A digitális kultúra két arca
Interaktív hullámok
Herpai Gergely
Technológiai forradalom vagy újabb ízlésdiktatúra?
A digitális film klimatizált levegõje szabaddá
avagy rabbá tesz?
A multiplex mozik nézõje számára
a „digitális”, a „dolby”, a „surround” olyan bûvös „hívószavak”,
amelyek szinte a tudatuk alatt mûködve hatnak. Laikusként
a legtöbben nem igazán törõdünk vele, hogy
melyik kifejezés pontosan mit is takar — megelégszünk
azzal, ha annyit tudunk, hogy amikor a Gladiátorban a ló
valahol a hátunk mögött nyihog, vagy az arénában
õrjöngõ közönség a fejünk felett
ordibál, akkor éppen az egyik csoda-technológia jótékony
mágiájából részesedünk. Éppen
ezért nem is kapjuk fel különösebben fejünket
a „digitális film” kifejezés hallatán. Pedig úgy
tûnik, most sokkal többrõl van szó: az új
technológiának köszönhetõen a filmforgatás
lényegesen olcsóbbá, könnyebbé válhat,
az eddig ismeretlen technikai trükköknek, szokatlan nézõpontoknak
köszönhetõen a látványra éhes nézõ
ingerküszöbét még magasabb szintre lehet tornázni.
A digitális film olyan „télapó”,
aki mindegyik gyermeke számára mást és mást
tartogat zsákjában — akár a Lucas és Spielberg-féle
tömegmozik gigantikus szuperprodukcióról, akár
a mûvész —, sõt underground filmek rendezõinek
kis költségvetésû alkotásairól legyen
is szó.
A Nagy Testvér újabb csodás játékszerei
Mit képes nyújtani a digitális film
az átlag mozinézõ számára? Mivel az
információt számítógépes merevlemezen
tárolják, végre nem fogják megkeseríteni
a moziélményt az összekarcolt vagy egyéb módon
sérült filmszalag hibái. (Ezután legfeljebb az
operációs rendszer „kifagyása” okozhat fennakadásokat
– de ez már egy másik történet.) Az új
technológia hívei mindezen túl természetesen
jobb képminõséget ígérnek. Hogy ez az
ígéret mennyire képezi majd részét a
filmes technológiák – eddig sikeres – misztifikálásának
(mint ahogy azt a digitális hangrendszerek közti „differenciálódásánál”
már megfigyelhettük), vagy mennyire fogja ténylegesen
észlelni a nézõ a különbséget, az
persze megint más kérdés. (Valószínûleg
a mozitól és a nézõktõl is függ
majd.) A már említett mágikus szavak mellé
egész biztosan fel fog zárkózni egy újabb kifejezés
(DV?, DF?), amely ott virít majd büszkén a mozik ajánlórovatában.
Nyilván elõbb a leggazdagabb filmszínházak
engedhetik meg maguknak az új technológia költségeit,
aztán elõbb-utóbb mindegyik multiplex mozi „érdemrendjei”
között szerepel majd, az erre fogékony nézõ
nagy örömére.
Az amerikai mozikban a világ elsõ digitálisan
(számítógéppel) vetített filmje a Baljós
árnyak volt. Mivel Lucas szuperprodukciója par excellence
technikai mozi, nehezen is lehetett volna alkalmasabb kísérleti
nyulat találni. Körülbelül fél évet
kellett várni, míg az új technológia Nyugat-Európába
is szép lassan beszivárgott. Franciaországban 2000.
február 2-án vetítették le a digitális
Toy Story 2-t – a Cahiers du Cinéma ennek örömére
külön foglalkozott a témával. Bár az újságírók
alapvetõen pozitív élményekkel távoztak
a sajtóvetítésrõl, a Cahiers-ban kissé
szkeptikusan írtak a változások jelentõségérõl.
Persze a karcmentességet leszámítva nehéz anélkül
igazi különbségeket felfedezni, hogy a nézõ
az új film mellett párhuzamosan nem látja a régit.
Mindenesetre az archiválás megfelelõ technológiája
után kutató filmintézetek kétségkívül
újabb alternatívát találhatnak: a digitális
film egész biztosan nem sárgul, nem karcolódik, az
pedig már csak pénzkérdés, hogy merevlemezt,
CD-t vagy DVD-t érdemes-e adathordozónak használni.
Az amerikai filmstúdiók a költségmegtakarításon
túl páratlan lehetõséget nyerhetnek a digitális
mozitól: mivel lényegében számítógépes
adatról van szó, miért is ne közvetítenék
az erre alkalmas mozikba a filmeket az Internet segítségével
mûholdról? Így nemcsak a szállítási
költségek redukálódnának nullára,
de a forgalmazás nehézségei is megoldódnának.
Más kérdés, hogy a filmstúdiók így
jóval erõsebb hatalmi pozícióba kerülnének.
Az amerikai befolyástól (hol jogosan, hol kevésbé)
tartó franciák természetesen mindjárt az „ízlésdiktatúra”
megerõsödésérõl beszélnek: a Cahiers-ben
Elisabeth Lequeret a „Big Brothert” emlegeti, aki kénye-kedve szerint
nyitja-zárja majd a „képek és hangok csapját”…
Választható valóságok
Amilyen nyomasztóvá válhat a ténylegesen
erõszakos amerikai filmipar még erõteljesebb nyomulása,
olyannyira reményt keltõek a digitális film lehetõségei
a másik oldalon, az innovatív, „független” filmesekén.
A legfõbb ok meglehetõsen prózai:
az új technológia sokkal olcsóbb, mint a régi.
Mivel a rögzítés közvetlenül szoftveres úton
történik, ezért nem kell fizetni a különféle
drága adathordozókért (jelen esetben a filmszalagért):
elegendõ a filmet a megfelelõ fáljformátumba
elmenteni, hogy aztán azonnal szoftveresen – az új adathordozónak
köszönhetõen sokkal könnyebben – manipulálhassák.
Mindennek jótékony hatásáról
Melvin Van Peebles, A teli has meséje címû, digitális
kamerával forgatott francia film alkotója számolt
be a Cahiers-nek: „A DV-vel olyan dolgokra voltam képes, ami klasszikus
filmtekercses kamerával elképzelhetetlen: forgatás
közben bármikor vissza tudtam nézni a munkámat!
Eddig ezt csak úgy tehettem meg, ha egyfolytában küldözgettem
az éppen elkészült filmet a laborba, és az idõ
a velük folytatott állandó egyezkedéssel ment
el”.
Az alkotó így sokkal „intimebb” viszonyba
kerülhet (ha akar) saját mûvével: a kisméretû
és könnyen kezelhetõ, olcsó kézikamerát
(bár Peebles-ék végül is egy fél-professzionális
középméretû, állványon nyugvó
digitális kamera mellett döntöttek) akár maga a
rendezõ is kezelheti – operatõr nélkül.
Jacques Fansten, a Melyik lábon táncoljunk?
címû film rendezõje apró kézikamerával
követte Jeanne-t és Jacques-ot, a két fõszereplõt.
A harmincöt éves nõ és a tizennégy éves
fiú szerelmi története sokkal intenzívebbé,
hitelesebbé vált azzal, ahogy Fansten szinte egyfolytában
a nyomukban volt, és a legszokatlanabb – eddig hagyományos
forgatáson alkalmazhatatlan – kameraállásokból
filmezhette õket.
Az új körülmények a színészek
elé is új kihívásokat állítanak.
Részben felszabadultabbak lehetnek, hiszen nem feszélyezik
õket a hatalmas kamerák, a hagyományos forgatás
nehézkes körülményei, vagy egyszerûen
csak
az a tény, hogy minden egyes hibájuknak a drága filmszalag
látja kárát. Itt ez a probléma nem merül
fel, hiszen a kamera adattárolójáról bármikor
le lehet törölni vagy esetleg el lehet menteni máshova
a részben rossznak ítélt felvételeket.
Ugyanakkor a szereplõknek azt is meg kell szokniuk,
hogy ez a kis kamera sokkal közelibb és így indiszkrétebb:
szinte minden mozdulatukat, arcrezdülésüket figyeli –
igazi „cinéma verité”.
Digital verité
Ezek az újszerû megoldások talán
forradalmasíthatják a tömegfilmeket is: míg most
a Temetetlen múlt címû filmben az egyébként
igen intim kamerának muszáj eltávolodnia akkor, amikor
például Harrison Ford a vízbe ugró Michelle
Pfeiffer után rohan, egy kisebb digitális ketyerével
talán sokkal közelebbrõl fel lehetett volna venni ezt
a jelenetet – mondjuk végig Ford szemszögébõl.
Még érdekesebb a rendezés filozófiájának
esetleges változása: míg a régi módszerrel
addig kell ismételni egy jelenetet, míg a színészek
tökéletesen el nem játsszák az elejétõl
a végéig, itt a rendezõ sokkal nagyobb szabadságot
kap: ha az egyik felvételben valami rossz, attól még
a merevlemezre elmentett jó részeket bármikor fel
lehet használni. „Míg egy hagyományos forgatáson
rengeteget ismétlünk, itt az ismétléseket vesszük
fel – állítja cinkosan mosolyogva Fansten. – A lehetõségeink
szinte korlátlanok: bármilyen szemszöget, kameraállást,
a legvadabb dolgokat próbálhatjuk ki!”
A digitális technológia másik kiaknázható
lehetõsége, hogy végre a mûvészfilmek
rendezõi is alkalmazhatnak olyan olcsóbbá vált
filmes trükköket, effektusokat, amelyek eddig csak a hollywoodi
szuperprodukciókat jellemezték. Peebles különösen
büszke egy szanatóriumban forgatott jelenetre, ahol egy egyszerû,
de mégis hatásos trükkel az ötvenes évek
megsárgult színes filmjeit idézték. Ha ezt
a hagyományos szalagra vette volna fel, akkor a filmlaboratóriumi
munkák egy hónapjába kerültek volna.
A filmes trükkök „leértékelõdése”
érdekes helyzetet teremthet: vajon mihez kezdene egy alternatív
filmrendezõ, ha olcsón állíthat elõ
olyasmit, mint amit például a Terminator 2-ben láthatunk?
Talán a dolog elsõre kicsit abszurdnak tûnik, de mégis:
milyen lenne a T1000-es robot története mondjuk Jean-Luc Godard
elbeszélésben, az eredeti filmtrükkök megtartásával?
A szituáció már-már William Gibson regényeit
idézi: ahol a Mona Lisa Overdrive-ban megfér egymás
mellett a teljesen virtuális, interaktív szappanopera és
szexfilm (utóbbi nõi „sztárjába” lesz szerelmes
a történet egyik fõszereplõje), onnan már
csak egy lépés választ el (noha ez nem szerepel a
regényben) egy hasonlóan interaktív Bergman-féle
mûtõl…
„Az új technológia mindig arra szolgál,
hogy végre meg tudjuk valósítani azt, amit a régi
módszerekkel már eddig is kutattunk” – mondta Michelangelo
Antonioni. És persze inspirál is – tehetnénk hozzá,
egy csomó új lehetõséget kínál,
amelyeket megfelelõ kezek akár új formanyelvvé
is alakíthatnak. Már csak egy igazi digitális új
hullámra volna szükség…
|