A celluloid feltalálása óta mindig akadtak, akik nem törõdtek bele, hogy a film reménytelenül realista.
Megnézni Igor Buharov, Ivan Buharov, Vasile Croat
és Nyolczas István (továbbiakban: a Buharovok) összes
filmjét, aztán írni róluk valamit abból
a jeles alkalomból, hogy az amatõr (vagy független)
film diadalmasan bevonul a moziba. Jó bulinak látszott, ugorjunk
bele, még csak nem is az ismeretlenbe, hiszen láttam én
már Buharov-filmet, nem is egyet, aztán mégis ott
találtam magamat befürödve, mondtam is ezt-azt, ruszkik
haza, ez volt még a legenyhébb. Pedig akkor már tudtam
azt, amit sokáig nem: hogy Igor és Ivan B. csak úgy
orosz, ahogy te vagy én, a rögös pályakezdés
idején még megvolt valahol a rendes magyar nevük, legalább
a vége fõcímben; Horváth István csak
újabban vált Vasile Croattá, míg Nyolczas István
dacosan vállalja magyarságát. Ketten indultak, hárman
lettek, s most már négyen csinálják tovább.
Mit is? Mindent, ami mozog. Forgatókönyvet, fényképezést,
rendezést, szereplést, animációt, vágást,
zenét, tán még a fénymegadást is. Hagyománytisztelõ
orosz avantgárdisták a világért nem nyúlnak
a léha technokraták videójához, kedvenc formátumuk
a 8 milliméter, népszerû nyersanyaguk az, ami lejárt.
(A legújabbkori magyar filmcsinálás gyakran kezdõdik
ezzel: szóltak, hogy van lejárt nyersanyag, viheted; vagy:
találtam a kukában kidobott filmet...). De ha ezerszer lejárt
is, a színes Kodak kifejlesztõi kardjukba dõlnének,
ha megmutatnák nekik A másik ember iránti féltés
diadalát, ami úgy fest, mintha FORTE filmre forgatták
volna.
Az elsõ filmekben az a jó, hogy rövidek
(egy tekercs mínusz vágás), felhõtlenül
hülyéskednek bennük és majdnem mindegyikben ugyanaz
a fiatalember villogtatja sajátságos fogsorát. Komolyabbra
fordítva a szót, már itt feltûnik, milyen jó
és milyen jól együtt van a zene a képekkel, és
feltûnik, hogy ennek a két embernek van szeme. (Ami korántsem
olyan evidens, mint hinnénk.)
1999-ben elkészült az elsõ nagyjátékfilm.
A program elsõ látásra sok ötperces filmbõl
áll szûnni nem akaróan, ami azt jelenti, hogy többször
véget ér és még többször újra
kezdõdik, nincsen neki se füle, se farka, ami hol üdítõ,
hol meg kifejezetten kínos. Egy idõ múlva kiderül,
hogy visszatérõ figurák vannak benne, egyik-másikuk
felkeltheti a nézõ érdeklõdését,
de ez utóbb vakvágánynak bizonyul, ahogy a korszakba
helyezés is: a tárgyi világ, a környezet erõsen
a közelmúltra utal, úgy a hatvanas évek végétõl
a nyolcvanasok elejéig, ám ez is félrevisz, az alkotók
talán csak véletlenül botlottak bele ebbe a korba, ezeket
a tárgyakat találták a sufniban, mondjuk, de nem gondolnak
róluk és nem akarnak velük semmit. Õk csak a
programot követik.
A program még leginkább egy képes
szótár, a program szó különféle jelentéseit
demonstrálja (mondhatnám, hogy dramatizálja, de ezzel
erõsen túloznék) a kutatási programtól
a magas külföldi vendég programján át addig,
amit két férfi beszél meg egymással ebéd
közben. És van még egy program, a Buharovoké,
a magyar szürrealista film megalkotása. Heroikus vállalkozás,
homlokegyenest szemben az uralkodó iránnyal, beláthatjuk,
hogy ez nem megy nehézség nélkül. A fõ
csapást az álom adja, és nagyobbat, mint várnánk.
Minden kétkezi filmes örül nagyon az álomjeleneteknek,
ott végre szabadjára engedheti magát, megmutathatja,
mit tud, persze csak akkor, ha a mindenkori közmegegyezés eszközeivel
elválasztja a képzeletet a valóságtól,
de olyan szigorúan, hogy a pattogatott kukorica vásárlásból
visszatérõ nézõnek se legyen egy perc kétsége
afelõl, hogy most melyiket mutatják. A programban viszont
gátlástalanul alkotják az álmot, a szereplõk
felérõl kiderül, hogy õk csak egy másik
szereplõ álmaiban léteznek, ami nem gátolja
meg õket abban, hogy jól fejlett bûntudatuk legyen
azért, amit más álmában tesznek vagy hasba
szúrjanak valakit a másik dimenzióból.
A Buharov-film egyik felõl döntögeti,
másik felõl aláássa azt a rossz tapasztalatokon
alapuló tényt, hogy a film reménytelenül realista
és konkrét. Eszünkbe idézi, hogy a celluloid
feltalálása óta mindig akadtak olyanok, akik ezt nem
vették tudomásul, Mélies, Bunuel, Svankmajer, hogy
csak az óriásokat említsük. A tiszta szürrealizmusnak
nincsenek hagyományai a magyar filmben (nagy ügy, mikor a költészetnek
sem), de ezen a tájon is keresték már a valóság
meghaladásának lehetõségeit. És nem
is csak a föld alatt, meg amatõrfilmes mûhelyekben, hanem
a fõsodorban, mert ha másért nem, hát messze
érõ hatásukért mindenképpen ide sorolnám
Jancsót, Erdélyt, Bódyt, Jelest, Tarrt.
Létezik magyar metafizikus film. Ennek a nyomdokán
járnak Buharovék, ha õk mást mondanak, ám
legyen, szívük joga, viszont indifferens. Kérdezzük
meg tõlük, ugyan hol találtak rá Madaras Józsefre,
A másik ember... egyik fõszereplõjére, honnan
való az álpap és a nõ gyónási
jelenete (amelyben viszont eltéveszthetetlen Buharov-jegy a gyóntatófülkét
szimbolizáló — vagy az asztalt helyettesítõ?
— 50 literes Lehel hûtõszekrény, hokedlire állítva),
kitõl való az a nyelv, amelyen munkásruhás
vagy VOR-öltönyös férfiak beszélnek kocsmaasztalnál
vagy üzemi étkezdében.
Van azonban valami, ami Buharovék elõtt
nem volt meg filmen: a punk. Elsõsorban A programban, de A másik
emberben is erõs és elég durva punk gesztusokra ismerhetünk:
szado-mazo pornófilm részlet beillesztése idilli álomjelenetbe;
egy hörcsög megölése (érzékeny lelkû
tájképfestõ a vécén ülve szigetelõszalaggal
körbeteker egy élõ hörcsögöt, majd letolja
a gatyáját, és olyan mozdulatot tesz, mintha ki akarná
törölni vele a fenekét). A szürreális és
punk motívumok mellett határozottan jelen van az iskolai
színjátszás, méghozzá annak is a két
szélsõ pontja, a régi, szakrális iskoladráma
és a spontán ökörködés/disznólkodás
(ez megint A programra áll fokozottabban, és ha arra gondolunk,
hogy az Übü király is ebbõl nõtte ki magát,
máris a legjobb társaságban találják
magukat. Említhetném még a performance-ot mint forrást,
ha az filmre rögzítve nem volna fából vaskarika.)
Ebbõl az irányból értelmezhetõ leginkább
az is, hogy ezek a filmek négy barát közös munkái,
mindenki csinál mindent, és mindent maguk csinálnak,
rokonok, ismerõsök és üzletfelek jelentõs
részvételével.
A másik ember iránti féltés
diadala — mellékszálként megjegyzem, hogy a magyar
nyelv szabályai szerint ilyen mondat nem alkotható — már
a professzionálás filmcsinálás felé
mozdul el, hivatásos színész (Madaras) játszik
benne a Buharov-filmek megasztárja, Vasile Croat oldalán,
és felismerhetõ a törekvés az egységes
szerkezet és követhetõ motívumrendszer (vízi
bornyú, váltott gyerek stb.) kimunkálására.
Csakhogy a szürrealista (szürreális) filmnek megvannak
a maga buktatói. Vegyünk egy tiszta példát, Az
andalúziai kutyát. Ez egyrészt rövidfilm, másrészt
tudjuk, hogy minden egyes eleme megfeleltethetõ a freudi lélektan
valamely szimbolikus motívumával. A felfejtés azonban
nem végezhetõ el filmnézés közben a moziban,
és ez amúgy sem a nézõ, hanem a szakemberek
rendes foglalatossága. Harmadrészt, ennek dacára Az
andalúziai kutya nagyon jól megél a vásznon,
az élményt és a hatást nem csorbítja,
ha nem ismerjük például a pap jelentését
a freudi szimbolikában. Arról van szó, hogy többszöri
megnézés és némi elmemunka árán
rekonstruálható a Buharov-filmekben egyfajta történet,
kihámozható és többé-kevésbé
összerendezhetõ a motívumok sora, és még
egy értelmezési kísérletnek is nekiszaladhatunk,
de mennyi esélyt adjunk az egyszeri nézõnek, amikor
a szakma is megáll ott, hogy „tetszik, de akasszanak föl, ha
értem”.
Marad az összbenyomás és marad — nem
egy-egy, hanem jónéhány — nagyszerû képsor,
jelenet, az amerikai éjszakában fát vágó
törpe a dombtetõn, a félhomályos házból
a ragyogó fénybe kilépõ nõ, erdõben
csecsemõvel rohanó férfi, folyót átúszó
emberek, felülrõl, messzirõl fényképezve,
hogy a három fej úgy mozog a vízen, mint úszó
szárcsák. És közben szól a zene. A továbbiakra
nézvést pedig idézzük magukat Buharovékat:
„Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a kutatás csak az elsõ
lépéseknél tart. Még meglepõ eredményekre
számíthatunk.”
A másik ember iránti féltés
diadala – magyar, 2000. Rendezte és írta: Igor Buharov, Ivan
Buharov, Vasile Croat, Nyolczas István. Kép: Igor Buharov,
Ivan Buharov, Nyolczas István, Zene: Ivan Buharov, Bujdosó
János, Vasile Croat, Pop Iván zenekar. Szereplõk:
Madaras József, Vasile Croat, Bujdosó Ági, Márkus
Judit, Bese Sándor, Gut István, Bagdi István, Lengyel
Sándor, Somlai János, Csiki Éva. Gyártó:
Comphoto Bt., Duna Mûhely, 40 Labor. Forgalmazó: Budapest
Film. 81 perc.