A vágy forradalma
Le libertin — francia, 2000. Rendezte: Gabriel Aghion.
Írta: Gabriel Aghion és Eric-Emmanuel Schmitt. Kép:
Jean-Marie Dreujou. Zene: Bruno Coulais. Szereplõk: Vincent Pérez
(Diderot), Fanny Ardant (Therbouche), Josiane Balasko d’Holbach bárónõ),
Michel Serrault (A bíboros). Gyártó: Forgalmazó:
MOKÉP Rt. Feliratos. 100 perc.
Mint a mozi hõskorában, most induló
(vagy kritikusi és közönségsikerre egyszerre vágyó)
rendezõknek újabban megint illik kosztümös, látványos
filmet forgatni. A rutinos Patrice Leconte is csak a Rizsporos parókákkal
vonult be a becsült alkotók közé. Gabriel Aghion
levonhatta a tanulságokat, amikor nekifogott egy sikeres szinpadi
mû feldolgozásának. Nemcsak ironikusra, de komédiásra
hangolta az ürügyként használt felvilágosodás
korszakát. Nem is járt teljes kudarccal, inkább csak
súrolja az ízléstelenséget.
Az eredeti ciim (A libertinus) olyan tipusra (figurára)
utal, amely (aki) nálunk csak kulturtörténeti könyvekbõl
ismert. A Veszedelmes viszonyok mellett Diderot egyik-másik könyvében,
például a Fecsegõ csecsebecsékben ismerhettük
meg õket. Kitalálhatatlan értelmû címét
értelemhûen így lehetne visszaadni magyarul: „ha a
puncik mesélni tudnának”.
Filmünknek éppen Diderot a hõse, meg
egy okos és kéjvágyó festõnõ
(Fanny Ardant játssza). Igazából kémnõrõl
van szó, aki Diderot-t egyrészt meztelenül és
felgerjedten óhajtja megörökíteni, másrészt
az egyház és a hatalom kémjeként kifaggatni,
milyen rejtekhelyen nyomtatják az egyházellenes és
társadalom-felforgató Nagy Enciklopédiát.
Ez azonban nagyjából mellékes. A
legtöbb kastélybeli hölgy és úr, felvilágosodott
vagy nem, filozófia meg felforgatás helyett a szoknyák-
és nadrágok-takarta nedvdús csemegéknek a rabja.
Legbuzgóbban, a „cunnilingus” nevû játékot gyakorolják:
e tudós szót, gondolom, Diderot nem feledte ki az Enciklopédiából.
Kedvvel nézhetünk férfi-meztelenségbe ágaskodó
vadászatot, meg egy nagy fürdõmedencét,
ahol két hamvas, gyönyörû és dúskeblû
szûzlány úszkál meztelenül, mielõtt
szüzességük elvesztésére indulnának
bájos vihogással.
Kellemes és seholsem nehézkes ez a látvány.
Sajnos épp a fõszereplõ rendezõi és
színészi felfogása üres. A Diderot-t játszó
zsíros hajú amorózó (Pérez) akarva-akaratlanul
sem Diderot-t, hanem azt a híres, tenyérbemászóan
pimasz élõsdit, Rameau unokaöccsét eleveniiti
meg. Ezt a némi tehetséggel is megáldott unokaöccsöt
talán kiválóan adhatná egy másik filmben.
Diderot azonban – a némi pimaszsággal is megáldott
nagyszerû író, - akinek nemcsak a cunnilingus, hanem
a gondolkodás is szenvedélye volt - sajnos nem egészen
ez a figura. A snájdig, villogó fogú és enyhén
gusztustalan színésznek e másik szenvedély
ábrázolásához nincs semmi érzéke
és tehetsége.
Akad itt azért nagy színész is.
A pompásan megöregedett Michel Serrault a bolonddá tett
fõpap szerepében sok-sok kéjgyónás meghallgatása
után szörnyülködve fedezi fel a titkos nyomdát,
melyet istentelen módon épp a kastély templomának
pince-rejtekén mûködtetnek. Ide rohan be idõnként
Diderot lediktálni a Nagy Enciklopédia „Morál” címû
fejezetét. Õ sem gondolja persze egészen komolyan,
mint ahogy a filmnek is lényegtelen mellékszála marad.
A vágy forradalma hol szórakoztató,
hol bosszantó. A boltozatos butaságok gyõzhetetlen
mozi-áradatában nem is a legostobább.
Pokémon
Pokemon – japán-amerikai, 2000. Rendezte: Michael
Haigney és Yuyama Kunohiko. Írta: Shudo Takeshi. Zene: Manny
Corallo. Gyártó: Shogakukan/4Kids Entertainment. Forgalmazó:
InterCom. Szinkronizált. 76 perc.
A Nintendo 1996-ban lépett piacra a Japánban
Pocket Monsters címre keresztelt, késõbbi rövidítéssel
Pokémonnak nevezett videójátékával.
A játék lényege: minél több pokémont
kell összegyûjteni. A célorientált, kemény
munka során válik pokémon-mesterré a játékos.
A merchandising lépcsõfokai (televíziós sorozat,
kártya, képregény) mind-mind az eredeti játék
szlogenjének szellemében készültek: „Catch’em
all!”, kapd el, gyûjtsd össze, vedd, azaz fizess, fizess, fizess.
(A tíz éves fõhõst sem véletlenül
hívják Ash Ketchumnak...) És fizettek. Így
jött létre a sorozat jelmondatát egészestés
animévé változtató film.
Japánban 1999 júliusában mutatták
be, óriási közönségsikert aratott. Az amerikaiak
az év novemberéig a maguk képére formálták,
mi ezt a változatot látjuk. Az nyilvánvaló,
hogy építenek a pokémon-világ ismeretére,
bemutatását pokémon-keresõ automata végzi.
Érthetõ, hiszen ez idáig 150 van belõlük,
s valahogy rá kell hangolni a nagyérdemût, hogy ekkora
mennyiséget elkezdjen gyûjteni, vagy a szándékosan
széles választékból legalább egyet-kettõt
igazán megkedveljen. Van belõlük földi, vízi,
légi — kinek-kinek ízlése szerint. Mindnyájan
a gyerekmesékben gyakran felbukkanó állatok (egér,
maci, víziló, teknõc, sõt sárkány)
elemeinek antropomorfizált, összemixelt és felturbózott
válfajai. A legbájosabb Toképi, a tojás-pokémon
a Garfieldból ismert Tojgli kedvességét lopja át
ebbe a világba.
A legkedveltebb pokémon, Pikachu neve elektromos
egeret jelent japánul. Viselõje egy sárga kis nyúl,
egér és vízidisznó kombinációja,
áramfejlesztõ képességét villámszerû
farka jelzi. Sokat szerepel, s minthogy a többihez hasonlóan
õ is csak a nevét képes hajtogatni, sokadszorra már
nehéz elviselni. Pedig õ a kisfiú-hõs, Ash
Ketchum kedvence, a szelídség és a kedvesség
megtestesítõje, aki angyalian tûri, mikor ütik,
sohasem üt vissza, s barátja életét még
így is képes megmenteni.
Az anime lényege a harc. A Pokémon tétje:
sikerül-e a kedves, humoros Mew gonosz klónjának, a
mindenkinél erõsebb Mewtwo-nak uralma alá hajtania
a világot. A kezdés nagyon erõs: a gomolygó
semmibõl, az öntudatra ébredõ élet kábaságából
halljuk Mewtwo rettegõ, szorongásos monológját:
hogy került õ ide, mit keres itt, mi a célja a Földön.
Ennek az egzisztencialista szorongásnak a képi megjelenítése
mozgalmas, hatásos, jól kimunkált, a lélek
legmélyéig ható, erõsen elüt a képregényszerûen
statikus és gyakran felületes rajzoktól. (A háttér
legtöbbször mozdulatlan, s elõfordul, hogy csak az jelenik
meg mozgóképen, aki éppen beszél. A magyar
szinkron még tovább ront a helyzeten, például
a hosszan ÓÓÓ-ra nyitott száj alá nem
célszerû más szinkronszöveget mondani.) Talán
az édelgéstõl megcsömörlött rajzoló
és szövegíró állt bosszút e realisztikus
monológgal. Mit sem tudunk arról, ki beszél, csak
azt érezzük: valaki fél, szorongatott helyzetben van.
Egészen addig övé az együttérzésünk,
míg az eszünk megálljt nem parancsol ennek az érzelemnek:
jobb lesz visszaállni a régi mese-kispályára,
ahol a gonosz még romantikusan, teljes terjedelmében alávaló,
megérteni nem szükséges, elég utálni.
A valódi anime a mesékhez hasonlóan
konfliktusokat ábrázol, nem súlytalanít és
nem ken el, nem önt le mindent érzelmes ragaccsal. A Pokémon
sajnos kivétel. A kommersz mese elemzésekor nehéz
különválasztani a tisztán piaci elemeket az esztétikaiaktól.
Gyerekmesérõl lévén szó, gondoljuk arra:
a gyerek elõbb-utóbb kinövi vonzalmát. Optimális
esetben a piacot ésszel használó, autonóm fogyasztópalántát
gondozhatunk, olyat, aki olykor azért képes elslisszolni
a rábeszélõgép (reklámok, divat, ügynök,
szomszéd és a többi jóakaró) elõl.
Mert ne áltassuk magunkat: végleg elmenekülni nem lehet,
defenzívába vonulni pedig nem érdemes.
Vatel
Vatel — francia, 2000. Rendezte: Roland Joffé.
Írta: Jeanne Labrune. Kép: Robert Fraisse. Zene: Ennio
Morricone. Szereplõk: Gerard Depardieu (Vatel), Uma Thurman (Anne),
Tim Roth (du Lauzun), Julian Sands (XIV. Lajos). Gyártó:
Forgalmazó: Best Hollywood KFT. Feliratos. 117 perc.
Roland Joffé, a Gyilkos mezõk francia származású
angol rendezõje pazarul és pazarló nagyvonalúsággal
kiállított filmet forgatott arról a háromnapos
látogatásról, amelyet XIV. Lajos 1671-ben tett Condé
hercegnél. Címszereplõje François Vatel, nevezett
herceg ceremóniamestere, aki paraszti származása ellenére
a pompa és fényûzés nagymestere volt, a rafinált,
kifinomult barokk századnak is kirívóan ötletes
látványtervezõje, és — legalábbis a
film szerint —, rendíthetetlenül egyenes tartású,
lelkiismeretes, ezért tragikus hõse.
A „kosztümös film” zsánere kétségkívül
jelentõs átalakuláson ment át Pastrone Cabiriája,
de akárcsak Tulipános Fanfan óta is; ma már
alapvetõ követelmény, hogy az apró részletek
sora és a nagy egész egyszerre tudjon hiteles lenni, amihez
éppúgy hozzátartozik a Napkirály székelésének
kultúr(?)történeti szempontból mérhetõ
pontossága, mint a barokk mulatságokhoz társuló
barokkos fényképezés (bár Morricone kissé
elveti a sulykot, mikor a cselekmény idején még meg
sem született Händel Tûzijáték-zenéjét
idézi az amúgy – vagy talán éppen ezért?
– nagyszerû operaária-jelenetben). A film az említett
valamennyi elvárásnak eleget tesz, mégha a kivitelezés
eleganciája kissé ingadozó is. Szemfényvesztés,
de cseppet sem vásári, amit látunk. Ennek érdeme
a látványtervezõn kívül, elsõsorban
Depardieu egyre robosztusabbá váló alakjáé
és személyiségéé, mely nyomatékot
ad a kissé súlytalan erkölcsi tanulságnak. A
film éppen addig különösen magávalragadó,
amíg nem kell a morális tartalmakra összpontosítanunk:
ez a monumentális mû paradox módon éppen a részletekben
alkot emlékezeteset, a kifinomultan cinikus párbeszédekben,
Tim Roth lárvatekintetében, a XIV. Lajost játszó
Julian Sands felülemelkedett, vérlázító
közönyében és Uma Thurman mosolygás közben
finoman rezgõ orrcimpáiban.
Blöff
Snatch — angol-amerikai, 2000. Írta és
rendezte: Guy Ritchie. Kép: Tim Maurice-Jones. Zene: John Murphy.
Szereplõk: Benicio del Toro (Frankie), Jason Statham (Török),
Dennis Farina (Avi), Brad Pitt (Mickey), Vinnie Jones (Tony). Gyártó:
Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 102 perc.
Lehangoló és felületességre
valló szokás az utóbbi idõben minden olyan
rendezõ-palántát Tarantinohoz hasonlítani,
aki agyonbeszélt, mûfaji önreflexiókkal tarkított
és vérbõ gengszterfilmmel próbál nevet
szerezni magának az Atlanti-óceán bármelyik
oldalán. Ha akad azonban egy is köztük, akit ennek ellenére
jogosan illetne az "angol Tarantino" cím, az kétségtelenül
Guy Ritchie, 33 éves londoni film-fenegyerek: 1998-ban a semmibõl
robbant az élvonalba kisköltségvetésû,
ám nagykaliberû kamara-krimijével (A Ravasz, az Agy
és 2 Füstölgõ puskacsõ), amelyet idén
egy korábbi forgatókönyve alapján készült,
sztárgárdás hollywood-i intro követett, kísértetiesen
emlékeztetve a Kutyaszorítóban-Ponyvaregény
legendás duplázására. Mindkét író-rendezõ
alapvetõen ösztönbõl dolgozik, ráéreznek
helyzetekre, beleélik magukat, azután gyorsan rögzítik,
mielõtt odaveszne a pillanat varázsa: nem véletlen,
hogy filmjeik fõként karakter-vezéreltek, hiába
a ravaszul kiagyalt, precízen illesztett szerkezet. Tarantino és
Ritchie úgy bánik nyersanyagával, akár egy
profi szexfilm-kisiparos. Keresnek néhány jellegzetes, valóságszagú
helyszínt, egy világos alapszituációt, a többit
pedig kitûnõ érzékkel összeválogatott
fõhõseikre bízzák — jeleneteik sikere elsõsorban
az izgatóan disszonáns jellemek szerencsés találkozásán
múlik, a fortélyos csavarok csupán ürügyként
szolgálnak egy-egy újabb in flagrantihoz, menage-á-troishoz
vagy mexikói felálláshoz.
A Blöff nemcsak erényeiben, de még
hibáiban is a párhuzamos Ponyvaregényt idézi.
A 84 karátos megagyémán körül folyó
fordulatos hajsza, és a mellékszálakon a fõsodorhoz
kapcsolódó afférok túlzsúfolt cselekménye
egy idõ után monotonná, önismétlõvé
válik; míg a Ravasz, Agy... (vagy a Kutyaszorítóban)
figurái igényesen kidolgozott és megformált
karaktereikkel keltettek feszültséget, az utódokban
ez a feladat fõként a sematikusabb, fõként
etnikai jellegû permutációkra hárul; ráadásul
miként Tarantino Bruce Willissel, Ritchie sem tudott mit kezdeni
öntörvényû szupersztárjával, a lassan
saját paródiájává tespedõ Brad
Pitt-tel — túldimenzionált alakítása megbontja
az egyébként kitûnõ színészcsapat
kényes egyensúlyát. Az egyetlen lényeges különbség
a két izgalmas alkotás között rendezõik
munkamódszerébõl adódik: Tarantino verbális
leleményeinek hiányát Richie vizuális bravúrokkal
igyekszik kompenzálni, ezúttal gyengébbre sikerült
dialógusait többnyire megsegíti az erõteljes
képi körítés.
Miként a film kétértelmû eredeti
címe is sugallja (a snatch egyszerre jelent rablást és
vaginát) a Blöff kõkemény gengszter-pornó
egy velejéig frusztrált és impotens képzeletbeli
férfiközönségnek.
A Kelet az Kelet
East is East – angol, 1999. Rendezte: Damien O’Donell.
Írta: Ayub Khan-Din. Kép: Brian Tufano. Zene: Deborah
Mollison. Szereplõk: Om Puri (George), Linda Bassett (Ella), Jordan
Routledge (Sajid), Archie Panjabi (Meenah). Gyártó: Assassin
Films/BBC/Channel4. Forgalmazó : Budapest Film. Feliratos. 97 perc.
Azért Manchesterben sem könnyû. Különösen
ha 1971-et írunk és az ember pakisztáni bevándorló.
És nem csupán azért nehéz,
mert a környezet ellenséges - a család televíziójának
képernyõén feltûnik Enoch Powell, a hatvanas-hetvenes
évek fordulójának jobboldali rasszista politikusa,
amint parlamenti beszédben követeli az ázsiai bevándorlók
visszatelepítését „származási helyükre”
-, hanem azért nehéz, mert meg kell vívni a távoli
földrészrõl hozott hagyományos iszlám
értékekre nehezedõ európai nyomással.
A ház falai közt megvív a Kelet és a Nyugat.
A helyzet összetett; az érzékletes
tanmese középpontjában egy vegyes házasság
és annak gyümölcsei. Sûrûvérû
pakisztáni apa, vörös hajú angol asszony és
hat gyermekük, pontosabban csak öt. Az egyiket már a fõcím
elõtt kitagadja a családfõ, mert nem hajlandó
elvenni az iszlám rítus szerint szülõi megegyezés
alapján számára választott menyasszonyt, az
eljegyzés botrányba fúl. A legidõsebb fiú
fényképe eltûnik a családi tablóról.
A Kelet az Kelet. Aki nincs az nincs.
A legidõsebb fiú körüli botrány
pontos elõrejelzés: a történet a fiúk
kiházasításának csomópontjai körül
forrósodik fel. A film mindvégig a családi körben,
a bolt és a lakóház szûk világában
mozog, sorra villantva fel a lehetséges bevándorlósors-alternatívákat,
vagyis a beolvadás különbözõ stációit.
Pakisztán, a távoli õshaza az angol
anyanyelvû gyerekek számára csupán mítosz,
és az ott született apa számára is csak fájdalmas,
ám távoli hír: a tévébõl értesül,
hogy a ki tudja hányadik kasmíri konfliktus során
indiai repülõgépek bombázzák szülõhazáját.
Mindez messze van, s az ottani értékrend
õrzése ideát szinte reménytelen.
A családon belüli konfliktus - az apa szigorú
iszlám erkölcsei és tradíciótisztelete,
mely egyedüli kapaszkodót jelent számára a világban,
az anya nyugati világképével szemben, mely manchesteri
proletárszinten ugyan, de mégis az egyén szabad sorsválasztását
állítja elõtérbe - és a gyerekek hányódása
a szülõi ház rituális szigora meg a falakon túl
uralgó angol életforma közt pontosan modellálja
a két kultúra feloldhatatlannak tetszõ ellentétét.
A gyermekek felnõtt koráig többé-kevésbé
mûködõképes családi egyensúly fölborul.
Ami eleddig összeegyeztethetõnek tûnt, az most ellentétes,
sõt ellenséges értékrendek háborújává
fajul. A Kelet az Kelet, a Nyugat az Nyugat. Egymás mellett élni
lehet - de együtt?
A 6. napon
The 6th Day — amerikai, 2000. Rendezte: Roger Spottiswood.
Írta: Cormac Wibberley és Marianne Wibberley. Kép:
Pierre Mignot. Zene: Trevor Rabin. Szereplõk: Arnold Schwarzenegger
(Gibson), Robert Duvall (Dr. Weir), Michael Rappaport (Hank). Gyártó:
Columbia Tristar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 118
perc
Az ezredforduló környékén semmi,
sem roszdásodó ízületei, sem szívzavarai
nem akadályozhatják meg Arnold Schwarzeneggert abban, hogy
szállítsa éves kötelezõ világvége-
vagy futuromoziját. A tavalyi Ítéletnap hiába
kongatta meg a vészharangot a színész feje felett,
a fiaskó nem szegte kedvét, sõt: Schwarzenegger optimizmusát
jelzi, hogy új produkciójába anyagi tõkét
fektetett.
Mûvészit már kevésbé,
s az enervált sztár halovány teljesítménye
azért is feltûnõ, mert ezúttal kettõs
szerepben látható: A 6. napon cselekménye - valamikor
a nem is olyan távoli jövõben a klónozás
problematikája körül bonyolódik. A forgatókönyvírók
láthatóan nagyon komolyan vették a tárgyat,
kicsit tán komolybban is, mint illõ. A részben Az
emlékmást, részben a True Liest idézõ
mese voltaképp sajátos moziklón - bár megjegyzendõ,
a sztori még azon pillanataiban a legélvezhetõbb és
legfordulatosabb, melyeket más opusokból kipuskázva
írtak meg.
Ez az alapanyag feltehetõen péppé
mállott volna egy kevésbé rutinos rendezõ kezei
közt, A 6. napon azonban elkerülte a veszélyt. A karrierjét
a hetvenes évek elején Sam Peckinpah vágójaként
kezdõ Roger Spottiswoode alaposan kitanulta az akciózás
fortélyait mestere mellett, a Tûzvonalban, a Gyilkos lövés
vagy A holnap markában címû örökzöldjei
tanúsítják. És legfrissebb mozija is ezt igazolja.
Spottiswoode a Peckinpah bevezette lassított és visszavágott
akciószekvenciáktól kezdve a megmodernebb technikai
trükkökig mindent bevetett, ami egy hasonmûfajú
darabban dukál, s így sikerült kitömködnie
a forgatókönyv hézagait. A vérszegény
sztorit a gazdag látványvilág és a lendületes
akciójelenetek mentik meg a kudarctól.
Apádra ütök
Meet the Parents – amerikai, 2000. Rendezte: Jay Roach.
Írta: Greg Glienna. Kép: Peter James. Zene: Randy Newman.
Szereplõk: Robert de Niro (Jack), Ben Stiller (Greg), Teri Polo
(Pam), Blythe Danner (Dina). Gyártó: Dreamworks. Forgalmazó:
InterCom. Feliratos. 108 perc.
Apa csak egy van. Az is sok. Fõleg, ha nincs humora,
de van egy kibírhatatlan macskája, mindenféle gyanús
fotók a házi szentélyben és még gyanúsabb
foltok a múltjában. De a legnagyobb probléma: az istennek
sem akarja férjhez adni a lányát.
Gregnek fõleg az utóbbi okoz gondot: õ
ugyanis ég a vágytól, hogy elvegye Pamet. És
mivel Pam családjában a papa véleménye a döntõ,
Greg hõsiesen belevág élete legszörnyûbb
hétvégéjébe, hogy megkedveltesse magát
apósával. Gondolom a helyzet sokaknak ismerõs és
kevesen emlékeznek vissza az elsõ találkozásra
könnyes szemmel. Az áhított cél érdekében
ilyenkor mindenki vigyorog, dicséri a mama fõztjét,
helyesli a papa politikai nézeteit és többször
is végighallgatja, milyen ennivaló volt szíve választottja
abban a kis fodros ruhácskában, amit a harmadik születésnapján
leöntött csokoládéval. Ennyi belefér. Greg
azonban megdönti az összes rekordot: ez a helyes, kedves, jószándékú
és nem túlságosan ostoba férjnek való
röpke 48 óra alatt többször rombadönti a házat,
átlag félóránként körberöhögteti
magát és begyûjt több életveszélyes
fenyegetést. Nyugodtabb pillanataiban a macska hajkurászása
közben néha titokban elszív egy cigit a tetõn.
Mindez azonban logikusan és fokonként következik
a helyzet abszurditásából. Nagy erõssége
a filmnek, hogy végig sikeresen egyensúlyoz a "veled is megtörténhet",
a vérciki és az "ez azért már túlzás"
között. Kint is vagyunk, bent is vagyunk: nézzük,
mert ismerõs, velünk is megtörtént és nézzük,
mert megnyugtató, hogy velünk nem történt meg.
Néha résztvevõen felszisszenünk,
idejétmúlt módon a szereplõkért röhögünk,
nem a szereplõk ellen. És ez akkor is újszerû
lenne a jelen vígjátékai között, ha a film
döcögõs, erõltetett vagy sematikus lenne. De nem
az.
A producer gratulálhat a fõszereplõnek.
Robert de Niro - Robert de Nironak.
A bájkeverõ
Bedazzled — amerikai, 2000. Rendezte: Harold Ramis.
Írta: Larry Gelbart, Harold Ramis és Peter Tolan. Kép:
Bill Pope. Zene: David Newman. Szereplõk: Brendan Fraser (Elliot),
Elisabeth Hurley (Sátán), Frances O'Connor (Alison). Gyártó:
Twentieth Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált.
93 perc.
A remake, az egykori sikerek újra forgatása,
átalakítása mindinkább terebélyesedõ,
szerencsétlen sorsú mûfaj. A korszerûsítés
cimkéje alatt kiherélték már a Godard Kifulladásigját
vagy Hitchcock Psychoját is. Más alkalmakkor viszont méltán
elfelejtett mûvek újjáalkotásával próbálkoznak.
Ki emlékszik például Dudley Moore hatvanas években
készített vígjátéka, amelynek A bájkeverõ
lett a modernizált változata. Hõsünk egy kétbalkezes,
a mindannapi életben járatlan fickó, akit mindenki
lábtörlõnek használ. A társadalom örök
vesztese most reménytelenül szerelmes lesz, és hét
kívánságért, hét általa választott
életért cserébe eladja lelkét az ördögnek.
A történet innen kezdve a tévedések, az eltékozolt
életlehetõségek gyûjteménye. A fõszereplõ
Brendan Fraser (Az õserdõ hõse) nagyra nõtt
kamaszként csetlik-botlik a különbözõ vígjátéki
szituációkban mint kolumbiai drogbáró, Pulitzer-díjas
író vagy éppen az Egyesült Államok elnöke.
A humor legfõbb forrását az identitászavar
jelenti, amelyet a hõs személyisége és a választott
karakterek közötti ellentét táplál. Ezekben
a vágyott, ám számára idegen szerepekben Fraser
figurája folyton-folyvást tragikomikus bukásra ítéltetik.
Sajnos a filmben nincs hét kívánságra
való ötlet, a lendületesebb kezdés után
a színvonal ellaposodik. A gyenge dialógusokat és
a szellemtelenséget megint a jól bevált moralizálás
segítségével próbálják elfeledtetni.
A közhelyek a becsületes és tisztességes életrõl,
önmagunk megtalálásának fontosságáról
ezúttal a tündér-mesék hitelességével
sem rendelkeznek. Az utolsó tíz perc erõltetett mosoly-
zuhataga "a minden jóra fordul" kötelezõ dramaturgiájával
pedig kínosan ostoba. Még az ördög is mosolyog,
mintha tudná, hogy ennek a bárgyú boldogságnak
és ékességnek az ideája csak a tudatlanságban
és Hollywoodban létezik.
Zûrzavar
Hurlyburly – amerikai, 1999. Rendezte: Anthony Drazan.
Írta: David Rabe. Kép: Changwei Gu. Zene: Steve Lindsey.
Szereplõk: Sean Penn (Eddy), Kevin Spacey (Mickey), Meg Ryan (Bonnie),
Robin Wright (Darlen). Gyártó: Storm Entertainment. Forgalmazó:
Budapest Film. Feliratos. 122 perc.
Hollywood nárcisztikus. Mi sem bizonyítja
jobban ezt a tényt, mint azoknak a filmeknek a tömkelege, melyekben
önmagával foglalkozik. Az álomgyár ügyes-bajos
dolgait boncolgató dolgozatok többnyire — Narcissushoz hasonlóan
— hasonlóan szerelmes saját tükörképébe.
Valóban nehéz lehet ellenállni annak a csábításnak,
hogy a mozgóképes történetteremtés egyeduralkodója
még önnön mitológiájának alakítását
is kezébe vegye. Öntetszelgésük során azonban
ezek az úgymond reflexív filmek kínosan ügyelnek
arra, nehogy csak picit is megkarcolják a ragyogónak szánt
felületeket.
Anthony Drazan mégis ezzel próbálkozik!
Zûrzavar címû moráliájának fõszereplõje,
Eddie, aki egy stúdió casting igazgatója, létének
elviselhetetlen könnyûségétõl szenved.
Nem segítenek ezen a futó, könnyû kapcsolatok,
a hollywoodi dombokon álló ház, sõt: az a több
kondérnyi kokain sem, melyet naponta felszippant.Három barátja
és a velük töltött napok körül bolygóként
keringõ három nõ között ide-oda csapódik,
és nem érti, mirtcsak az õ számára teljesen
élhetetlen, tartalmatlan ez az élet. Az erre vonatkozó
végtelen hosszúságú kirohanásait dekadens
üzlettársa, Mickey intellektuális mutatványoknak
véli, melyekkel - idõtöltésként - jólesik
elbûvészkedni. Rövidebb-hosszabb megszakításoktól
eltekintve végigvonul a filmen egy ragyogóan megírt
szövegáradat, mely tökéletesen céltalan.
Hõseinek életét Drazan jó
érzékkel kiválasztott pillanatokkal illusztrálja,
látjuk és értjük, miként válik
a legtúlhajtottabb dekadencia is banálisan mindennapivá.
Ám az illusztris társaság egyik tagjának halála
sem lendíti tõl Eddie-t önsajnálatán -
fikarcnyit sem ért semmibõl, így a nézõ
számára csak egy szétesett élet feletti sajnálkozás
marad.
Mint ahogy azt a film miliõjébõl
az egyetlen kívülálló, a csavargó lány
mondja: mindenki halad az áramlattal, és hogy mit érzel,
az senkit sem érdekel!
Lost Souls
Lost Souls – amerikai, 2000. Rendezte: Janusz Kaminski.
Írta: Pierce Gardner, Betsy Stahl. Kép: Mauro Fiore. Zene:
Jan Katzmarek. Szereplõk: Winona Ryder (Maya), Ben Chaplin (Peter),
Phillip Baker Hall (James), Elias Koteas (John). Gyártó:
Avery Pix/Caste Rock. Forgalmazó: Kinowelt. Feliratos. 97 perc.
A méltán híres operatõr, Janusz
Kaminski (Schindler listája, Ryan közlegény megmentése)
elsõ rendezésével meglehetõsen melléfogott.
Jóllehet a Lost Souls képi világát oééetúem
hasonlatosan sejtelmes, mint mûfaji elõzményei, a misztikus
horrorok (az operatõr visszafogott, pasztell színekkel dolgozik,
az enteriõrök példának okáért kifejezetten
szépek), a szüzsé azonban a képileg hommage-nak
is tekinthetõ látványvilággal ellentétben,
kifejezetten butácska, ráadásul plágium gyanús.
A Polanski-klasszikus, a Rosmary's Baby óta az
Antikrisztus eljövetelét jósoló filmek, a démoni
megszállottság motívumai elszaporodtak a vásznon
(hogy csak a legismertebb verziókat említsük, az Omen
és az Ördögûzõ szériái). Ezen
mozik ismeretében a nézõ Antikrisztus-ügyben
mondhatni kimûvelt emberfõvé vált: tudjuk, mi
a pentákulum, hogy az Ördög száma a 666, hogy a
Sátánt vérszomjas ebek vigyázzák, sõt
a démoni torokhangok is ismerõsek már. Ezért
olyan kínos, hogy filmünk fõszereplõje, az angyali
ártatlanságú Winona Ryder, akit ugyancsak megszállt
már valamikor az Ördög, ráadásul foglalkozását
tekintve ördögûzõ, miként csodálkozik
rá minden jelre, mely az Antikrisztus jelenlétére
utal.
Történetünkben a sorozatgyilkosok tanulmányozásával
foglalkozó híres írót (Ben Chaplin) egy
ördögûzés során az eljövendõ
Antikrisztus porhüvelyeként emlegeti egy éppen aktuálisan
elkárhozni készülõ lélek. Winonának
a lélekmentõ akciót kellene levezényelnie,
meggyõzve az írót arról, hogy újjászületése
Antikrisztusként nem túlzottan áldásos az emberiség
egészére nézve.
Filmünk sem több, sem kevesebb. Egy családfa
feltárása. Kis jóindulattal a posztmodern quest-motívumának
megnyilvánulása. Elnézve a mozit azonban, e
jóindulat inkább túlzottnak nevezhetõ.