Amerikai psycho
Amerikai pszeudo
Varró Attila
Az Amerikai psycho médiaszatírája
primitív társadalomkritikává laposodott a szélesvásznon.
Bret Easton Ellis idén tízéves botránykönyvének
hôse klasszikus sorozatgyilkos, Ed Gain és Ted Bundy yuppie
utódja: módszereit, kézjegyét valós
példaképeitôl veszi át, áldozatait elôszeretettel
választja adott embertípusból (többnyire szôke,
nagymellû, huszonéves nôk), tetteit bevált sémák
szerint hajtja végre – ötszázoldalas története
alapján könnyedén felállítható
egy kerek FBI-profil. Ám közismert hús-vér társaival
ellentétben vadászterülete fiktív és behatárolt:
homogén mikrokozmosz, amely nem az igazi Manhattan regénybeli
vetülete, hanem egy szigorúan beszabályozott mesterséges
élettér, a folytatásos tévésorozatok
álbirodalma. Serial killer és serials killer egy személyben,
sorozat gyilkos a kifejezés mindkét értelmében.
Patrick Bateman világa egyetlen, soha véget
nem érô szappanopera, amelyben gazdagok és szépek
élik rituálisan ismétlôdô mindennapjaikat
– hôsünk azonban nem központi szereplôje, csupán
társaihoz hasonló mellékfigurája a többnyire
rajta kívül zajló fôsodornak. Ellis azokat a közjátékokat
dokumentálja könyvében, amelyek a tévénézôk
számára ismeretlenek: fejezeteiben az egymással felcserélhetô,
jellegtelen epizódszereplôk öntudatlanul jelenésükre
várva vegetálnak, hogy néhány mondattal (netán
jelenettel) hozzájáruljanak az igazi héroszok, Donald
Trumpok és Tom Cruise-ok média mitológiájához.
Az ismeretlen felettes sorozat stáblistáján Bateman
csupán egy névtelen Yuppie a Liftben, kétéves
tortúrájából a képernyô elôtt
ülôk mindössze fél percnek tanúi: létezésének
igazi funkciója homályban marad. Talán amikor esetlenül
megdicséri Cruise alakítását, ám Coctail
helyett Mixert mond, akaratlanul rádöbbenti a világsztárt
népszerûsége talmi ragyogására, aki a
bosszantó incidens után végleg úgy határoz,
ezentúl épületesebb alkotásokhoz adja nevét?
Vagy rejtélyes eredetû orrvérzése szembesíti
a kicsapongó Tomot az AIDS potenciális veszélyeivel,
aki a felvonóból kilépve azonnal felhívja Nicole-t,
hogy örök hûséget esküdjön neki? Miközben
a fôhôsök sorsa a serials-dramaturgia hatásmechanizmusa
jóvoltából folytonosan új helyzetek, drámai
döntések, nagy fordulópontok közepette alakul,
a névtelen statisztéria kényszerpályákon
kerengve áltatja magát a való világ illúziójával.
Dialógusaik kizárólag jelmezeikre, kellékeikre
és díszleteikre korlátozódnak: mániákus
megszállottsággal osztályozzák, minôsítik
ôket, hiszen ezek színvonala határozza meg a sorozatban
betöltött státuszukat. Aki Armanit, Wayfarert és
eredeti Rolexet hord, nyilvánvalóan jelentôs szerepet
játszik az eseményekben, elvégre komoly reklámhordozó
– arcán, kezén szükségszerûen elidôz
az üdvözítô kamera. Aki asztalt szerez a Dorsiában,
akár még egy kulcsjelenet háttéralakja is lehet.
Az Amerikai psycho tele-regénye a szatirikus étcsokoládémáz
alatt megrázó sorstragédia, amelynek hôse közelebb
áll Oidipuszhoz és Macbethhez, mint a reneszánsz vérdrámák
divatját kifigurázó Titus Andronicus kegyetlen címszereplôjéhez
vagy a restaurációs színdarabok egydimenziós
élvhajhászaihoz. Bateman lapról-lapra tisztábban
látja a patyomkin-Manhattan eget verô papírmasé
falait, amelyek összezárják virtuális rokonaival,
barátaival és üzletfeleivel („Az élet olyan,
mint egy folytatásos börleszk, mely maga változik szappanoperává”),
és a maga módján szembeszáll a hálózati
hübrisszel. Hasonlóan az öt esztendôvel késôbb
készült Truman-show fôhôséhez, fellázad
karakter-léte ellen, fegyvertára azonban sokkal szûkösebb,
mivel nem áll mögötte a nézettség hatalma
– nem fordulhat nyíltan szembe az ôt irányító
szabályokkal, viszont kihasználhatja hiányosságaikat.
Míg a moralitás-tévéjátékok Trumanje
számára valahol a napkorong mögött létezik
egy mindenható Rendezô, akit szemtôl-szembe meg lehet
szólítani, Bateman a média-felvilágosodás
deizmusának hajnalán, a 120 Minutes és Patty Winters-show
pszeudo-realista tömegszórakoztatásában harcol,
ahol kizárólag az arctalan nézô az Úr.
A szappanoperák, folytatásos sorozatok szigorú etikettje
két mûfajt zár ki eredendôen kínálatából:
a horrort és a pornót – a nyers erôszak és szexualitás
mindig is tiltott gyümölcsnek számított a nappali
televíziózás törzsközönsége
számára. Bateman tehát mûpéniszt és
láncfûrészt ragad, hogy – nagy elôdje, Sade márki
példáját követve – az elviselhetôség
határán tetemre hívja teremtôjét, a mass
mediát.
Az Ellis által aprólékos precizitással
megírt közösülések és mészárlások
elszánt puccskísérletek, amelyek alapvetô célja,
hogy az epizodista Bateman átvegye a hatalmat saját virtuál-élete
felett. Eleinte csupán erôdemonstrációk, egy
frusztrált libertáriánus felszabadult tombolásai,
hamarosan azonban a nagy küldetés eszközévé
válnak. „Filmre veszem a lányok halálát, mivel
ettôl remélem, hogy sikerül megértenem ôket”
– határozza el a sokadik kéjgyilkosság során:
8 mm-es Sony camcorderével visszalô készítôire,
hiperrealista snuff-betétjei feltárják a steril egyenfigurákban
rejtôzô zsigeri valóságot. Megszállott
boncszenvedélye, mohó kannibalizmusa tulajdonképpen
empirizmuson alapuló mélyanalízis, amelynek végsô
célja a szuverenitás kétségbeesett bizonyítása:
„Ez az én világom, ami ezen kívül van, csak olyan,
mint valami film, amit valaha régen láttam”. Egyszemélyes
forradalmát azonban vérbe fojtja az idôközben
beköszöntô friss ízlésterror, akárcsak
Sade eszméit a jakobinus diktatúra. Miközben a reggeli
talk-showkban Patrick Swayze-t és a magukat báránycombnak
képzelô háziasszonyokat észrevétlenül
felváltják a vajúdó feleségüket
felgyújtó férjek, csecsemô-erôszakolók
és egyéb rémek, Bateman radikális énterápiája
elveszti felforgató erejét, beleszürkül az ezredvégi
médiauniverzum köznapi rutinborzalmaiba: a snuff egycsapásra
intézményessé válik, képernyôk
milliói árasztják magukból 24 órában,
7 napban. Az Amerikai psycho megnevezhetetlen szappanoperájából
nincs kijárat, az utolsó fejezetek egyikében (amely
jelképesen A 80-as évek vége címet viseli)
a reményvesztett yuppie-Ikarosz keserû rezignációval
ismeri el bukását titkárnôjének:
„Mesterségesen létrehozott én vagyok (...) hiába
nézek farkasszemet rémtetteim igazságaival, a katarzis
elmarad: nem szerzek mélyebb tudást magamról...”
A regény megjelenési éve, 1991,
a Twin Peaks és a Real World korszaka volt, tévétársaságok
tucatjai lubickoltak a feltámadt közérdeklôdés
hullámain, új botránytémákra halászva
a zavaros vízben: a Simon and Schuster kiadó által
a 300.000 dolláros elôleg ellenére elutasított,
majd különféle radikális nôi szervezetek
bojkottjától kísért Ellis-könyv kiváló
alapanyag lehetett volna egy izgalmas kult-sorozathoz az éjszakai
mûsoridôben – a filmjogokkal rendelkezô producer azonban
ragaszkodott a látványos moziverzióhoz, és
évekig nem talált stúdióra. Egyetlen esélyként
a hangulatkeltô csoportokkal rokonlélek feminista rendezônô,
Mary Harron kínálkozott, akinek személye biztosítékul
szolgált a regény idôközben jócskán
megcsappant közéleti ellentábora számára
egy politikailag korrekt adaptáció elkészültéhez.
Harron és írótársa, Guinevere Turner méltónak
bizonyult az elvárásokhoz, és hatásosan kasztrálta
a kezükbe adott alapmûvet: filmjük mindössze lapos
társadalmi szatírája a rég elvérzett
’80-as éveknek, amely egyetlen felülnézeti képre
korlátozza az alapmû komplex vetületi ábráját.
Christian Bale karikaturisztikus Batemanje elrajzolt pamflet-figura csupán;
tehetetlen bábú, akit az alkotónôk in effigie
fellógathatnak a nôi nem ellen elkövetett bûntetteiért
a multiplex-termek nyilvános kivégzésein, akár
a jó Sade márki szalmafiguráját kétszáz
éve Aix vásárterén.
Ellis cselekmény-szegény, steril minimalista
prózája komoly kihívást jelent bármilyen
filmadaptáció számára, miként ezt Marek
Kanievska Fagypont alatt címû 1988-as kísérlete
már bebizonyította: a gyakorlatlan kisiparos a szokásos
hollywoodi szabályokhoz igazodva drámai konfliktusokkal,
precízen bekövetkezô fordulatokkal és csúcspontokkal
dúsította fel a Nullánál is kevesebb szikár,
csontig csupaszított történetvázát, hogy
érdektelen erkölcsi tanmesét faragjon az MTV-generáció
kiégett, üres hedonizmusáról. Harron azonban
nem amatôr kéjgyilkos, inkább rezzenéstelen
kezû vérprofi hóhér, aki egy ideológia
nevében ragad hentesbárdot, hogy áldozatából
lenyessen minden egyedit, és saját igényeihez szabja.
Bateman lázas, expresszív belsô monológjai,
a katalógus-szerû felsorolások és apokaliptikus
víziók között megcsillanó ôszinte
önvallomások átadják a helyüket egy szájbarágós,
képi közhelyekkel operáló vizuális világnak,
amely a megnyirbált közösüléseknek és
kimaradt kínhaláloknak köszönhetôen nem sokban
különbözik a korabeli szappanoperák derékhadától.
Jockey Ewing fejszét ragad és a ’90-es évek újdonsült
médiasztárja, a Sorozatgyilkos jelmezébe bújtatva
ugyanott folytatja Manhattan utcáin, ahol Dallasban abbahagyta.
Amerikai psycho (American Psycho) – amerikai, 1999.
Rendezte: Mary Harron. Írta: Bret Easton Ellis regénye alapján
Guinevere Turner és Mary Harron. Kép: Andrzej Sekula. Zene:
John Cale. Szereplôk: Christian Bale (Bateman), Jared Leto (Allen),
Chloe Sevigny (Jean), William Dafoe (Kimball). Gyártó: Lions
Gate. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 101 perc.
|