Sorozatgyilkos-filmek
Szép a rút
Hungler Tímea
A rejtély-film és a horror hagyománya
alkalmazkodik a fogyasztói társadalomhoz: a gyilkos a sztár,
az áldozatok a statiszták.
[mottó]
„A gyilkolást mûvészetté
teheted."
Police: Számokkal ölni
Korunk hôse: a sorozatgyilkos. Belopózik
a mindennapjainkba, hallunk felôle híradásokban, megjelenik
bûnügyi filmekben és a vásznon, sôt népszerûsége
az utóbbi években olyannyira megnôtt, hogy a televízió
is lecsapott rá, és egész szériákat
szentel a számára (Millennium, Ms. Pszichozsaru).
Mivégre e népszerûség – kérdezhetjük,
hiszen a témára nem csupán a kommersz vetette ki hálóját,
de John Waterstôl kezdve (Titkos gyilkos mama) Atom Egoyanon keresztül
(Felicia utazása) a tavalyi Berlini Filmfesztiválig, ahol
a Bret Easton Ellis regénye alapján készült Amerikai
Psychót mutatták be, úgy tûnik, hogy a kortárs
magas kultúra is egyre gyakrabban használja a figurát
mondanivalója megfogalmazásához.
*
A sorozatgyilkosnak sikerül, amire az egyszerû
halandók többsége – a potenciális áldozat
– hiába vágyakozik, kiemelkedik a névtelenségbôl.
A Tökéletes másolat, A bárányok
hallgatnak, a Hetedik, a Csontember címû filmekben a Conan
Doyle és A. E. Poe nevével fémjelezhetô hagyomány
elevenedik fel. A szuperintelligens nyomozók nem az emberiség
ôrült szemetével, hanem a hasonló képességû
bûnözôkkel veszik fel a harcot; a sorozatgyilkost csak
egy ezredvégi Dupin, Sherlock Holmes, Poirot gyôzheti le.
A nyomozók a logika segítségével jutnak el
a sorozatgyilkoshoz, mondjuk személyiségrajzot készítenek
róla (a Ms. Pszichozsaru eredeti címe is erre utal: Profiler).
A film valódi eseménytörténetévé
nem a véres cselekedetek válnak, hanem a nyomozó tanulási
folyamata, amely során a gyilkos személyiségrajzának
összeállításával elôre ki tudja
számítani a tetteit. A nézô valamiféle
vetélkedônek lehet a szemtanúja: a bûnözô
nyomokat, üzeneteket hagy, halálos fejtörôket ad
fel, s ezeket a játék másik résztvevôje/játékosa,
azaz a nyomozó megfejti. A Hetedikben a nyomozás fô
terepe a könyvtár, a nyomozópáros, Chaucer, Dante
és Aquinói Szent Tamás tanulmányozása
során jut el a gyilkosig; a Csontember nyomozója lebénulva,
egy kórházi ágyon fekve ébred rá az
összefüggésekre.
Tetszik vagy sem, a sorozatgyilkos kulturális
örökségünk része lett. Családfája
egészen a farkasemberig és a vámpírokig vezethetô
vissza (akiket joggal tekinthetünk az elsô sorozatgyilkosoknak),
elsô, ragadványnévén regisztrált élô
klasszikusként pedig a mindmáig ismeretlen Hasfelmetszô
Jacket tarthatjuk számon. Ez utóbbit Hitchcock Tébolyában
is felemlegetik, méghozzá idegenforgalmi vonzerôként,
így azon már meg sem lepôdünk, amikor a Kaliforniában
David Duchovny és barátnôje perverz túrát
szervez a sorozatgyilkosságok színhelyeire (ahogy a turisták
útjuk során a múzeumokat és a templomokat,
ôk a tetthelyeket járják sorra).
A Tökéletes másolat sorozatgyilkosa
a maga módján adózik a „klasszikusoknak” (Albert de
Salvo, David Berkowitz vagy az M – Egy város keresi a gyilkostban
is felbukkanó Peter Kürten „munkásságának”):
másolja ôket, akár tanítványaik a régi
piktorokat, akik ezzel is jelezték, melyik iskolához, stílushoz,
mûvészetfilozófiához tartoznak; melyik kulturális
hagyományhoz illeszkednek, illetve melyiket folytatják.
A gyilkos mûvész, gyilkossága mûalkotás,
a nyomozó pedig a mûértô, akinek a kódolt
üzenetet – ez alkalommal élet-halál a tét – meg
kell fejtenie. Elsô olvasásra talán profánnak
tûnô párhuzam, de nem elôzmény nélküli,
már Thomas de Quincey is megemlékezett róla egyik
esszéjében. A gyilkosság mint szépmûvészet
százötven éve matériát keresô eszméje
mára beérni látszik. Kidolgozottságát,
mûgondját tekintve mi mást tarthatnánk kortárs
vizuális kultúránkban esztétikai szempontból
többre, mint a sorozatgyilkosok módszereit?
A gyilkosnak, hasonlóan a mûvészhez,
stílusa van. A stílust az elkövetési mód,
a helyszín elrendezése, az áldozatok kiválasztása
és a hatóságoknak szánt üzenetek foglalják
magukba. A „szignó” alapján a gyilkos – akárcsak a
festô a képei, a költô a versei alapján
– azonosítható. Az M-ben például a Grieg-dallam,
William Friedkin kitûnô Portyán címû filmjében
az altatódal, a Hetedikben pedig olvasmányai leplezik le
a „gyilkosmûvészt”. A perverz „esztétikájára”
számos példát találhatunk: a Ms. Pszichozsaru
egyik epizódjának gyilkosa maga is mûvész, „alkotásaiból”
kiállításokat rendez, a halott testeket híres
festmények (Magritte: Szeretôk; Jacques-Louis David: Marat
halála) alapján állítja be, majd lefotózza.
A két filmben is felbukkanó Hannibal – Embervadász,
A bárányok hallgatnak – újabb példa arra, hogy
a sorozatgyilkos, még ha fiktív alakban is, része
lehet a (pop)kulturális hagyománynak: Lecter Marcus Aureliust
idéz, az Embervadász Vörös Sárkánya
pedig elkötelezett William Blake rajongó.
„Isten is szeret ölni, hiszen egyfolytában
azt teszi. És ha valaki elégszer teszi azt, amit Isten tesz,
ô maga is olyanná válik, mint Isten. Isten a bajnok.
Mindig ô lesz legelöl. Tavaly is 140 Fülöp-szigetit
ölt meg egyetlen repülôgép-szerencsétlenséggel.”
– mondja Hannibal Lecter az Embervadászban.
*
A filmek másik, véres vonulta a horror hagyományába
illeszkedik. Az elôzô filmektôl elsôsorban brutális
dokumentarizmusuk különbözteti meg ôket, amely gyakran
folyamatában és nem pusztán (vég)eredményében
ábrázolja az eseményeket. Gyakran megtörtént
eseteket dolgoznak fel, mint a Deranged (Tébolyult), a Londoni fojtogató,
az X polgártárs vagy a Gold Light of the Day (Hûvös
napfény). A befogadói alapállás, amely
az elôzô csoport kapcsán az intellektusra és
a mûvészi kifejezésre koncentrál, erôteljesen
pszichológiai lesz; amennyiben esztétikáról
beszélünk, elemzési szempontként legfeljebb a
„borzongás esztétikáját” vethetjük fel.
A kannibalizmustól a nekrofílián
át a preparálásig minden látható a sorozatgyilkos
zsánerfilmek e típusában. A sorozatgyilkos a Végzet,
a középkori misztériumjátékok terminológiáit
kölcsönvéve a Halál allegóriája;
lesújt az Akárkire (Jedermann), és eljárja
vele a Haláltáncot. A Londoni fojtogatóban az áldozat
a sorozatgyilkos háziúrhoz beköltözô lakó,
a Hûvös napfényben az, akit éppen felcsíp
az elkövetô, az X. polgártárs-ban még nemi
különbségek sincsenek: az hal meg, aki éppen rossz
vonatra száll. Az elôzô filmek logikus átláthatóságával
szemben, ahol a gyilkos típusokra utazik, ezúttal a véletlen
elve dominál, a (film)világ rendezô elve az esetlegesség,
a bizonytalanság, valamint az ebbôl adódó félelem.
A sorozatgyilkosok emberfölöttiként jelennek meg, sorsok
felett döntô Végzetként, Halálként,
Istenként, Véletlenként, Esetlegességként
– ízlés dolga. A Millennium nyomozóját alakító
Lance Henriksen evilági sorozatgyilkosokat üldöz, de azért
az utolsó részben találkozhat a túlvilági
elkövetôvel, a Halál Angyalával is, akit természetesen
magával a Sátánnal azonosíthatunk.
Míg az elôzô alkotásokban az
intelligens gyilkosokat helyre teszik a még intelligensebb nyomozók,
az elbeszélésben pedig végig külsô nézôpont
uralkodik (általában a szuperintelligens nyomozó szemszögébôl
látjuk a történetet, megtartva a távolságot
az eseményektôl), itt a nézôpont belsôvé
alakul: nem csupán az áldozat rettegése kerül
elôtérbe, de a sorozatgyilkosok motivációit
is megismerhetjük. Henry igazi Grál-lovagként tûnik
fel szomorú élettörténetével és
a hôsnô iránt érzett platonikus szerelmével
(Henry: egy sorozatgyilkos portréja); a Tébolyult Ed Geinjének
szeretetéhségét figyelhetjük szent borzadállyal,
aki inkább kiássa a halottakat a temetôbôl, és
teadélutánt rendez a számukra, csak hogy ne legyen
egyedül. S a kétértelmûség – tegyük
hozzá – mindannyiunkat potenciális áldozattá
tesz.
„– Nem is vagy rá kíváncsi, hogy
hová való vagyok? – kérdezi.
– Nem – felelem.
– Nebraskába. Lincolni vagyok. – Hosszú
hallgatás következik.
– És a bevásárlóközpontban
dolgoztál, igaz? – kérdem lehunyt szemmel. – De aztán
tönkrement a cég, és becsukott a bolt, igaz? És
most nincs benne semmi, igaz? – Hallom, hogy cigarettára gyújt,
érzem a füstje illatát, aztán megkérdezi:
– Talán voltál ott?” (Bret Easton Ellis:
Japán felfedezése)
?
A sorozatgyilkos „elszaporodása”, zsánerhôsként
való felbukkanása nem csupán folytatása a bûnügyi
filmek egyik típusának, nem csupán a horror hagyományaként
a nézô belsejében lakozó félelmek egyik
legújabb allegóriája, hanem a szociokulturális
háttérrôl is árulkodik; a korról, amely
a sorozatgyilkost kultuszfigurává teszi. E filmtípust
részben a techno-korszak valamiféle lenyomatának tekinthetjük,
állandó reflexiónak a kort foglalkoztató kérdésekre,
továbbá szociológiai látleletnek, mint a Titkos
gyilkos mama vagy az Amerikai Psycho esetében, amelyekben a sorozatgyilkos
figurája az adott kor reprezentánsaként, típusfigurájaként
van jelen, s a Swift és Orwell neve által fémjelzett
szatirikus vonulatba illeszkedik. Az utóbbi filmekben a látszólagos
brutalitás és kegyetlenkedés nem más, mint
két társadalmi típus, a példaként sztárolt
yuppie réteg (Amerikai Psycho), illetve az irigylésre méltó
kisvárosi háziasszony (Titkos gyilkos mama) ellen megfogalmazott
vitriolos vádirat. A Titkos gyilkos mamában a sorozatgyilkos
már nem az erkölcs nevében büntet mint a Hetedik
Istent provokáló gyilkosa, hanem az etikett nevében
öl, a gyilkosságra az is elég indok, ha valaki nem válogatja
szét a szemetet, fehér cipôt hord, nem használ
biztonsági övet vagy nem tekeri vissza a videófilmet
az elejére. Az ezredvégi fogyasztói kultúra
a nagy idôk paródiája.
A kritikai él már a szerepkörökben
megtalálható: a sorozatgyilkosból sztár lesz,
ô az abszolút fôszereplô (Oliver Stone Született
gyilkosok címû filmjében két tömeggyilkost
avat kultuszfigurává a média), az áldozatok
azonban minden esetben statiszták. Nincs szerepük, nincs énjük;
a fogyasztói társadalom részeként, szériatermékként,
alaktalan tömegként, névtelenül jelennek meg.
A gyilkos – igazodva a fogyasztói társadalom
szabályaihoz – szériatermelést folytat, egy-egy (proto)típusra
koncentrál: mindig ugyanazon elvek, stílusjegyek alapján
öli meg áldozatait, ahogyan a futószalagon felbukkanó
terméket a fogyasztói társadalom is szigorú
gyártási technológiák alapján hozza
létre. Sorozat-gyárt. Az áldozatokat pedig a rendôrség
személyteleníti el, a számukat „szaporítja”
csupán azzal, hogy a nyomozás során katalógusokat,
fényképeket, magnófelvételeket, faxokat készít
róluk. A sorozatgyilkos a „gyártás” során áldozatait
szétszereli, felboncolja, kinyitja, megszemléli mûködés
közben, kikapcsolja, akárcsak a gépeket vagy a használati
tárgyakat.
Ô sem akar mást áldozataitól,
mint mi az autónktól, a számítógépünktôl
vagy a robotgépünktôl: irányítani, korlátozni,
kényszeríteni, istenként uralkodni egy gép/ember,
ember/gép felett.
|