Szegény gazdagok, gazdag szegények. Szerepcserés varázsmese Joszelianitól.
Joszeliani új filmje, mint az elõzõek
is, lazán összefüggõ epizódok füzére.
Nem ismeretlen filmfajta és elbeszélési mód,
néhányszor láttunk hasonlót más rendezõnél
is. Joszeliani filmjei mégis nagyon különböznek a
„hasonlóktól”. Azt is mondhatnánk, némileg
keresetten, de jogosan: nála lazán össze nem függõ
epizódok egymásba bonyolódó láncolatát
látjuk: cselekmény alig van, de azt a keveset azután
roppant ravaszul bonyolítja.
Az Agyõ, édes otthon! eredeti címe
szárazföldi patkányokra utal, bár nem hagyományos
értelemben. Ezek a figurák vagy milliomosok, és akkor
hatalmas kastélyban élnek, vagy hajléktalanok, kiknek
csatornapart a lakhelyük. Mindenesetre, csórók vagy
dúsgazdagok, elvágyódnak, ki a nyílt tengerre.
Mesevilág ez, mint Joszeliani minden filmjéé, de zaklatott,
nagyvárosi, kevés illúziójú, halovány
vigaszú mese.
Itt mindenki szerepet játszik, de nem azt, amit
az élet talált ki számukra. A hajléktalan a
rendõröktõl kap kölcsön szuper-motorkerékpárt,
amivel gazdagnak álcázva magát elhódítja
a hajléktalanok közt rangrejtve élõ milliomosfiú
kispolgár-szerelmét. Egészen különös,
de a csavargók és a milliomosok szépen elvegyülnek
a francia kispolgárok unalmas tengerében. Joszeliani Párizsa
olykor majdnem falusias: nála a két bisztró két
szomszédvár, az utca sarkán mindig ugyanaz a koldus
ül, a rozoga kapu felé mindig ugyanaz a néni botorkál,
a bisztrók mindig egyformák. Ez a szürke világ
általában csendes, néha felbolydul, olykor robbantanak
a közelben, megesik, hogy üldöznek valakit. A furcsa apróságok
ellenére nem igazán unatkoznak a szereplõi, mintha
csak tudnák, hogy nem nagyon van hely elvágyódásra.
Joszeliani külvárosi meg gazdag-kastélyos Párizsa
sohasem nosztalgikus és sohasem közhelyes. Zaklatott is, meg
szürke, monoton is: ez adja zavaró különösségét,
szeretetre méltó páratlanságát. Alig
beszélnek a szereplõk: van a monoton robotnak meg a nem kevésbé
monoton milliomos-létnek valami szavak nélküli zaklatott
rendje.
Nincs az a klisé és közhely, amit
Joszeliani ne tudna átszínezni és átnemesíteni.
Lám, a hajléktalan-romantikát hogy romantikátlanítja:
rabolnak, gonoszok is, egy szegény öregasszonyt lecsapnak,
rútak is meg szépek is (nekem inkább rútak,
a millimosfiúnak szépek). Joszeliani maga játssza
a vörösbor-szakértõ öreg milliomost. Az csak
természetes, hogy ivócimborájául fogad egy
vén, de énekelni tudó csavargót, és
együtt szöknek tovább a mesék tengerére.
Kevés rendezõ merészelne és tudna ilyen pimaszul
ravasz lenni a természetesség álruhájában
– és most nem – vagy nem csak -- a színészi játékra
gondolok.
Joszeliani azt szereti, ha a sorsok össze-vissza
bonyolódnak, és csak a nézõ sejthet valamit,
ha van érzéke ilyesmihez.
A Hold kegyeltjei ennek a filmnek a közvetlen õse,
ott jöttek-mentek mind a tolvajok, betörõk, sevres-i porcelánok,
festmények, szépasszonyok és csábítók...
Késõbb a Lepkevadászat, benne a mostani hatalmas francia
kastéllyal. Legutóbb a Brigantikat láttuk, ott azon
bámészkodhattunk, hogyan is tud Joszeliani grúz romantikus
középkort összeolvasztani szovjethatalmú verõlegények
történetével... meg vérrel, mai párizsi
orosz maffiózókkal... Most megint a régi, csendesebb,
korai grúz dallamot halljuk, kicsit szomorúbban.
Jacques Tati ennek a rokontalan rendezõnek a nem
is olyan távoli rokona. Tatinál sem beszélnek sokat,
van elhallgatás és zörej-bravúr, hars modernitással
szembeszálló nyugalom. Sokan felfigyeltek már, hogy
Joszeliani cselekménytelennek látszó filmjeiben rendkívül
bonyodalmas cselekmény, párhuzamos és keresztezõ
történetek tucatjai „lapulnak”. Összetört történet-cserepek,
sokat csak a figyelmes nézõ rakhat össze, mint A Hold
kegyeltjeiben az összetört sevres-i porcelánt a tolvajok.
Itt most csavargók régen elrejtett kincsesládát
találnak, de a ládában arany és gyémánt
helyett ódon, foszló képeslapok, fotók, levelek
sárgulnak...
Olvasom, hogy Kaurismäkivel tervezett-készített
egy Jean Vigo-ra emlékezõ Nizzáról jut eszembe...
címû furcsa filmet. Kíváncsi vagyok rá.
Megértem, akik kicsit unatkoznak Joszeliani mozijában, de
azokat még inkább megértem, akiknek utána már
nincs kedvük a hamisan harsány látványosságokhoz.
Agyõ, édes otthon! (Adieu, plancher les
vaches!) – francia, 2000. Rendezte: Otar Joszeliani. Kép: William
Lubtchansky. Zene: Nicolas Zourabichvili. Szereplõk: Nico Terjelashvili,
Lily Lavina, Amiran Amiranachvili, Philippe Bas, Otar Joszeliani. Gyártó:
Pierre Griese – CARAC – Alia Film. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos.
117 perc.