Noha önéletrajza alapján a színésznô inkább a Meseautó boldogtalan utasa volt, a happy end az ô életébôl sem hiányzott.

A harmincas években a magyar filmszínésznôknek – mondhatnánk így is: a magyar filmekben szereplô nôknek – nem volt önálló arcuk. Egyformára fésülte, sminkelte, öltöztette ôket a csökött álomgyári igyekezet. Csak nehogy bármelyik kilógjon a sorból. Tessék a másikra hasonlítani, ahogy egy jó házból való lányhoz illik, akit a mamája kísér a próbafelvételre. Hangjuk se igazán volt nekik, ki se merték nyitni a szájukat (lehet, csak addig, míg oltár elé nem álltak a megfelelô vôlegénnyel). Nemcsak a gyönge hangtechnika miatt éreztük így: ezek a lányok ártatlanul selypegtek, kismadárként csicseregtek, olykor pöszítettek is. Ágai, Bársony, Csikós, Simor, Szörényi, Zilahy mûvésznôk csupa ilyen lányalakot formáztak, s még a szerepketrecbôl ki-kitörô Tolnay és Turay sem volt mentes ettôl a sémától. Míg nem jött Karády, Szeleczky, Muráti, a magyar férfinézôk legföljebb egy-egy Clara Bow- vagy Hedy Lamarr-filmbôl tájékozódhattak, milyen is a valódi szexepil.
Perczel Zita rövid hazai pályafutása 1934 és 1938 között arra az idôszakra esett, mikor a forgatókönyvírói és produceri öncenzúra még az úriház ábécéje alapján költötte filmszalagra az ifjú leányokat. A filmgyártással igen ifjan kapcsolatba kerülô gyereklány hét szereplésével magától értetôdôen került a jó erkölcsû hölgyzászlóalj keretébe. Megkockáztatjuk, ha nem ô a Meseautó nôi fôszereplôje, alakja észrevétlenül simul bele – mondjuk Fenyvessy Éváéhoz vagy Balla Liciéhez hasonlóan – a magyar filmográfia névsorába. De ô ült az álomautóban Törzs Jenô álruhás bankigazgató oldalán, ôt röpítette „színezüst erdôk során” a hírnév felé. Rövid repülés volt. A hazai színészi pálya félbeszakadt, 1938-tól Párizs és Hollywood felváltva lett az otthona három egymást váltó férj oldalán. A színpadhoz nem lett hûtlen, franciául játszott, ami bravúros teljesítmény, de talán maga sem hitt benne, hogy egyszer még – igaz, idôs korában – jelentôs magyar színpadi és filmprodukciókban kap szerepeket.
Perczel Zitát is megkísértette a csábítás, hogy írjon. Ô legalább maga vetette papírra emlékezéseit (ezt nem lehet elmondani mindegyik pályatársnôjérôl). Valóban nagy kár, hogy csak 1951-ig írta meg a memoárját, hiszen azután még több mint negyven évig élt. Hogy a továbbiakban mi történt vele, arról e kötet Bárdos Judit által írott bôséges elôszavából vagy Zalán Magda római emlékezéseibôl lehet többet megtudni. Amit viszont csak hosszas kutatás után lehetne végérvényesen eldönteni, azt ebbôl a könyvbôl sem tisztázhatjuk megnyugtatóan.
Mikor született Perczel Zita?
Ne higgyék, hogy ez a kérdés teljesen érdektelen.
Vajon ôszinte-e a Meseautó utasa, amikor önéletírása minden lehetséges helyén azt erôsíti, hogy ô bizony 1918-ban született? Különbözô életrajzi és filmtörténeti adattárak viszont öt-egy arányban 1916-os születését hozzák ki gyôztesen. Hihetô-e, hogy 14 évesen felvételizett a színiiskolába, 16 évesen színpadi és filmfôszerepeket játszott, és 19 éves korában, jogilag kiskorúan indult egyedül Párizsba? Egy féltett, anyja által egyedül felnevelt úrilány?
Hiúsági kérdés? Dehogyis. Sokkal több annál. Valami nagy élethazugság lappang mögötte. Perczel Zitát ugyanis – sikerek ide vagy oda – a szakmában nem kedvelték. A Színiakadémián negligálták a protekciósnak hitt gyereklányt a nála jó pár évvel idôsebb osztálytársai. A filmgyártás minden korban idegenszerû, közönyös és irigy világába pedig a lakásszomszéd Szlatinay doktor vitte be, aki nemcsak fogorvos volt, hanem slágeríró és késôbb rendezô. Kell-e ennél nagyobb szerencse? „Nem is tudom megbocsátani magamnak, hogy ennyi szerencsével, ennyi kivételes szituációval ennyire keveset tudtam összehozni” – írja elsô párizsi tartózkodása idején. Perczel Zita tehát nem magányos volt, hanem – nagyon sokáig – mindenütt boldogtalan. Úgyhogy a kötete címét nyugodtan át lehetne igazítani: a Meseautó boldogtalan utasa.
Keveset ír a színészi munka belsô titkairól, arról a minden valamirevaló aktort zavaró, olykor a pszichiátriáig ûzô gondról, miként lehet lélekhasadás nélkül százféle figura bôrébe bújni. Ám hiába hallgat, hiába söpri szônyeg alá szakmaiból magánéletivé vált gondjait, Perczel mûvésznôt is eléri a nagy bumm, jön a lelki összeomlás. Éppen civilsége, játéknélkülisége esztendeiben sújt le rá a csapás. Hosszas belsô szenvedés után nemzeti, emberi és szakmai identitását veszíti el, s menekül a némaságba.
S akkor bekövetkezik a csoda. Nem egyik napról a másikra, s nem is egyedül mûveli, hanem hathatós pszichiáteri segítséggel. Kezdetét veszi Perczel Zita második élete. A kulcsmondat: fütyülni a színészetre. Embernek kell lenni, anyának, majd nagymamának, esetleg egy kicsit megint magyarnak. És csodák csodájára kitárul és megszínesedik az addigi görcsös élet. Lesz benne minden: családi boldogság, színészi munka, visszatérés az óhazába. S a legfontosabb: végre önazonosság – lelki béke Európa ege alatt.

Áron Kiadó, 2000.