Úgy fest, mintha Tornatore új filmjével
egyszerre pályázna Benigni honfitárs újvilági
sikereire és Fellini honfitárs elképesztõ hajóvállalkozásának
ismétlésére.
Az 1900 legendája az Európa és Amerika
között ingázó Virginia óceánjárón,
annak is inkább a belsõ tereiben játszódó
romantikus mese a talált gyermekrõl. 1900 onnan nyerte a
nevét, hogy az 1900. évben született, a mondott hajó
rakterében. A rosszéletû anya olasz lehetett, a jólelkû
megtaláló és nevelõapa viszont oxfordi tanulmányok
után állhatott be fûtõnek, mert hõsünk
felcseperedvén hibátlan és választékos
angolsággal fejezi ki magát; és ez nagyobb csoda a
maga nemében, mint az, hogy zongoravirtuóz lett belõle,
pedig nem folytatott zenei tanulmányokat és másmilyet
sem, hiszen soha ki nem tette a lábát a hajóról,
amelyen született. Pénz, siker, nõ külön és
együtt is kevés volt ahhoz, hogy a kedvéért a
szárazföldre lépjen.
Filmeseknek, kivált egy színes, szélesvásznú
hollywoodi film rendezõjének nagy kihívás egy
ilyen két és fél órás hajóút,
apai-anyait beleadtak, hogy meglegyen a kellõ látvány,
mozgalom, izgalom. Van itt elszabadult zongora ez a film legjobb, Tornatoréhoz
leginkább méltó jelenete , fergeteges mulatság
a fedélközben és fényes koncert az elsõ
osztályon, plusz versenyzongorázás a jazz büszke
feltalálójával.
Minden hiába. Ha Tornatore pályája
(jelesül a Cinema Paradiso) azt példázza, hogy az olaszoknak
nem feltétlenül áll rosszul a túláradó
érzelmesség, akkor az 1900 legendájából
az derül ki, hogy ezt csak a hazai filmmel együtt lehet Amerikába
exportálni.
A legkínosabb mégis az, amit a zenérõl
mond, gondol és mutat a film. Ilyen ordas közhelyekkel és
lila elcsöppenésekkel a kereskedelmi televíziók
tolksóiban szokták traktálni a nézõket.
És tévedés volt Alessandro Bariccóval íratni
forgatókönyvet csak azért, mert õ jókat
írt már tengerekrõl, utazókról és
csodabogarakról. Tévedés volt Tim Roth-ra bízni
a fõszerepet, aki láthatóan feszeng e kiagyalt karakter
bõrében. És tévedés volt Amerikába
hajózni, mert az 1900 legendájából nem lett
más, mint egy glancos, cukros és grandiózusan érdektelen
film.
Rendezõnk mintha csak megirigyelte volna Benigni
honfitársa újvilági sikereit: elindult hát
õ is Amerikába a századforduló táján
hajóra szállott sok-sok olasszal együtt, hogy egy amerikai
ízlésû történettel Amerikában csinálja
meg a szerencséjét.
Bori Erzsébet
Megint a régi recept: Woody Allen ezúttal
is jól ismert témáit sémáit , motívumait
veszi elõ és variálja. Ismét keveri a fiktív
dokumentumfilm és a játékfilm elemeit, s töredezett
történetét újra egyik kedvenc korszakába,
a harmincas évekbe helyezi. Ezúttal is férfi és
nõ kapcsolata, együttélése, a szexuális
vonzalom természetrajza izgatja, de ez az alapprobléma kiegészül
annak játékos vizsgálatával, hogy összeegyeztethetõ-e
polgár és mûvész életformája,
gondolkodásmódja, mik a mûvész önmegvalósításának
lehetõségei és korlátai, s mindennek mi az
ára.
Allen olyan hõst választ Emmet Ray, a világ
második legjobb valójában sohasem élt gitármûvésze
személyében, aki legtöbb eddigi teretményétõl
eltérõen nem szorongó, különféle
komplexusokban szendvedõ figura, hanem meglehetõsen gátlástalan
lény, túlfejlett egóval, "nekem mindent szabad"-attitûddel.
A jellemében, gátlástalanságában kicsit
Agyament Harryre, külsõleg Nyikita Mihalkovra, beszédkészségét
illetõen Fábry Sándorra hajazó nyalka, nõfaló,
kedves link sorsát Allen meglepõ módon még
erkölcsi tanulsággal is megfejeli. Hõsünk rádöbben
drámai vétségére: csúnyán otthagyott
kedvese, a némaságában, együgyû mosolyával
sokban Fellini Gelsominájára emlékeztetõ Hattie
volt az igazi. Sean Penn hiába alakítja parádésan
Emmetet, s hiába ruházza fel õt Allen különös
tulajdonságokkal kedvenc foglalatossága a patkányokra
lövöldözés, illetve a vonatok bámulása
, személyisége érdektelen marad. Mindazt, ami vele
és körülötte történik, a hullámzó
színvonalú, jobb, rosszabb epizódokat, anekdotákat,
az ál-dokumentumfilmes interjúkat fokozódó
unalommal nézzük. Allen korábbi mûveihez képest,
de önmagában is nem tudott újat, eredetit mondani.
Gervai András
Az Éjfél a Jó és Rossz kertjében
címû filmje kivételével Clint Eastwood legutóbbi
rendezései legyen a mûfaj thriller, western vagy romantikus
szerelmi história ugyanazon a talajon, hasonló alapállásból
születtek: gerontomozi valamennyi, mind témájukban,
mind pedig a megformáltság erejét tekintve. A nem
is olyan rég még elnyûhetetlennek látszó,
hetvenes éveit taposó sztár nem egy, a közelmúltban
forgott opusának (Államérdek, Az igazság útja)
nehézkességét elnézve, úgy festett,
Eastwood végérvényesen lemarad az ifjabbak mögött
a közönség kegyeiért folyó versenyfutásban.
Ám mindezt most cáfolni látszik:
az Ûrcowboyok lendületes, ötletes, már-már
fiatalos hevületû mozi. A cím félreérthetetlenül
utal rá, egyszerre rendhagyó és tradicionális
buddy-movie-t, sci-fi köntösbe öltöztetett westernt
látunk; elhanyagolható apróság, hogy ezúttal
nem gengsztereket vagy vadlovakat, hanem egy elkószált mûholdat
kell befogniuk hõseinknek. Az 50-es években ûrsétára
kiképzett Deadalus csoport négy tagja végül nem
juthatott el a kozmoszba. Évtizedekkel késõbb azonban
lehetõségük adódik erre: amikor elszabadul egy
mûhold, melynek vezérlõrendszere a Deadalus vezetõjének
tervei alapján készült, a NASA a veteránokat
küldi a hiba kijavítására.
A film bõ elsõ fele az akció megszervezését
tárgyalja, sziporkázó gegek és szellemes, a
helyzetkomikum számos formáját kiaknázó
elõadásban Eastwood egész eddigi életmûvében
nem robbant annyi poén, mint itt, e rövidke órában.
A remek szereplõgárdának oroszlánrész
jut ebben: noha Eastwood színészként õrzi mord
tekintetû sztalker-imidzsét, a többiek különösen
a csoport Casanováját adó Donald Sutherland örömmel
csinálnak paprikajancsit magukból.
A második részben új vágányra
áll a film, a sztori Az igazak és az Apollo 13 nyomvonalán
halad tovább, a humor lassan elpárolog a történetbõl,
s a speciális effektek veszik át szerepét. Az ötletes
vonalvezetésû, életteli forgatókönyv itt
veszít erejébõl, de a papírízû
fordulatokért kárpótolnak a míves digitális
effektusok. A stílustörést ugyan megsínyli a
film, az Ûrcowboyok mégis delikátum: Eastwood a nyugdíjas-korhatáron
túl is bírja szuflával, sõt köröket
ver olyan kollégáira, akik az unokái lehetnének.
Pápai Zsolt
Az Eisenhower-éra kifulladását hozó
1958-as év az amerikai gótika kísértetház-szubzsánerének
tündöklõ esztendeje volt, amelynek egét egy ikercsillag
fénye ragyogta be: Shirley Jackson San Francisco-i írónõ
papírra vetette Haunting of te Hill House címû kitûnõ
horror-regényét, William Castle peremhollywoodi rémrendezõ-producer
pedig a matiné-közönség nagy örömére
bemutatta a kétes értékû pályafutásának
egyik csúcspontját jelentõ House on the Haunted Hillt.
A két alapmûvet nemcsak a mûfaj, a téma és
gyanúsan összecsengõ címük rokonítja
egymással: negyven évvel késõbb gyakorlatilag
egyszerre porolták le õket a stúdiórendszer
anyagbeszerzõi, hogy a digitális effekt-virtuózok
egy újabb játszótéren is kipróbálhassák
tudásukat. Jan de Bont CGI-bolhacirkusza, az Átok csupán
tûnõ árnyéka lett Jackson klausztrofób
klasszikusának, amelybõl Robert Wise pixeldémonok
nélkül is szokatlanul nyomasztó, eredeti filmverziót
forgatott még 1964-ben, szóval duplán kár volt
a visszatapsolásért. A zsáner iránt sokkal
fogékonyabb William Malone, aki inaséveit a Mesék
a kriptából tévésorozatnál töltötte,
eddigi mozifilm-pályaképét pedig fõként
az Alien-sztori változatos verziói alkotják (Scared
to Death, Creature), szerencsére több invencióval és
háttérismerettel vágott neki a Castle-remake-nek,
és a hajmeresztõ kompjutertrükkökkel szemben inkább
az ódivatú borzongatás módszereit részesítette
elõnyben.
Az új változat kontúrjaiban híven
követi az eredeti forgatókönyvet, csupán a méretek
változnak: Castle elhagyatott szellemtanyájából
Malone-nál zord kõszirten magasodó kihalt elmegyógyintézet
lesz, ahol néhány legyilkolt rokon-lélek helyett kegyetlen
emberkísérletek áldozatainak bosszúszomjas
kísértetei lesnek az egyéjszakás túlélõtúra
résztvevõire,
akik jutalma tízezer dollárról kerek egymillióra
gyarapodott. Bár a szereplõk többsége a tinihorror-szabványt
követi, a két fõhõs bõven kárpótolja
a nézõt: Geoffrey Rush könnyed, szellemes Vincent Price-játéka
láttán még Tim Burton is sírva fakadna a meghatottságtól
("Ez a ház ÉL!"), Famke Janssen pedig biztos éremesélyes
lenne a filmtörténet Fekete Özvegy-figurái közt
megrendezett karizma-versenyen. Az érdemek tetemes része
azonban mindenképp a rendezõé: míg Castle annak
idején a közönségét lelkiismeretlenül
manipuláló házigazdával azonosult (a vetítéseken
például adott jelre egy foszforeszkáló óriáscsontváz
repült át a nézõk felett), Malone az alanyaiból
szakavatott kézzel részeket kimetszõ Wannacut ("Vágnivágy")
doktor szerepét osztotta magára. A gátlástalan
mennyiségben leforgatott jelenetek közül utólag
remek érzékkel vágta ki a felesleges hajszákat,
erõltetett humoros közjátékokat, sõt a
drága digitális effektek jelentõs hányadát
is. A boncasztalon maradt végeredmény egy önfeledt videoklip-gore
hibrid, ideális éjszakai kikapcsolódás így
Halloween idején.
Amelynek végén új nap virrad az
óceánból Hollywoodra.
Varró Attila
Kérdezz, felelek. Brazília? Pelé.
Rió? Karnevál. Helyben vagyunk. A tótumfaktum pózába
beleöregedett futball-ikon és a flitteres-konfettis, rezgõ
húsú hastáncosnõk Postcards from Brazil.
A Terítéken a nõ ilyen képeslap: egyik sarkában
a naplementével, a másikban a hajnal derengõ fényeivel,
a harmadikban tábortüzes tengerparti rituálékkal,
a negyedikben a helyi konyha csodáival. Színekbõl,
dallamokból, illatokból építkezik a film. Hogy
mégis több, mint az országimázs-központ
megrendelésére készített promo, az a két
fõszereplõ az Almodóvar-üdvöske, Penelope
Cruz és a számunkra ismeretlen sorozat-színész,
Murilo Benicio , illetve a színészeire koncentráló
dramaturgia és rendezés érdeme.
Cruz Isabella, az egyensúlyzavarral megvert és
csodás konyhamûvészettel megáldott mesebeli
királylány, akit csúnyán megcsal hitvese, Toninho
a trubadúr-királyfi. A lány összetört szívvel
egy messzi királyságba (San Francisco) bujdosik, s hogy felejtse
szerelmét, bánatát fõztjeibe fojtja. Az eredmény
nem is marad el, Isabella mesebeli gyorsasággal a helyi "Fõzõcske,
de exotikusan" sztárjává válik. A bûnbánó
királyfi persze asszonya nyomába ered, de az "így
éltek, míg meg nem haltak"-ig, mint minden valamirevaló
mesében, sok a leküzdendõ akadály. Az ízléssel
megfestett képeslapon lassan feltûnnek az emberi arcok is.
Senkit sem érhet váratlanul, hogy közülük
is a legmaradandóbbak a törékenységet a latinos
vitalitással ötvözõ Cruz kisasszony arcai. Legyen
éppen durcás, vigasztalásra váró, széles
mosolyú vagy lebiggyedt ajkú a Cruz-pofival nehéz
betelni. Végül is a Terítéken a nõ konyhai
hasonlattal élve jóízû film. Nagyon édes,
de szacharinmentes szórakozás.
Köves Gábor
A film alapötlete bárgyú, csak arra
jó, hogy az alkotók igazoltan megvalósíthassák
dédelgetett látványterveiket. Nem baj, így
a nézõ legalább több energiát tud szánni
a fantáziavilág különleges részleteinek
befogadására, mint a történet hihetõségének
kibogozására. A film középpontjában egy
olyan berendezés áll, amely lehetõvé teszi
az avatott szakember számára, hogy a másik ember tudatában,
képzeletében barangoljon. A kómába zuhant paciensek
álomvilága pedig gyönyörûségében
félelmetes: így kapcsolódhat össze a mûfaji
követelmény az attól elkanyarodó alkotó
vággyal. Az utazó-pszichológus (lélekbúvár!)
Catherine nem csak megfigyelõje a beteg elme képeinek, hanem
abba behatolva, meg is reparálja a zabolátlan képzeletet.
A filmben tesztelt pszichopata sorozatgyilkos álomvilága
Buñuel, Dalí, vagyis a szürrealisták képeinek
és ötleteinek idézetétõl hemzseg, Lynch
és Tarkovszkij világát keveri: tiszta õrület!
Mindez pedig meg van fejelve a határtalan kegyetlenkedés
és undor habzsolásával dolby-sztereóban. Nevetésre
csak a túlzások túlzása láttán
fakad a nézõ: képzõmûvészeti alkotások
ihlette béltekerésbe fog a sorozatgyilkos persze csak az
álom álmában. Valószínûleg senki
sem a történetre emlékszik majd a film után,
hanem a leírhatatlan képhalmazra, ami bár nagyon színes,
mégis az alkotók végleteket sugalló (fekete-fehér)
gondolkodását tükrözi. Igaz, a lelket filmre vinni
nehéz, fõleg ha inkább a korszerû kivitelezés
kényszere dominál, mint a mélyre hatolás szabadsága.
Mindezek ellenére nézni és hallgatni jó a filmet:
butítóan üdítõ kikapcsolódás
a való világból, szórakoztató látni
sokkal szebb õrületet a sajátunkénál.
Az ember szinte kedvet kap rá!
Vidovszky György
Noha John Travolta, a gonosz fõszereplõ
(és az egyik producer) cáfolja, hogy a filmnek bármi
köze lenne a szcientológiához, az irodalmi alapanyagot
mégiscsak az elhíresült vallás alapítója,
Ron L. Hubbard jegyzi. Igaz, jegyez õ más, talán sikeresebb
sci-fiket is
A film egy olyan Földön játszódik,
amilyet még senki sem látott ezt meg Roger Christian,
a rendezõ nyilatkozta. Aztán így folytatta: Bár
a történet ezer év múlva zajlik, nem a hagyományos
jövõt ábrázolja.
A nem hagyományos jövõ: bolygónkat
(immáron több száz éve) egy ellenséges
planéta sátáni lakói, a psziklók kerítették
hatalmukba. Elpusztult az emberi civilizáció, a maradék
túlélõk törzsi szinten, kies völgyekben
kései Tarzanként, Apokalipszis utáni, de leginkább
õsidõk elõtti Vörös Szonjaként vegetálnak.
Mindenütt a hajdani dicsõség-kapzsiság halódó
jelei. A nem vadonélõ homo sapiensek pedig a Star Trek klingonjaira
kísértetiesen hasonlító psziklonok rabszolgái.
És (természetesen) ekkor jõ az ifjú megváltó,
a rettenthetetlen harcos, az eposzok hõse
Csodák csodája
(sõt, ilyet se látott még senki): õ gyõz!
Máskülönben a történetbonyolítás
bosszantóan lineáris, a képi világ még
a sablonos sci-fikét is alulmúlja. Egyedüli pozitívum
Travolta és Forest Whitaker színészi játéka.
Na meg az elképesztõ ostobaság.
Amikor egy mû(alkotás) már annyira rossz, hogy attól
jó.
Kömlõdi Ferenc
Jellegzetes amerikai kisvárosi környezet,
középosztálybeli, finoman konzervatív család
és annak renitens lánygyermeke, aki kellõ mennyiségû
alkohol és kisebb mennyiségû "dopping" hatása
alatt éppen születésnapi zsúrját fullasztja
botrányba. Ezzel indul az egyik legújabb amerikai szuperprodukció,
a 28 nap. Lopott limuzinnal landolás egy ház oldalában,
bírósági tárgyalás pillanatképe
és egy hónap kényszerpihenõ, aztán elvonókúra
egy intézetben. Na itt kezd a meglehetõsen lapos és
közhelyes film kissé izgalmassá válni. Furcsa
figurák, csodabogarak, narkósok közé csöppenhet
a légkondicionált helységben karszékén
hátradõlve popcornt ropogtató feltehetõen teenager-korú
nézõtábor. Persze csak úgy módjával.
Kisebb hisztérikus jelenet a magány miatt, öngyilkossági
kísérlet, aktusok látványa éppen bezáródó
liftajtók mögött merthogy mindkét nem képviselõi
jelen vannak. És természetesen egy kezdõdõ
románc, szemek játéka a lány és az intézet
jó kiállású vezetõje között,
kisebb verekedési jelenet az éppen látogatóba
érkezõ régi egyébként szintén
drogos pasi és a vezetõ között, szóval
kisebb izgalmak a láthatáron, de összességében
középszerû alakítások egy jellegzetesen
középszerû tucatfilmben.
Pál Melinda
Nincs új a nap alatt lehetne filmünk jelmondata,
mely követve az ezredvég környezetbarát elveit,
a recycle elvét tûzte zászlajára. Zemeckis rendezõ
legújabb alkotásában nem bajlódott holmi eredeti
forgatókönyvek megfilmesítésével, hanem
a régi klasszikusokra hagyatkozott.
Hõseink, a középkorú álompár,
a tehetségét még ebben az opusban is megcsillantani
képes Michel Pfeiffer és a jobb napokat megélt Harrison
Ford, kettesben maradnak, miután egyetemista korú lányuk
másik városban folytatja tanulmányait. Újra
induló közös életük akár idilli is
lehetne, ha az asszony nyugalmát nem kezdenék ki túlvilági
hangok, valamint a fürdõszobatükörben és a
vízzel teli kádban rendszeresen felbukkanó húszas
fehérnép. Filmünk elsõ rétege ezen misztikus,
szupernaturális vonulat, amelyben nem nehéz felfedezni a
közelmúltból a Hatodik érzéket, filmtörténeti
vonatkozásban pedig a gótikus horrorok alapmotívumát:
a kísértetházat.
Érthetõ, hogy hõsnõnk megtépázott
idegrendszerének köszönhetõen minden zugban szellemet
lát, a szomszédban pedig gyilkosságot; Hitchcock mester
Hátsó ablak címû klasszikusának modorában
Pfeiffer távcsõvel kukkolja a szomszédságot,
majd tanúja lesz egy gyilkosságnak, amirõl aztán
kiderül, hogy mégsem az.
A többi filmtörténeti vonatkozás
inkább képekben, mint a történetvezetésben
köszön vissza igaz ebben mód felett. A játékidõ
alatt felfedeztem a Coppola- klasszikust, a Dementiát, Hitchcocktól
a Psychót és A Manderley ház asszonyát, Adrian
Lyne Végzetes vonzerõjét sõt mivel az alkotásba
még egy víz alatti zombie-támadás is belefér,
Lucio Fulci horrormester Zombie-ját is.
Zemeckis védelmében egyetlen dolog hozható
fel: a suspensnek valódi tudora; igaz, ezen izgatott várakozás
végül is nem abban nyilvánul meg, hogy kicsoda a kísértetlány,
s hogy mi köze hozzá a jó öreg Harrisonnak, hanem
inkább abban, hogy hány film bukkan még fel a vásznon.
Hungler Tímea
Mi felel meg legjobban egy átlagos amerikai filmproducer
gigantomániájának? A dinoszauruszok.
Mi felel meg legjobban egy átlagos látványtervezõ
vágyálmainak és a digitális technika lehetõségeinek?
A dinoszauruszok.
És mi felel meg legjobban egy átlagos amerikai
a demokráciáról alkotott nézeteinek? Ne habozzunk,
mondjuk ki bátran: a dinoszauruszok.
Adott egy átlagos, szimpatikusan tapasztalatlan
kezdõ (jelen esetben egy Aladár nevû dinoszaurusz),
aki sanyarú sorsával (egyedül van) és a másság
feltétel nélküli elfogadásával (családjának
tekinti az õt felnevelõ lemúrokat), máris kivívja
rokonszenvünket. Különféle, a Walt Disney-dramaturgiát
és a látványközpontú tizenéves
célközönséget egyaránt kielégítõ
fordulat után (kisebbfajta világvége) rátalálnak
a kietlen valóságra (húsevõ szörnyetegek),
valamint a vándorló dínócsordára. Itt
hõsünk megismerkedik a szerelemmel, egy rossz politikai vezetõvel
és a neki kiszolgáltatott gyengék és öregek
kicsiny, de reprezentatív csoportjával. Mint minden rendes
fejlõdésregényben, innen kezdve a szeretett lény
meghódítása, a gyengék védelme és
a rossz vezetõ kritizálása párhuzamosan történik
a hõs felnõtté válásával. És
minõ meglepetés! Aladár megtalálja a paradicsomi
völgyet, a csorda szembefordul diktatórikus vezetõjével,
és a hõsnõ a hõsnek nyújtja a kezét.
Vagyis a nyakát. A közön/sség pedig egy életre
megtanulja, hogy a gyengék védelme minden felelõs
vezetõ legfõbb feladata.
A demokráciára nevelést nem lehet
elég korán kezdeni. Ez a látványvilág
és hangtechnika ismét maga mögé utasítja
az egykori osztályfõnöki órák döglesztõ
unalmát, bár a Mondanivaló ugyanaz.
Az olyan apróság pedig, hogy állandó
testhõmérséklettel nem rendelkezõ óriáshüllõk
pajkosan ugrándoznak az éjszakában, úgyis a
biológiaórákra tartozik.
Kézai Krisztina
Film egy Mesterrõl: Egerszegi Krisztináról.
Portréfilm arról, hogyan lehet megszüntetve megõrizni
a személyiséget, megtartani a manipulálhatatlan Ént,
és ötszörös egyéni nõi úszó
olimpiai bajnokként belesimulni az élet természetes
rendjébe.
A dokumentumfilm rendezõi, ötletgazdái
nem mellékesen úszó és öttusázó
sportemberek Egerszegi tizenhárom esztendõs pályafutásának
hét évét, eddigi életmûvét, példaszerû
szeretetreméltóságát és csorbítatlan
nagylelkûségét térképezik fel. Ahogy
tisztán tartja az érzelmeit, ahogy aszerint cselekszik
egy külsõ hatalomra épülõ világban
, amit az intuíciója sugall. Ahogy bebizonyítja,
hogy a lélek több, mint a "felsõbb Én". Ahogy
a szívére és az elméjére hagyatkozik
döntései meghozatalakor, ahogy arra törekszik, hogy a
teste összhangba kerüljön a lelkével. Ahogy tudatosan
kéri és elfogadja segítõi útmutatását,
ahogy nem tud beléköltözni a negativitás. Ahogy
bebizonyítja, a szándék nem pusztán vágy,
hanem sokkal inkább az akarat felhasználásának
módja: mi döntjük el, hogy önzõek vagy adakozóak
legyünk, kegyetlenséggel vagy együttérzéssel
tekintsünk magunkra és másokra, magunkat vagy a többieket
szolgáljuk.
Egerszegi elkötelezettsége valójában
önmaga számára tett ígéret. Megfelelt,
megfelel a kihívásnak, hogy teremtsen. Alkotó.
A dokumentumfilm Egerszegi Krisztina "függõleges
útját" követi nyomon, annak tisztánlátását
erõsíti, hogy "ami a szándékunk, azzá
leszünk".
Tamás Amaryllis