A sci-fi filmek feltételezhetõen hamar avulnak. A Solaris és a Stalker maradandósága azonban egy titkos, bensõ moziban egyre bizonyosabb.
Van abban valami megnyugtató, ha mûvelt,
okos emberek, meglepetésszerûen, egyszercsak szkifinek ejtik
a rút sci-fi szót. Nem arra következtetek persze ebbõl,
hogy ne ennénk olyan forrón a kását; a Földre
mindenfelõl leselkedõ veszedelmeket a szkifi-ejtés
el nem ûzheti. A gyarlóság, a hajszál a levesben
mégis arra vall, akármilyen lesz is megint a szép
új világ, az sem lesz, hálisten, annyira perfekt.
Mit hoz a jövõ?
A hopik, Benjamin Lee Whorf szerint, meg sem értik
a kérdést. (Nem értették volna annakidején;
mostanra, ki tudja, az angol nyelvvel együtt talán a kérdést
is megtanulták.) Érdeklõdésünkre a hopik
ilyesvalamit válaszoltak volna:
- Amit ti jövõnek neveztek, valamiféle
elõrevetett múlt lehet; ti, úgy látszik, úgy
éltek kétféle múlt közé beszorítva.
Mintha a jövõben is ott volnának már készen
a dolgok; azokat "hozza" felétek a jövõ.
A hopi nyelv, ha jól értem Whorfot, nem
ezeket a tér-idõ relációkat fejezi ki. Language,
Thought & Reality címû könyve szerint a hopiban megváltozik
a tér és eltûnik az idõ, a statikus, háromdimenziós,
végtelen tér és a kinetikus, egydimenziós,
egyenletes-állandóan folyó idõ: múlt,
jelen és jövõ. Helyettük a hopi megnyilvánultra
és megnyilvánítóra osztja föl a világot.
A megnyilvánultba tartozik a történelmi-fizikai univerzum,
amelyben meg sem kísérelnek a hopik jelen és múlt
közt különbséget tenni, s amelybõl ki van
zárva mindaz, amit mi jövõnek szoktunk nevezni. Mert
az, a megnyilvánító, a reménység tartománya,
tunátya, a hopiban nem fõnév, hanem ige, lakhelye
nemcsak az eljövendõ dolgoknak, hanem minden megértésnek,
gondolatiságnak, érzelemnek is. A reménység
aktusa, mentális-kauzális aktivitás, amely állandóan
ráerõlteti magát a megnyilvánult tartományra,
beléhatol. A hopik ezt a rügyfakasztó aktivitást
ismerik föl a növények növekedésében,
a felhõk formálódásában, az esõben,
minden emberi törekvésben és legkivált az imában:
a hopi közösség állandó, buzgó, reménykedõ
imádkozásában.
Nem "jövõ" van, hanem tunátya; és
minden lénynek, természeti képzõdménynek
és dolognak van tunátya-tengelye; ezen kívül
minden csak múlt-világ.
Az ember helye a hopiban, ez a tunátya.
Vagyis az Én (az, aki azt mondja bennem magának
és nekem, Én) a hopiban folyton, mindenben kimondódik.
Tudtak errõl a misszionáriusok? — Az Én vagyok az
a név, amelyet az égõ csipkebokor közöl.
Amikor Mózes azt kérdezi: mi a neved? mit mondjak nekik?,
azt válaszolja: ÉN AZ ÉN VAGYOK VAGYOK; amelyet a
Krisztus Jézus mond a fogdmegeknek túl a Kedron patakán,
egy kertben. Amikor kérdezné tõlük, kit kerestek?,
õk pedig felelének néki: A názáreti
Jézust, õ pedig monda nékik: ÉN VAGYOK; mikor
azért azt mondá nékik, hogy ÉN VAGYOK, hátra
vonulának és a földre esének.
Lehet, a jelenet, ez a hátra vonulának
és a földre esének, nem helyszíni tudósításként
van megírva, s ha ott lett volna, mondjuk, a SkyChan-nel riportere,
a kamera talán nem ezt látta volna (bár az én
titkos bensõ mozimnak végtelenül fontos képsorai
ezek): az elbeszélés az emberi és isteni lét
találkozási pontját mutatja meg, nemcsak a tévé
kameramanja van kizárva (már csak azért is, mert Urunk
keresztrefeszítésének évében még
nem is létezik õ – Cimabue-ra, Giottóra is még
tizenhárom századig várni kell), hanem amit úgymond
életre kelteni — mint a filmtörténet kínos-nevetségesen
tanúsítja — játékfilmen sem sikerült még
soha.
Az ÉN VAGYOK fénye bensõ fény,
nem kívülrõl világítja meg a tárgyakat.
A jelenetek rendezõi megvilágítása s a vetítés
ilyen bensõ fény lenni nem tud, nem is akar, a belülrõl
világító tévékészülék
pedig a bensõ fény démoni paródiája.
A sokat vizsgálgatott torinói Lepel mutatja, hogy helyénvaló
a kérdést mûvészettechnikai szempontból
szemügyre venni: a Lepel az ÉN VAGYOK (Valamely Személy)
roppant erõvel való megjelenítése.
2
Menetrendeket készíteni, tervgazdaságban
vagy piacgazdaságban élni persze csak a múlt-jelen-jövõ
világában lehet. Magasan szervezett világ volt már
a római birodalom is, katonáival, útjaival és
keresztjeivel; az az ÉN VAGYOK egy kemény külsõdlegességgel
megszervezett világba zendül bele.
A szervezettség hatalmas, egybefüggõ
tömböket hoz létre; ezeken belül — hiába,
hogy egyes elemeiket egyre-egyre modernizálja — személyes
cselekvésre, individuális metamorfózisokra egyre kevésbé
van mód. S ezek a tömbök — összeszerelt, egymásba
csavarozott fémkonstrukciók — egy síkos, sima lejtõn
egyre csak csúszva felénk, valóban hozzák a
jövõt. Az alapkoncepcióban is, részleteiben is
egybeesik a tudományos kiszámíthatóság
és a fantasztikum, a szabadság és a képzelet
ellentéteképpen. A menetrendek konstellációjában
nem a reménység egévé, kiben-kiben annak tunátya-tengelyévé
változik az idõ; az erõmûvé változtatott
idõ, "rohanó tempójában" mindeneken úrrá
válva, autópályákon, sínpárokban
lineárissá szûkíti a teret is.
Miközben "életünk félelmetes
gyorsasággal átalakul", esszenciálisan már
nem számítunk újulásra. Az ökológiai
katasztrófa maga ez a megmerevedés; csupán másodlagos
csapás lesz, amikor — nem is halotti, hanem eleve élettelenre
tervezett — konstrukcióinkat elönti majd a víz.
3
Nem is csapás, Tarkovszkijnál, hanem az
Isten-Természet, Gott-Natur szándéktalan kegyelmi
ellenakciója. Csöpög, tócsákban áll.
Valami, ami isteni értelemben mégis van és mégis
úgy van, szemben a realitások világával, amely
tényleg van és mégsincs.
Csupán a hiba maradandó, az üzemi
baleset.
4
Hibám volt nekem is talán, hogy az elõre-kiszámíthatóság
iránti ellenszenvemben a legcsekélyebb érdeklõdést
sem tanúsítottam soha a sci-fi világ iránt.
Hiba, amennyiben a való világ (ez a mi úgynevezett
való-világunk) fokozatosan maga is sci-fi jelleget ölt;
különösebb érdeklõdést azonban e sci-fi
valóság iránt sem érzek. A valóság
válik egyre érdektelenebbé.
Írásom szempontjából közönyöm
mindenképp hiba, hiszen a sci-fi világot benne legalább
érintenem kellene — viszont nem ismerem; hacsak nem tekintem
magamat saját írásom szereplõjének (ismeretelméleti
szempontból mindenképp az vagyok), akit (s akin keresztül
magát e tárgyat is) e közönnyel jellemezni lehet.
Mivel sci-fi filmeket nézni nem szoktam, csak
feltételezhetem, hogy hamar avulnak; hogy születésükkor
is már unalmasak. A Solaris és a Stalker maradandósága
bennem, titkos bensõ mozimban e puszta elõítéleten
alapuló párhuzam nélkül is egyre bizonyosabb.
A Solaris összedrótozott ûrhajója
és a Stalker drezinája a gyarlóság, a fogyatékosság,
a kisszerûség diadalát jelképezik, szimpatikusan.
Erõgócok, amelyek egész miliõjüket áthatják
rozsdás, nyikorgó, kopott-törött valójukkal.
Nem volnának ennyire érdekesek, ha nem volna az egyébként
érdektelen miliõ: az idegen világból érkezett
csapásé, az ûrutazásé. Bármi megtörténhet,
valóban, kérdés azonban, miféle bármi
a bármi? Így már az a kérdés is föltehetõ,
miféle sci-fi filmek ezek? A földkerekség nagy részét
tekintve: realisztikusak. Az emberi nem nagy része, talán
javarésze ma is lenyûgözõ nyomorban él,
nyomora most már, bizonyára, egyre-egyre csak fokozódni
fog. E nyomor közvetve-közvetlenül összefügg a
fényes üveg és nemesacél-felületek, a lágyan
surrogó billentyûsorok érdektelenségével.
Az idegen világból érkezõ csapás és
az ûrutazás s a drezina meg az összedrótozott
ûrhajó így együtt nemcsak azt jelenti, hogy —
jövõidõ ide vagy oda — a nyomor örök, hanem
azt is, hogy a lélek világából nem tudunk kizuhanni.
Hogy a lélek, ma már, éppen ehhez
a nyomorhoz kötõdik.
És ez a nyomor is csak jövõ-világ,
ebben sem történhet már soha többé semmi
új. (Új, olyasféleképpen, mint volt a hajnalhasadás,
valaha; madarak hajnali koncertje, egy almafa virágba borulása.
Vanni vannak ezek ma is, de távolról sem érvényesek
ma már úgy, mint voltak akár még ötven
éve is.) De a nyomor: valóság. Amint a "rohanó
tempó" is egyre inkább egyhelyben áll, a nyomorultaknak
sincsen már hová menniük a lineárissá
silányított térben és idõben. A Földhöz
való hûségüket azonban õrzik. Nem érdem
az, hanem betegség. Betegségek képében látogat
meg, néha önkéntes betegségben is megszerezhetõ.
Ez a betegség akkor mozi is lehet, mint az Áldozatvállalásban
vagy a Nosztalgiában. Senkinek semmit nem tanácsol, s ha
tanácsol, azt meg nem fogadja senki. A dolgok menetén ha
olykor változtatni tud, a változás csodaszerûen
következik be. Kétségbe van esve, sõt remény
nélküli, a csoda bekövetkeztét azonban nem tartja
teljességgel lehetetlennek; teljességgel lehetetlennek egyedül
ezt nem tartja. Ezen túl nincsenek jobbító tervei,
és betegsége egyedül az övé.
Pontszerû lét ez. Ez a betegség:
jelentéktelen pont.
Az ÉN VAGYOK összezsugorodott, összehúzódott
ebbe a pontba. Benne azonban tartja magát: a betegséget a
Földrõl kifüstölni nem lehet. Benne az ÉN
VAGYOK, érzéki gyönyörûségét
ma is lelheti még. Ami hazugság nélkül ritkán
eshet meg ma már, megjelenik benne egyszer-kétszer a szél
kavarta fû. A fûnek pedig bensõ fénye van. Ez
is mozi.
5
"A mágia hoz létre mindent, jót s
gonoszt egyaránt - mondja Böhme. - A jó emberben jó
a mágia, a gonoszban gonosz. A gyermekeket Isten országába
segíti, a varázslókat az ördögébe;
mert az értelem azt csinál belõle, amit akar; õ
maga értelem nélkül való, s mégis mindent
magába foglal, mivel minden dolgok fogalma."
Lehet-e a sci-fiben mágia? Képzelhetõ-e
mágikus sci-fi?
Másmilyen, Jacob Böhme fönt iédzett
Hat misztikus pontja szerint, a sci-fi sem lehet.
A legnagyobb sci-fi írónak, ha szabad volna
így visszaélni a szóval, Goethét lehetne nevezni,
a Faust II. részében; midõn Faust, Mefisztofelész
útmutatását követve, leszáll a Dolgok
Elveszett Képeiért az Anyákhoz, midõn Wagner,
a nyárspolgár nagy tudós, szintén nem Mefisztofelész
titkos segítsége nélkül, a mesterséges
emberkét, Homunculust létrehozza, fantazmagóriákat
látunk.
De nem szabad a szóval visszaélnünk.
Mert Goethénél nem fiction az már, hanem reality;
a tudós bravúr vagy találmány szellemi valóságokat
is jelent — az is, tényleg, magában, szellemi valóság,
fantazmagorikus jelentése mellett. Az udvar szórakoztatására
tálalt képsor — tévé, videó, mozi —
mögött ott állnak, túl a démonérián,
igazibb valóságokként az elmúlt dolgok ma is
élõ képei (amik így nem is szerezhetõk
meg, keresnünk kell õket továbbra is); Homunculus a
megtestesülésre váró lélekmadár.
Az úgynevezett mágikus realizmushoz mindennek
persze semmi köze; a lélek itt csakugyan át akar törni
magasabb valóságok felé.
Idegen lett volna a nagy orosz számára
az efféle törekvés? Egy múlt századi német
szalonban folytak olyan viták: kicsoda nagyobb (kicsoda sokkal nagyobb),
Goethe vagy Dosztojevszkij? A kiégett, keserû Stalker otthon
lehetne valamely Dosztojevszkij-regényben; de a Tarkovszkij-Stalker
filmjeit éltetõ és romboló fehér és
fekete mágiák számára nincs ilyen Dosztojevszkij-Goethe
határvonal; ott mindenben Jacob Böhme világa lángol,
jó és rossz élet-halál harca, amelyet jó
volna jon-jang harmóniának érteni (lásd a jin-jang
embléma föltûnését a fõhõs
hátán az Áldozatvállalásban); az Isten-Természet,
Gott-Natur megtalálásáért vívott küzdelem.