A szubkultúrák hullámai magukkal sodorják nyelvüket, szókincsüket. Gettó-rapet kattog a szõke kamasz, Batman-stílusban beszél a kenyai gyerek.
Tök állat — vartyogja felváltva Beavis
és Butthead a bunkóságot a zsenialitás határáig
tupírozó gigagusztustalan rizsájuk vezérmotívumaként.
„Tök sirály” - nyihogják a South Park pacapacákjai,
és néha lazítanak egyet a stiláris monotónián,
mondván: „tök ász”.
Legalábbis ez fut a sûrû szlengszósszal
nyakon öntött animációs filmek magyar feliratszalagjain.
Az angol szlengdömping megértése csak keveseknek adatik
meg. De nem is szükséges. A magyar nyelv e tekintetben világszínvonalú
választékkal szolgál. Beavis és Tsa. meg a
South Park-lakók ha korábban érkeznek a honi képernyõre,
azt mondták volna: klassz. Vagy kafa, klafa, kassa. Esetleg: menõ.
Vagy csúcs, bika, fasza. Sõt: ócseny fasza. Továbbá:
frankó, haláli, acélos, NBI-es, penge. És hogy
ki ne maradjon: baba.
Mindez a filmszöveg-fordítók döntésétõl
függ, és igencsak nehéz eldönteni, vajon létezõ
csoportnyelvi fordulatokkal élnek-e, vagy (egymást túllicitáló)
egyéni találmányaik válnak a képernyõ
tömegbefolyása révén csoport- majd egyes esetekben
köznyelvvé. A filmszöveg-fordítói lelemények
terjedése, az egyes fordulatok fel- és eltûnése
afféle sikerekkel és bukásokkal tarkított nyelvújítási
folyamat. E folyamatban a kultuszfilmek és a nézõk
nyelvezete ködös, alig-alig megragadható mechanizmusok
révén oda-vissza hat egymásra.
Ugyan ki tudná megmondani — csak egy példát
ragadván ki a fentebb említett tökök közül
— vajon elõbb lett-e az azonosíthatatlan „nép” ajkán
az „okés, klassz, menõ”jelentésû „király”-ból
nyelvbotlás vagy ellenállhatatlan nyelvfacsaratkényszer
révén „sirály”, és a kész panel röppent
a képernyõre, avagy fordítói lelemény
eresztett gyökeret a nézõkben, és így
támadt a korábban nem létezett divat. Avagy mi volt
elõbb, a tyúk (ha úgy vesszük, a sirály
távoli rokona) vagy a tojás? Azt mindenesetre tudjuk,
hogy nem tudjuk, hogy tudjuk-e.
A szubkultúrák és a média
ping-pongja a mozgókép világán kívül
is jelentkezik. A Harry Potter-regények tömegsikere nemcsak
hihetetlen példányszámokat hozott, hanem — Magyarországon
is — egymást értõ olvasók hadát késztette
arra, hogy „muglinak” nevezzék közönséges, varázslat
nélkül vegetáló embertársaikat, és
gyerekhadakat mozgósított arra, hogy kipróbálják
a „kviddicset”, a regénybeli varázslótanoncok seprûnyélen
vívott labdajátékát. Vagyis a regény
csoportképzõ erõvel bír, sõt szubkultúrát
teremt.
Az érzékeny oda-vissza játék
leglátványosabb és hatásosabb variánsa
természetesen az, amit a mozgókép — elsõsorban
a televízió — gerjeszt. És persze nem csupán
a nyelvi szinten (melynek honi kulcsfigurái a hihetetlenül
leleményes, olykor nem a szövegekre, hanem egymás túllicitálására
összpontosító fordítók).
Amikor egy-egy filmprodukció (Hollywood és
nem más) vagy televíziós sorozat (komoly háttérrel
rendelkezõ csatorna) esetleg lemezkiadó (a nagyok közül)
valamelyik szubkultúrára koncentrál, azt nem tiszta
altruizmusból teszi, hanem azzal a céllal, hogy a szubkultúrát
beemelje a fõsodorba. Itt aztán a „beemelt” szubkultúra
óhatatlanul megszelídül, radikalizmusa felhígul,
a kommercializálható elemek megtalálják fogyasztóikat.
Mindez természetes, sokszor lejátszott mérkõzés
- a jelen századforduló fõsodra akár e tarka,
egymással nem vegyülõ szubkulturális elemek halmazaként
is leírható.
Mindennek lehetnek áldásos, az általános
tolerancia irányába mutató hatásai is. Az Egyesült
Államokban a fekete világ jelentkezése a „mainstream
produkciókban” csak a hatvanas években vált érzékelhetõvé,
s kezdetben hökkenetet váltott ki, hogy az eladdig csupán
folklorisztikus színfoltként kezelt fekete kultúra
és a hozzá tartozó dialektus — humoristák és
parodisták kedvelt céltáblája (fehér
embernek „négerül” megszólalni tuti siker, épp
ahogyan „cigányul” beszélni egy magyar kabaréban)
— szétfeszíti a ketrecének rácsait, és
valódi, olykor rémítõ és mindenképpen
elgondolkodtató arcát mutatja. Ezen az arcon egyetlen vonás
sem emlékeztet a korábban elfogadott, dalos kedvû,
dolgos, derék — és persze kiskorúként kezelhetõ
— négerekrõl kialakított képre. Hasonló
folyamat zajlott le más etnikai csoportok, majd a homoszexuálisok
kultúrájának „beemelésekor” is.
Késõbb — hogy csak néhány
példát említsünk — kultuszzenévé
vált a radikális gettó-életérzést
megfogalmazó rap (a rapklip pedig filmes közhellyé),
és divathullámot gerjesztett a hozzá tartozó
viselet. Kultuszfilmmé lett a kábítószeres
al- és belvilágban játszódó Trainspotting.
Kötelezõ iskolai anyaggá lépett elõ a
kilencvenes évek elejéig holtában is sátánként
kezelt Malcolm X-rõl szóló Spike Lee-féle életrajz-vázlat.
Mindezek a hullámok magukkal sodorták nyelvezetüket,
szókincsüket, s ezek utat találtak a köznyelvbe,
meg az értelmezõ szótárak lapjaira.
A megszokottól és elfogadottól radikálisan
eltérõ stílusok, csoportok, életmódok
követelnek és nyernek bebocsáttatást a valaha
egyszínû, most pedig tiritarka patchworkre emlékeztetõ
kultúregészbe. S ha már ott vannak, terjednek, szaporodnak,
sokasodnak, és befogadóik révén, szubkultúrákat
teremtenek. Batmanesdit játszó kenyai gyerekeket. A budai
elitiskolákban gettó-rapet kattogó szõke kamaszokat.
Rambo-jelmezben valódi mészárlásra induló
délszláv zsoldosokat, akiknek tetteirõl azután
film készül...
Mind reménytelenebb annak meghatározása,
hogy kulturális értelemben mi a „fõ” és mi
a „mellék”, mi a „magas” és mi a „mély”. Csak az biztos,
hogy e rohamos relativizálódás során lassanként
a korábban viszonyítási pontként kezelt magaskultúra
is szubkulturális pozícióba kerül.
Tök sirály.