz. Nap mint
nap láthatjuk, hogy rosszabbnál rosszabb filmekkel árasztják
el a mozikat, sok millió dolláros kampányok kíséretében,
melyek hatására tényleg százezrek nézik
meg ezeket, akár jók, akár nem. Mivel a film továbbra
is nagyrészt üzlet, ez a jövôben sem lesz másképp.
J. A.: Az Interneten azért látni más
példákat is. Már most is vannak olyan website-ok,
ahol akár egy órás független filmek is letölthetôk,
ha nem is mindig jó minôségben. Viszont az információhoz,
hogy milyen mûvek készülnek a világ különbözô,
mainstreamen kívüli filmes mûhelyeiben, hozzá
lehet jutni. Másrészt az is lehet, hogy a közönség
fogalma teljesen át fog alakulni. A jövô mozija talán
azt fogja jelenteni, hogy megcsinálok egy filmet, majd elküldöm
néhány ismerôsömnek, és ôk lesznek
az én közönségem. Ez is egyfajta forgalmazás
lesz, mintegy a nagy moziforgalmazás világa alatt, illetve
mellett.
|