Illés
Az M1 tizenhárom részes sorozata a visszanézés
gesztusaira és az utóéletre koncentrál.
A közös múltba buszozik négy meglett
ember. Utazásuk London-don-don-ba: utazás abba az idõbe,
amikor egy tánczenekarból együttes lett (a hatvanas
évek elejének hivatalos szóhasználatát
fölváltó kifejezés egyfajta polgárjogi
fejlemény is nálunk), és visszaérkezés
a jelenbe, amely minduntalan elkülönült, meggyõzõdésüket,
személyiségük határait védelmezõ
magánembereket mutat. Jellemzõen paradox látvány:
a buszon együtt vannak ugyan, de ki-ki háttal a másiknak
s egy másik hátának beszélve magára
marad. Közös ötletnek engedelmeskedve - egyedül.
Nem diskurálnak, társaságban csak
abanálisabb csínyek, tréfás esetek osztálytalálkozós
hangulatára képesek, meg az emlékezet bizonytalanságának
koreográfiájára (egyszerûségében
megejtõ jelenet, ahogyan Londonban tanácstalanul keresik
egykori klubjukat). A fontos dolgokról külön-külön
beszélnek, s vitatkozni is így tudnak csupán; Vitézy
László, rendezõ és Betlen János, riporter
jó érzékkel választották a nyomozati
módszerek közül az elkülönített tanúk
közvetett szembesítését. Így válhatott
a filmsorozat különös értékévé
- minden korábbi sztorizós-nosztalgiázós
kutakodásnál vagy túl komolyan vett partizán-romantikánál
mélyebben talált leletté - a négy ember szóló-portréja,
valamint Szörényi Levente és Bródy János
kettõs monológja. „1990 után nem tudtuk a dolgokat
úgy megbeszélni, hogy közben ne bántsuk egymást”
- mondja Bródy, s szomorúságában nemcsak kettejük
politikai nézetkülönbsége, hanem valamennyiük
- természetesen korábbról eredeztethetõ -
emberi, alkati, szellemi széttartása tükrözõdik.
Egy valahai közös múlt terheit külön-külön
senki sem viselheti. Noha erre kényszerül.
Zenei utóéletükben az Illés-együttes
tagjai nem birkózhattak meg e teherrel, függetlenül attól,
hogy 1973 után ki-ki milyen teljesítményt nyújtott.
A kölcsönösen óvatos és épp a tapintatos
eufemizmusokban kíméletlenül
õszinte minõsítések
- legyen szó akár a Fonográf konszolidációjáról,
akár Illés Lajos új zenekaráról vagy
a rock-operák színvonalának megítélésérõl
- már eleve arra vallanak, hogy a szakmán kívül
kell azt a pontot meglelniük, ahonnan józanul és méltósággal
visszatekinthetnek egy régi évtizedre. A kertjeikbe, szõlõikbe
elhúzódó emberek látványa példázhatná
akár a kordivatot is - Levente és Lajos esetében
nem azt példázza -, de Szörényi Szabolcs épülõ
modellvárosa már egészen bizonyosan ama külsõ
pont megtalálásának is - szinte abszurd - modellje.
Szabolcs évek óta egy vasútvilág megteremtésén
munkálkodik. Nem terepasztal az, hanem egy magáncsoda, amely
teljes embert kíván, átállítva az életprogram
váltóit. Õ maga kissé szégyellõsen
beszél errõl, hiszen az ügy súlyához képest
a buzgalom mértéke aránytalannak, mosolyogtatónak
tetszhet, ám a döntés komolysága és
következetessége kétségbevonhatatlan.
Az Illést szokás legendás együttesként
emlegetni. Nemcsak felületes - elégtelen is a jelzõ.
Legendája, mondjuk, a Syriusnak van, amelyet kirekesztett a kulturális
politika, szükségképpen a szájhagyományban
kellett méltó hírre vergõdnie. (Sokszorosan
rosszul teszi föl a kérdéseit az, aki utólag,
ellenkampányban igazságot akar tenni.) Az Illés titka
abban rejlik, hogy mûfajában szintetikus jelenség volt:
egy korszak - intézményrendszeren belüli és azon
kívüli - hatása négy fiatalemberre a legszélesebb
körben és a legintenzívebben találkozott össze
e négy fiatalembernek a korra gyakorolt hatásával.
Nem véletlen, hogy Levente, mint annyiszor, most sem mulasztja el,
hogy a Beatlest megidézze: a párhuzamban nem elsõ
sorban a közép-európai becsvágy munkál,
hanem a betöltött szerep azonosságának tudata.
Ez a szerep pedig nem pusztán a minõség függvénye
(lásd az ugyancsak szokásosan említett Rolling
Stones ellenpéldáját).
Mindezt izgalmas lett volna a zene közegében
is megvizsgálni, ha már több mint hat órányi
filmidõ állt rendelkezésre. Az egykori - akármilyen
rozoga - felvételek közt búvárkodva temérdek
olyan zenei dokumentumot találni, amely beszédesebb lenne,
mint amilyen például az újramelegített „búcsú”koncertek
kötelességszerûen bejátszott, csupán illusztratív
anyaga. (Szövegében a sorozat elkerülte a nosztalgia egysíkúságát,
zenéjében sokkal kevésbé.) Hogyan billentett
át az énekstílus és a hangszerelés
egy korai - S.Nagy-szövegû - dalt (Nem volt soha senkim) a hagyományos
tánczene határán, s hogyan vezetett innen az út,
mondjuk, az Emberi jogok oratóriumához? - egy zenéhez
kötõdõ történetnek mégiscsak elmaradhatatlan
kérdései ezek.
De ismerjük el, Vitézyék elsõsorban
a visszanézés gesztusaira és az utóéletre
koncentrálva valami újat nyújtottak Illés-ügyben,
miközben koncepcionálisan figyelembe vették, hogy filmjük
2000-ben készült. Nyersebb, dezillúziós és
rezignált sorozatot készítettek. A magamfajta egykori
rajongó kamasz pedig - aki egy házban nõtt föl
a Szörényi-testvérekkel s akinek az édesanyja
Pásztory Zoli anyukájának a kolléganõje
volt - ezzel a rezignációval együtt is hû maradhat
szenvedélyes emlékeihez.