Utolsó vacsora az Arabs szürkénél
Prufrock úr szerelmes éneke
Hirsch Tibor
Harmadszor tér vissza Kapa és Pepe: nyüszítô
röhögésük odafagyott pincér-mosollyá
és a hozzá tartozó lihegéssé torzul.
Jancsót szeretni nem kell (félnetek). Mindenesetre
nem önigazolásként kell szeretni.
Hogy akkor most ez ilyen és ilyen kor volna, mi
is éppen így gondoljuk. Hogy csak tessék minket megnyugtatni,
hogy ez a kor éppen ennyit ér, ennyi figyelmet, ennyi reményt,
ennyi pénzt. Egyáltalán, ennyi az egész, és
mi készségesen kacarászunk a poénokon az ellenzéki
istállómelegben, agyunkat nem fárasztjuk, de mûélvezô
lelkünket se, hiszen engedélyt kaptunk rá, hogy ne érezzünk
mást, mint amit amúgy is érzünk bármikor.
Így lustán kedveljük a mestert, még csak nem
is sznobságból, hanem mert azt hisszük, végre
teljesen fölmentett minket a rejtvényfejtés nehéz
mestersége alól, mely – most már bevallhatjuk – úgy
harmincöt éve nyomaszt. Más idôk voltak azok,
amikor még Sáncot, Víztározót, fehér
galambot, vörös kokárdát, csendôr-kakastollat
kellett gondolatban a helyére tenni, akkor még mondhattuk
azt, hogy a cenzúra szekerét tolja, aki túlfecsegi
az egészet. Ma meg lusta rokonszenvünket ráfogjuk a
korszellemre. Mintha csak annyi volna a fontos, hogy akárcsak Pepe
és Kapa lefelé a pesti Dunán, a Filatorigát
és a Niagara Falls között, ugyanabban a posztmodern csónakban
sodródunk. Bár még ez a kikotyogott „posztmodernség”
is amolyan konkrét tahóság; közös csónakunk
finom etikettje ennyi nevén nevezést sem enged meg.
Ennek nem mond ellent, hogy ha valami azért csak
úgy átjön, munka nélkül, szórakozottságunk
ellenére, azt duplán szeretjük. Szeretjük például,
ami aktuálpolitikai célzásként értelmezhetô.
Ilyenkor bezzeg nem kérjük ki a rejtvény-fejtést
a Mester nevében, ilyenkor úgy bánunk vele, mint akármely
politikai kabaré szerzôjével valaha az Átkosban,
vagyis kacsintgatunk sokat tudó kacsintással. Jobban is örülünk
az ilyesminek, mint a kozmikus és globális szomorúság
hangulatának, még ha buzgón helyeselünk arra
is. Mert hogy személy szerint öregek és bölcsek
volnánk-e, mint Jancsó maga, azt azért nem merjük
kijelenteni, arra az istállómeleg nem jogosít föl,
de arra igen, hogy mi is rábólintsunk, kit nem szeretünk
éppen a honi közéletben. És imádjuk, ha
e tekintetben a kozmikus szomorúság talaján álló,
hiteles öregember dobja föl nekünk az egyszerû, poénos
labdát.
Szeretünk Neki helyeselni.
Nem bújtunk elô valamennyien Jancsó
köpenyébôl, de szívesen visszabújunk most
valamennyien. Biztatjuk magunkat, hogy jó társaságban
leszünk: akinek nem köpenye, úgy sem veszi magára.
Jancsó és kora
Milyen alapon értünk egyet elôre mindenben,
noha a lényeget csak akkor érezzük, ha az öregember
kimondja helyettünk? Milyen alapon bólogattunk a Nekem lámpást
adott az Úr esztendejében? Csak mert láttunk magunk
körül mi is újgazdagot, láttunk klosárt,
láttunk spontán privatizációt, garnitúraváltást,
oda-visszarendezôdést? Tetszett az Anyád. A szúnyogok?
Csak mert ordítani mi is szeretnénk? Csak mert volt nekünk
is vasutas-múltunk, és megmaradt belôle nekünk
is a rozsdás mozdonytemetô és a kisuvickolt szalonkocsi?
Csak mert a mi múltunkat is lenullázták új
idôk új gengszterei? Csak mert jó dolog volna megszámolhatatlan
mennyiségû langyos sört vágni egy koszlott tanya
falához, mely tanya valaha a miénk volt?
Rendben van, a tisztán jelenre vonatkozó
finom változásokra lehet nekünk is szemünk, ott
talán jogunk van hinni, hogy a Mester nem helyettünk lát,
hanem csak megerôsíti, amit látunk mi is. Rendben van,
tavaly ilyenkor, odafent a Citadella magasságában még
fenyegetôen düböröghetett a Vakpali, idén,
ugyanehhez dallamhoz már a Hôsök terének nevezett
millenniumi síkvidék, és millecentenáriumi
cigányzene dukál. Rendben van, mi is érezzük,
ahogy az idô giccsbe hajlik.
Ahhoz viszont már régen belezavarodtunk
saját történetünkbe, hogy magunktól is meglássuk,
mikor, hányszor volt ez így. És fôleg, hogy
ami így van, az a Nagy Egészre vonatkozik. Hogy nincsen itt
számunkra fenntartott kontemplatív pozíció.
Nincs díszpáholy, nincs méltó magasles, ahol
legalább a ma hatalmon lévôkön kis segítséggel
kiutálkoztuk magunkat.
Ne pózoljunk és kacsintgassunk hát,
ismerjük csak szépen be: onnantól kezdve érezzük,
hogy mi minden tartozik itt össze, amikor a mester már a szemünk
elôtt összerakta. A dolog nem mennyiségi kérdés:
mindenesetre nyolcvanévesnek lenni nem árt hozzá.
Nyolcvanéves filmrendezônek nyolcvanéves kortársa
emlékezhet arra igazán, mikor, milyen volt valakirôl
tudni, hogy „belôle még miniszter lesz!”, és hatvan
éves nézôjének rémlik, hogy mikor melyik
Jancsó-filmben mondták ki ezt elôször. Undorodik
ugyan a mester attól, ami fent van, de azt ne higgyük már,
hogy az aktuális ellenzékkel kívánkozna ugyanabba
az istállómelegbe! Hogy nem látná az ideiglenesen
(legalább négy hosszú évre) kitaszítottakat,
ahogy körbebabusgatják a rosszéletû Magyarországot,
aki a fent lévôkkel bújik ágyba, de érzékeny
lelkét mindig azzal ápoltatja, aki éppen odalent van?
Simogatták így már a szépleány-Hunniát
pruszlikos változatban, az Égi bárány idején,
és lôtte fôbe magát szórakozottan az akkori
értô és értetlen nézôk szeme elôtt,
trianoni grófkisasszonyként, a Magyar rapszódia befejezô
képsoraiban. Mára fotóssá lett, PR-mendzserré
és üzletasszonnyá, és bár most sem választ
szeretôt párt-szempontok szerint, de lojalitásáért
a Hatalmon belül most sem hálátlanok, a Hatalmon kívül
pedig most is igyekeznek megérteni és meghódítani.
Látjuk ezt, hisszük ezt, de nem emlékszünk. Középkorúan
is tejfelesszájúak vagyunk. Képzeletünket teljesen
betölti a jelen, és nagy boldogan érteni véljük
a képes-hangos célzásokat a kommandós-terepjárós-mobiltelefonos
politikai valóságra.
Jancsó- és szabadság-szeretet
Azt már régen sejtettük, hogy hozzá
képest csak kapiskáljuk a szabadságot.
Amióta csak filmet csinál, minden igazi
alteregó-hôse keres, figyel, rákérdez, azután
– aligha nevezhetnénk ezt másképpen – árulóvá
lesz. „Tisztaszívû árulóvá”, de mégiscsak
árulóvá. Tartozott ugyanis valahová, olyan
természetes, szoros és magától értetôdô
kötôdéssel, hogy ezt az eredeti helyet-helyzetet nem
lehet csak úgy feladni – ezt csak elárulni lehet. Hogy csak
ezt lehet, és hogy csak így, ez rögtön mond valamit
a Kelet-Európában ôshonos hôsiességrôl.
Ezen a tájon a hôs attól hôs, hogy van bátorsága
szakítani az övéivel, magára vonni felháborodásukat,
van mersze árulóvá lenni. Nem azok a lázadók
az érdekesek, akik úgyis kívül voltak egy közösségen,
egy kiváltságos csoporton, és sértôdöttségükben
lázadnak. Hanem azok, akik egy körön belül voltak,
akiket mondjuk a mostani kacsintgatással, öleléssel,
gyengéd hátba veregetéssel fogadnak be akármilyen
istállómelegbe. És amit elszakítanak, azok
olyan természetû kötelékek, melyekre a megbotránkoztatottak
ítélete szerint rá sem volna szabad kérdezni.
Érezni kell ôket, nem gondolkodni felôlük. Az Így
jöttem hôse rákérdez magyarsága lényegére,
az abból következô szolidaritás-következményekre.
Azok szemében, akik nem kérdeznek rá, nyilván
nem lázadó, hanem áruló. Belül volt, nem
kívül, éreznie kellett, amit mások éreztek,
de ô rákérdezett. Ennyi elég. „Rákérdezôs”
áruló-hôsök avagy hôs-árulók
sorjáznak harmincöt év filmtermésben: a Sirokkótól
a Magyar rapszódiáig, a Csillagosok, katonáktól
a Szerelmem, Elektráig, a Fényes szelektôl a Magánbûnök,
közerkölcsökig, a Csend és kiáltástól
A zsarnok szívéig. Istállómeleg és rákérdezés:
általában úgy, hogy az érintettek elôször
hitetlen csodálkozással figyelik az elbitangoló „mi
kutyánk kölykét”, azután jön a bosszú
és a fasisztoid tombolás. Ahogy még az Így
jöttem-ben büntették az orosz fogvatartóját
ápoló fiatal magyar hadifoglyot honfitársai.
Csak hát az a gyerekkatona ott maga Jancsó
Miklós. Nyolcvanévesen is az. Aki rákérdez
és elbitangol. Az élete szól arról, ahogyan
rá merészelt kérdezni a magától értetôdônek
érzett értékekre, el merészelt kívánkozni
onnan, ahová a többiek magától értetôdôen
számították. Ellenzéki filmesként dacolt
a hatalommal, aki pedig saját káderének tartotta.
Marxista mûvészként táncolt el az ellenzékiek
boldog csapatától, mely magától értetôdôen
fogadta volna be. Népies, folklór-imádó filmesek
tették volna meg lobogójuknak, erre – mintha – választotta
volna az urbánusokat. Keresztapjának tekintette mindenki,
aki be kívánt vonulni a magasmûvészet elefántcsonttornyába.
Ekkor rendezte meg a Csárdáskirálynôt. Rendszerváltáskor
életmûve jogán helye lenne a népben-nemzetben
gondolkodó mérsékeltebb jobboldalon, az européer
közép-zónában, továbbá a szalon-
és szélsôbaloldalon. Ô udvariasan beint. Erre
is, arra is. Nem egyszerre: sajátos ritmusérzékét
egy hosszú életen át finomította. Az a legény,
aki ott okoz csalódást, ahol éppen befogadnák.
Amikor egy kicsiny fontoskodó csapat már ácsolná
neki a diadalkaput.
Jancsó úr, Prufrock úr
A fentieknek nem mond ellent, hogy az igazi kelet-európai
hôsnek van érzéke magához az istállómeleghez
is, nem csupán a bátor elbitangoláshoz az istállómelegbôl.
Mondjuk dzsentriként tudja, hogyan kell stílusosan húzatni
a cigánnyal, kommunistaként, mikor mit mondott a renegát
Kautzki, ellenzékiként, ki mit írt alá és
mikor, régi káderként emlékszik, mi volt Aczél
és Kádár divatos bonmot-ja kilencszázhatvan-akárhányban,
rendszerváltási meghívottként fejben tarthatja,
mikor merre botlott, hol sározódott be a kortárs politikus-gárda
színe-virága. Látóköre minimum Erdôs
Renétôl terjed a Kispál és a Borzig, Lagzi Lajcsitól
Ingmar Bergmanig. És ez még korántsem az összes
hely, ahonnan árad felé a befogadó melegség,
ahol bármikor kikiáltanák díszvendégnek,
örökös tagnak, utolsó mohikánnak, örök
ifjúnak és legfiatalabb formabontónak.
Fiatalság?
„Szabad barackot ennem, s fehér flanelruhában
a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták,
nem engem. Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.”
Ezt T. S. Eliot hiszi így, Kapa-Isten csak azt
tudja, hogy egyel több szirénhang már nem számít.
Eggyel több halál? Eggyel több feltámadás?
Ami a fehér flanelruhát illeti, Jancsó nem fél
fölvenni. Lehet kétszer annyi idôs, mint J. Alfred Prufrock,
akkor sem. Ami a fiatalságot illeti, a vele kapcsolatos kétely,
éppen eggyel több, mint amennyi már tavaly is megvolt.
A bennfentes fontoskodók szeretet teljes kis köre fölhívja
majd a figyelmet a filmben szereplô fiatalokra, a fiatalok zenéjére
Szeretik a filmet, szerették az elôzôt? „Mi vagy te,
cukros bácsi?” –kérdezi Kapa Pepétôl. Bizony-bizony,
a mester addig hagyja csak magát marasztalni bármely istálló
melegében, amíg végtelen és holtig tartó
szabadságszeretete ezt megengedi. E harmadik filmben még
itt van, de már elkívánkozik. Lehetsz örökké
feltámadó Isten, lehetsz pincér a végsô
estebéden, lehetsz cukros bácsi, akit hamarosan zászlajára
tûz egy mostani alsó tagozatos nemzedék, aki majd nyilván
megnöveszti a haját, fityiszt mutat minden hatalomnak, a pénz
hatalmának legelsôsorban, a tizenhatórában menedzserkedô
yuppie apucinak, és elôássa a nagypapa hagyatékából
Che Guevara naplóját. Ám ha ez megtörténik,
akkor is mi van? Az istállómeleg-felelôsök, szimpatizánsok
és sznobok, útitársak és harcostársak
körbeülik majd az asztalt. Még nincsenek itt, még
csak külön-külön bukkannak fel, de elôbb-utóbb
egyszerre fognak jelentkezni a Vacsoránál. Csupa tanítvány,
aki csupa Júdás. Ugyan bizony a gyerekek miért nem
tartoznának bele? A „jövô nemzedék”. A régi
és
új fényes szelek? Filmmûvész-szövetség
és szponzoráló kereskedelmi televízió?
Júdás-pályatársak, és Júdás-filmkritikusok?
Nem arról van szó, hogy ezek mind árulók volnának,
mert volna még mit elárulni. Éppen csak kínálják
a maguk langy-melegét, értéktelen vagy kétes
értékû „végsô” befogadó-gesztusait.
Következtetnek bizonyos jóindulatú jelekbôl, egy
békés, megbocsátó, mindenre nyitott ember jelzéseibôl
(mondhatni: barátságos, pincér-gesztusokból),
és a mestert maguk közé számítják.
Aztán persze meg lesznek sértve, ha egy kelet-európai
áruló-hôs hozzájuk képest is megint a
Szabadságot választja. Az még hagyján, hogy
a többiekhez képest, no de hozzájuk képest? Hiszen
ôk már igazán mindent megengednek neki! Játszhat,
bohóckodhat. Jó, akár Júdásnak is nevezheti
ôket, de telepedjen le a felkínált teríték
mellé. Vagyis ne legyen Júdások Júdása.
Legyen Isten-Pincér, de tisztelje meg az ô asztalukat. Éppen
az övékét. Ne szaladgáljon körbe-körbe.
„Hogy eltapossák?” Lehet az eltaposás helyett illô
eufemizmust mondani. Eltaposás és végsô befogadás
ezen a tájon egy és ugyanaz. Annak idején militánsabb
világ járta, a hôs nem futkározva ôrizte
éberségét, hanem döfködött-lövöldözött
jobbra-balra, s nem pincérként, de legalábbis terroristaként
a Sirokkóból vagy udvaroncként A zsarnok szívébôl.
Amíg lô, döf, üt az ember, addig él, addig,
nem kerítik hatalmukba a nyájas Júdás-asztaltársaságok.
Ma a kelet-európai hôs szolgál. Viszonylagos létbiztonságban.
Pincér, akinek ki kell elégítenie munkaadóját,
mecénását, barátját, kritikusát,
le- és felmenôit. Sok belevaló árulót,
akik az Isten-pincért hellyel kínálják.
A futás
A vacsora pedig utolsó. Jobb nem bolygatni, miért
és kinek, talán mert a pincér távozik, talán
mert a vendégek. Ne legyenek illúzióink: ha nem volnánk
kelet-európaiak, ha nem vagyunk mûvészek, attól
még a Nagy Végsô Pincérversenybôl nem
maradhatunk ki.
Szólt már Jancsó bizonyos korábbi
filmjeiben is T. S Eliottal, csak más verset idézett. Hogy
tudniillik így érne véget a világ: „Nem bummal
csak nyüszítéssel.” Hát most korrigál:
még nyüszítéssel sem, csak odafagyott pincér-mosollyal
és a hozzá tartozó lihegéssel. Pörgô-nyüzsizô
akarnok és bájgúnár nemzedék eteti halálba
magát és glóbuszunkat. Nincs kivétel, nyolcvan
év fölött sem lehet megállni. Ahogy Kapa magyarázza
Pepe barátjának: tényleg eltapossák, aki leáll,
aki nem bíztatja magát, hogy bajnoknak született, hogy
idevaló volna, belevaló, bele az Utolsó vacsoráról
elnevezett világnagy pincérversenybe, az emberiség
zajos, és önmagát ünneplô finisébe,
ahol gyôzni már nem lehet, tehát biztosan csak a részvétel
a fontos. Eltapossák az egyszerû közpincért, ha
nem siet, akár a bogarat, de Istenfia- vagy mûvész-versenyzôvel
is legfeljebb bogárként tesznek kivételt. Vagyis ha
leállna kvaterkázni a Júdások asztalánál,
mehetne a formalinba. Ott fagyna arcára az utolsó pincér-mosoly,
amit utolsó barátainak tartogatott, az utolsó besorolás-
és befogadás, az utolsó excentrikus játék,
az utolsó alkotói periódus.
S hogy merjek, ha sok szem mind elôjön újra,
„S kész meghatározás-hálóját
rám veti?
Ha én magam vagyok a tû hegyére szúrva,
S vonaglom a falon, kínban csapkodva még
ott,
Szám hogy köphesse ki
A tettek és napok gyûjtötte váladékot?
S hogyan kezdjek neki?”
Hogy hogyan? Hát éppen így. Ezerkilencszázkilencvenkilenc,
kétezer, kétezer-egy: a szabadság korszerû fogalma
a körben-futás. A régi szép körbe-lövöldözés
is megfontolandó, csak bohózati elemmé finomodott.
„Te Kapa, én azt hiszem, összefostam magam...” Pepe mondja
ezt, amikor levegôbe üríti a géppisztoly tárját.
Kiürült tár, önmegalázó dumával,
mint slusszpoén. Ez azért nem a Sirokkó-béli
Marko Lazar stílusa. A harcias éberség eszméjénél
mindenképpen korszerûbb a pincér-doktrína.
Ettôl még a Jancsó-féle régi
szabadság-fogalom érvényben marad: sosem megérkezni
oda, ahol várnak. Sem eszmével, sem ideológiával,
sem magánemberként, de egyetlen képsorral sem. Már
miért kellene gyermeklányok vokáljának dalolni
az után, hogy a Hatalom megbízást adott a halhatatlan
Kapa-Isten meggyilkolására? Mert nem itt vártuk ôket.
Miért éppen annyi ideig tart a pincérek körbefutkosása?
Mert mi éppen egy másodperccel kevesebbet tartottunk volna
még elviselhetônek. Miért végzi be bóklászását
a kamera egy bizonyos arcon? Mert mi egy másikra tippeltünk.
A nézô dolga mindig az, hogy utólag belássa:
tévedett. Akárcsak a megcsúfolt szekértáboroknak.
Megbotránkozzon, árulást emlegessen, vagy ha akar,
megkövessen egy Szabad Embert. A Szabad Ember mindenesetre nem törôdik
vele.
Szabad.
Jancsó és a Niagara
Egyszer majd vége lesz az egésznek. A Nagy
Mennydörgô – ahogy az indiánok a Vízesést
nevezik – lemossa az egészet. Az mindenestre kedvünkre és
a Mester kedvére való lehet, hogy a Niagara mindig a szomszédos
sarkon dübörög. Alkalmasint kikukucskálunk a leégett
Budapest Sportcsarnok mellvédje alól, és ott van.
Lenézhetünk egy hazai és hétköznapi disznóságokról,
pénzrôl, politikáról mesélô, félig
kész szálloda-építmény tetejérôl,
és odalent hömpölyög. Látjuk csôdbe
jutott vállat birtokolta szétrohadt hajóroncsról.
Csak dübörög bíztatóan. Neme is van, idegen
és ismeretlen. Víz: Jancsónál köztudottan
Káosz szimbólum. Halál és újjászületés.
A film hôsei az utolsó képen éppen csak egy
dézsára valót kapnak belôle. De egyszer majd
nyakon önt minket.
Addig a kritikusnak éppen annyi a dolga, mint
akármely más sznobnak.
„A teremben sétálgatnak a Ladyk, És
Michelangelót dicsérik.”
Szépen beáll a sorba, hellyel kínálja
a pincérkedô szerzôt a maga asztalánál,
szembe mosolyog, alattomban bogárgyûjtô-skatulyát
szorongat.
Utolsó vacsora az Arabs szürkénél
– magyar, 2000. Rendezte: Jancsó Miklós. Írta: Hernádi
Gyula, Jancsó Miklós, Grunwalsky Ferenc. Kép: Grunwalsky
Ferenc. Díszlet: Banovich Tamás. Vágó: Csákány
Zsuzsa. Producer: Ozorai András. Zene: Magyar Állami Népi
Együttes, Sebô Ferenc, Kispál és a Borz, Bech
O Drom, Savale Fanfare, Szászcsávás Band, Lyuhász
Lyácint Bt., Burzsoá Nyugdíjasok, Baby Ladies, Sub
Bass Monster, Cirmos Együttes, Uzgin Üver, Bihari Gyermek Táncegyüttes,
Geiger György, Gyarmati István. Szereplôk: Mucsi Zoltán,
Scherer Péter, Szarvas József, Vasvári Emese, Börcsök
Enikô, Ruttkay Laura, Mundruczó Kornél, Rába
Roland, Horváth Lajos Ottó, Kovács Zsolt, Gyuriska
János, Schell Judit, Turek Miklós. Gyártó:
Neurópa Film. Forgalmazó: Budapest Film. 86 perc.
|