A politikai korrektség Amerikájának van egy „nagyobb, hosszabb, vágatlan” kópiája is. A szabadszájú rajzfilmek ennek sötét titkait fecsegik ki.
Kísértet járja be Amerikát. A rosszízlés kísértete. Trágár, szentségtörõ, könyékig mocskos és síkhülye. Amerre megy, kõ kövön nem marad az alapító atyák eszményeibõl. Fingó, böfögõ, ürítkezõ, nyakra-fõre káromkodó hõsök lepik el az amerikai filmvásznakat. Nincs náluk veszedelmesebb. Nincs náluk kelendõbb. A nyálfolyatós hülye a sztár, akit nem nyûgöz semmiféle meggondolás vagy erkölcsi törvény, teszi amihez kedve van. A jóízlés védelmezõi döbbenten állnak e mocsoközön láttán. „Hallatlanul veszélyes” – minõsíti a South Parkot egy amerikai gyermekvédõ projekt a Christian Analysis of American Culture honlapján, delejes hatásosságát 10,65 pontra taksálva (a vériszamos Született gyilkosok is csak 7,46-ig vitte), de azon kívül, hogy tartsuk távol a filmtõl gyermekeinket, okosabbat mondani nem tud.
*
Pedig nem olyan titokzatos honnan termett elõ a
trágárság szelleme. A szorosan bedugaszolt palackból.
Minden civilizáció elfojtás.
Minden kultúrát a kirekesztés szelleme
teremtett: ez vagyok én, ez az enyém, ami nem hasonlít
rám, az idegen és ellenséges. Az európai civilizáció
kétezeréves hendikepje, hogy még saját kultúrkörén
belül is kettészakadt, plebejus és magasmûvészetre
hasadt, állandó polgárháborús helyzetet
teremtve a kultúrában. A karneváli kultúra
– Bahtyin úgy tárta elõ a feledés hordaléka
alól, mint Woolley a sumér városokat – az archaikus
idõket és az érett reneszánsz röpke periódusát
leszámítva mindig is kívül rekedt a magasmûvészeten,
de a hivatalosság falain kívül, évszázadokon
át a szabadság és a büntetlenség kiváltságát
élvezhette, nem silány kommersz, hanem eleven népi
kultúra volt. A karnevál nem ismerte el az egyenlõtlenséget,
eltörölte a hierarchiát és a privilégiumokat,
ha csak ideiglenesen is, visszaállította az õsidõk
természetes rendjét. Márpedig ehhez az elemi rendhez
szervesen hozzátartozott a testiség: a karneváli kultúra
„uralkodó mozzanata a termékenység, a tobzódó
bõség”, ezért vidám. Nem az uralkodó
ízlés nézte el a „trágárságot”,
az õsidõ mutatta meg legalább egy idõre, a
törékeny idealizmusnál teljesebb (értelmet, szenvedélyt
egyesítõ) és derûsebb világképét.
A modern kor rosszabbul tûrte ezt az olthatatlan nevetést,
a tizenhetedik század óta folyamatos cenzúrában
élünk, hol a politika, hol az esztétika, hol az erkölcs
pusztította a karnevál pogány szellemét.
Olyannyira, hogy a mai trágárság
már csak árnya hajdani önmagának, nem vidám,
hanem romboló, a tagadás szelleme hatja át, a karneválnak
„csupán halott és tisztán negatív maradványai
élnek tovább”. Ami helyette gomolyog az agyakban, azon prüdéria
és infantilizmus kettõse dolgozott hosszú éveken
át. Az álszentek összeesküvése tökéletesen
sikerült, utolsó poénig kitakarította a
vérbõ népi szellemet, nem maradt benne más,
csak a szappanoperák rózsaszín és az akciófilmek
fekete giccse.
*
Még szerencse, hogy a szellemi prohibíciónak
mindig akadnak szeszcsempészei. Bulgakov frenetikus groteszkje,
A Mester és Margarita azt írta le, mi történik
egy olyan világban, amely nem hisz a természetfölöttiben,
és a tagadás szellemében, mely „örökké
rosszra tör, s örökkön jót mível”.
A megátalkodottan anyagelvû Moszkva az ördögé
lesz. A szólásszabadságát prüdériára
cserélõ ezredvégi Amerika ugyanígy válik
a négybetûs szavak martalékává. Ahol
a szükség, ott a megoldás: a hülyeség mélyén
még csillog némi értelem.
A kilencvenes évek botrányfilmjei, a Simpsons,
a Beavis és Butt-head, a South Park a tahóság divathullámán
a kiirtott karneváli szellemet hozzák vissza. Mindegyik film
a „politikai korrektség” eszmerendszerének, ízlésvilágának
sokkoló, de kegyetlenül pontos rajza. Az egyengondolkodás
ellen e filmek szerint már csak egyetlen védekezési
mód lehetséges, a komplett hülyeség, csak azt
nem tudja mértékre szabni az uralkodó ízlés,
csak a bolond szabad. Simpson, Beavis, vagy a négy South Park-i
kisiskolás persze nem bölcs bohócok, csak túlélõk.
A politikai korrektség csendes tébolyának potenciális
áldozatai. Az üres etikettõl egyenes út vezet
a tömény ostobaságig. Csak idõ kérdése,
hogy minta-Amerika mintarendõrébõl (Én és
én meg az Irén) mikor bújik elõ az elsõ
számú közellenség, a mocskos szavak terroristája.
Charlie Baileygates személyében a bornírtan korrekt
és gyermetegen önzõ Amerika egyetlen meghasadt személyiségben
ölt testet. Pontos látlelet: a két hülye egy pár.
Ez az aranykulcsocska csillámlik a Farelli fivérek
hülyeségtõl iszapos filmjének mélyén,
s ugyanez a bölcsesség emeli ki a félanalfabétáknak
szánt filmgagyik sorából a Simpsonst és követõit.
A South Park tragikomédiája: a mocskosszájú
kisiskolások a simaszavú felnõttvilág neveltjei.
És nemcsak azért, mert a felnõttség tekintélyt
sugárzó kulisszái mögött kilencbetûs
szavak – korrupció, perverzió - mocska rejlik. Hanem mert,
ami még ép, az sem mûködik. Az ógörögök
és rómaiak még odakintrõl várták
a roppant barbárhadakat, az ezredvég kultúrsokkja:
a barbárok belülrõl is jöhetnek. Sokféleképpen
lehet kihalni, például úgy, hogy egy kultúra
nem tudja többé továbbadni a bölcsességeit.
Mondjuk azért, mert már maga sem érti, mi mire való.
South Parkban a legveszedelmesebb pszichopata — cseppet sem véletlenül
- az elemi iskola pedofóbiás pedagógusa. A South Park-sorozat
filmváltozatában pedig az erkölcsvédõk
furora ébreszti föl a Sátánt és szabadítja
Amerikára az Armageddont. A cenzorok veszélyesebbek, mint
a mosdatlan szájú, de kiszolgáltatott és ártatlan
kiskölykök.
Ezeket az alpári rajzfilmeket – Chytilová
doktornõ és a Szászszorszépek végszavával
— azoknak ajánljuk, „akik csak a letaposott saláta láttán
képesek felháborodni”. Doktor Priznitz hidegvizes borogatásánál
Dr. Mocsok sikeresebben gyógyít. Mert semmi blaszfémia
nincs abban, ahogy az acélizmoktól duzzadó Sátán
és a cingár Krisztus (akire már egyedül csak
alvilági ellenfele fogad a bukmékernél) a South Park-i
boxarénában megmérkõzik. A mélyponton
már csak a tiszta beszédben bízhatunk: isten nevét
kell a szánkra venni, egyetlen esélyünk maradt, „káromkodásból
katedrálist” építeni.