George Gerbner, „az ember, aki megszámolta a tévégyilkosságokat”, ma talán a legelismertebb médiakutató Amerikában. Munkásságának nem a tévében látható erõszak kritikája a lényege, a feladat szerinte nem a szigorúbb cenzúra bevezetése, hanem a legfõbb kulturális hatalom, a televízió hatásmechanizmusának megértése.

-- A legtöbb gyerek ma olyan otthonba születik, ahol a TV átlagosan napi 7 óra 41 percen át be van kapcsolva. Milyen hatásai vannak ennek a képözönnek?

--Valójában a fõ probléma nem a tévénézéssel töltött idõ mennyisége. A legnagyobb baj az, hogy a történetek, amelyeket a gyerekek látnak és hallanak, mindössze néhány típusra korlátozódnak. Számtalan csatorna van, de mindenütt ugyanaz megy. Nem mindegy, ki milyen szerepekben és hányszor jelenik meg a képernyõn. A tévében látható idõsek száma mindössze egy ötödét teszi ki a lakosságban elfoglalt hányaduknak. A szegények csak elvétve szerepelnek a sorozatokban.
-- Miért fontos ez?
-- A szocializáció tesz minket azzá, akik vagyunk, a történeteken keresztül tanuljuk meg társadalmi szerepünket. Ha valaki nagyon gyakran szerepel az adott kultúrkör meséiben, az sok lehetõséget, alternatívát lát maga elõtt. Ha alulképviselt, ennek ellenkezõjét éli meg.
A Screen Actors Guild szerint legtöbb a legtöbb színésznõ harmincöt éves kor után nem kap szerepeket, és csak akkor jut újra lehetõséghez, amikor már elég öreg ahhoz, hogy nagymamát játsszon. Ellenben a férfiszínész a sírig játszhat romantikus fõszerepeket. Mit tanít ez a nõknek a társadalomban betöltött szerepükrõl? Mit tanít ez mindannyiunknak a romantikus kapcsolatokról?
Ha a társadalom bizonyos rétegeit a tévésorozatok, filmek megfosztják valóságos szerepüktõl, az megritkítja az elmondható történetek fajtáit. A forgatókönyveket férfiak írják férfiaknak, olyan világot alakítanak ki, amelyben férfiak uralkodnak és játsszák a fõszerepet. Mivel egy film vagy egy tévémûsor csupán az Egyesült Államokban nem termelhet nagy profitot, a legtöbb producer a világpiacra fejleszt történeteket. A világpiacnak olyan sztorikra van szüksége, amelyek lényegében képekkel elmondhatók, és bármely kultúrához illeszkednek. A szex és az erõszak univerzálisak. Az erõszakhoz elsõsorban férfiszerepek kellenek. Tehát a nemzetközi piac igényei is megerõsítik a férfi forgatókönyvírók részrehajlását.
-- Mit tesz velünk a képernyõn látható erõszak? Száz éve még valóságos traumát okozott, ha valaki szemtanúja lett egy késelésnek. Ma már ugyanezt látva a tévében rá sem hederítünk.
-- A tévében bemutatott erõszak nagyrészt kozmetikázott. Nincs benne tragédia, nincsen vér. Ezt hívom én „boldog erõszaknak”: hûvös, fájdalommentes és látványos. Úgy kivitelezték, hogy ne nyomassza, hanem szórakoztassa az embert. A való életben az emberek megbotránkoznak az erõszakon. Hallottam gyerekeket, akik, amikor láttak valakit tényleg megsérülni, ezt mondták: „Ez nem olyan, mint a moziban.”
Ennek ellenére nem hiszem, hogy az erõszak gyakorisága, vagy mutogatása lenne az elsõdleges kérdés. Az erõszak a hatalom demonstrálása, az igazi kérdés az, hogy ki mit mûvelhet a másikkal. Ha valaki folyton azt látja, hogy a konfliktusokban olyanok kerekednek felül, mint õ, az agresszívabbá teszi. Aki viszont egy olyan csoport tagja, amely többnyire áldozatként szerepel a televízióban, az egyre védtelenebb lesz, mert úgy érzi, nagyobb a kockázata. Minden nõre, aki olyan hatalommal rendelkezik, mint a fehér férfi szereplõk, kettõ olyan jut, aki áldozatként végzi. Ha a színesbõrû nõket nézzük, az arány még rosszabb. Ily módon érjük el, hogy a nõk, akik a valóságban többségben vannak, kisebbségként viselkedjenek. Gyerekkortól nevelik beléjük az áldozat-szerepet és a védtelenség érzetét.
-- Nem tükrözi ez a valóságot?
-- A gyerekek nem születésüktõl fogva tudják ezeket a szerepeket. A filmekbõl, sorozatokból tanulják meg, hogyan viselkedjenek. Miután a történetek megformálják a valóságot, õk tükrözik azt. A tükör nem egy passzív tárgy. Egyfajta cserét kínál: elõször látunk valamit – talán a nyakkendõnket, vagy a sminkünket – aztán vagy megváltoztatjuk, amit látunk, vagy nem. Ugyanez igaz a televízióra is. Belenézünk, látjuk, hogy kinek kellene lennünk, aztán vagy elfogadjuk azt, vagy nem. Mindenesetre tudatos döntés nem elfogadni, és még a lázadás eldöntése is azon alapul, amit láttunk: van valami, ami ellen lázadhatunk, és ez az, amit ezek a történetek biztosítanak.
-- Ezek a történetek – amellett, hogy megszabják a hatalmi hierarchiát, meghatározzák azt is, hogy mik az elfogadható módozatai egy konfliktus megoldásának? Ahelyett, hogy azt látnánk, az emberek „kiveszekszik” a nézeteltéréseiket, azt látjuk, hogy „kiverekszik” azokat.
-- Ez azért is van, mert az élénk és valóságos drámai párbeszédek készítéséhez tehetség kell. A tévébeli erõszak egyik oka a képzelõerõ szegénysége. Egyszerû megoldás azoknak az íróknak és producereknek, akik olcsó, könnyen exportálható terméket akarnak csinálni.
A tévémûsorokat még mindig kódok szabályozzák, amelyek meghatározzák, hogy mit lehet sugározni. A tévéállomások nem közvetíthetnek olyan mértékû erõszakot, amit a moziban látunk, mert a hirdetõk nem akarják, hogy összekössék a nevüket a brutalitással. A hirdetõk üzenete a tévétársaságok felé egyenes: „Csináljanak kedvet a közönségnek az üzletemben való vásárláshoz.” Így a reklámozók, furcsa módon, visszatartó erõként hatnak.
-- A hirdetõk befolyása azonban a legjobb esetben is kétélû, mert egyúttal garantálja azt is, hogy ne legyenek olyan mûsorok, amelyek támadják a társasági szerkezetet.
-- Pontosan. A tévéproducerek nem akarják megharapni a kezet, amely eteti õket. Ezért nincsen politikai élet az USA-ban: a tévében nincs választék az ideológiákból. Egyetlen pártunk van, ami két frakcióból áll: a Bentiekbõl és a Kintiekbõl. Amint a Kintiek bekerülnek, ugyanazt teszik, amit a Bentiek tettek.
Nem lehet igazi demokratikus kormányt alkotni, ha nincsenek erõs ideológiai különbségek. Kell, hogy legyen egy kapitalista párt, egy szocialista párt, egy zöld párt, egy kommunista párt, egy fasiszta párt, helyi csoportosulások, anarchisták stb., és mindnek jelentõs adásidõt kellene kapnia. Más demokratikus országoknak vannak olyan törvényeik, amelyek megpróbálják ezt biztosítani. A sors iróniája, hogy pont az Elsõ Módosítás (First Amendment) sajtószabadságra tett garanciája az, ami megtiltja a kormányunknak, hogy megkövetelje a mûsorok sokszínûségét. Ehelyett az történt, hogy az országot ma egy nem demokratikus, a nagy cégek embereibõl álló és cégek érdekeiért tevékenykedõ kormány irányítja. Egy maréknyi vezérigazgató, talán öt vagy hat ember dönt a történetekrõl, amelyek szocializálják a gyermekeinket.
-- Az erõszak ábrázolása a médiában valóban több erõszakhoz vezet az életben is?
-- Nem különösebben. Az emberekre döntõ többségére nem az erõszak, hanem az áldozattá válás látványa hat. A televíziós erõszak hatására bizonytalanabbá, sebezhetõbbé válnak. A televízió nem az agresszivitásra neveli az embereket, hiszen akkor elkezdenének kiállni a jogaik mellett, inkább arra tanítja õket, hogy legyenek engedelmesek, bizonytalanok, féljenek. Akik hatalmon vannak, nem annyira bolondok, hogy felbujtsák az embereket saját uralmuk ellen. Nagyon jól tudják, hogy a televízió passzívvá és bizonytalanná teszi a nézõt. Pontosan ez az, amit a nagy társaságok szeretnek.
-- Ön tehát nem ellenzi az erõszak ábrázolását?
-- Nem, egyáltalán nem. Az erõszak az élet és a mûvészet része, a baj az, hogy a tévében az erõszak következményeit a legritkább esetben ábrázolják. A támogatók nem kedvelik az effajta realizmust.
-- Ez nem meglepõ annak fényében, hogy egész kultúránk cselekedeteink figyelmen kívül hagyásán alapszik, akár a környezetszennyezésrõl, akár a dohányzásról vagy az alkoholizmus következményeirõl van szó.
-- Pontosan. A tévémûsorokban folyton isznak, de az alkoholfogyasztás következményeit, természetesen ritkán mutatják. Egy különleges tanulmányban az alkohol és a dohány médiában való jelenlétét vizsgálva azt találtuk, hogy csúcsidõben óránként 2,1 alkalommal isznak alkoholt. Aztán amikor a Seagram megvásárolta az MCA-t, az ivások száma emelkedett. A cégek felvásárolják a médiát, hogy biztosan tudják ellenõrizni a sztorikat.
Dohányzás, szerencsére, egyre kevesebbszer fordul elõ a tévében, egyetlen szomorú kivétellel: a fiatal nõk többet dohányoznak a képernyõn, mint eddig bármikor. Ezek a nõk veszik az üzenetet, amit a televízió közvetít nekik: a dohányzás függetlenségük, lázadásuk kimutatásának eszköze. Az a tény, hogy a tüdõrák rémisztõ ütemben növekszik a fiatal nõk körében, nem véletlen. A dohányzás több, mint ezer embert öl meg naponta – többet, mint az összes illegális kábítószer együttvéve –, a dohány mégis törvényesen támogatott, reklámozott és forgalmazott termék, állandó kelléke a történeteknek, amelyek szocializálnak minket.
-- Azt írja, hogy „a neofasizmus szórakoztató álruhába bújtatott formája felé haladunk”.
-- A fasizmus eltörli a politikai választás lehetõségét és bizonyos típusú etnikai túlsúlyt ír elõ. Ennek véghezviteléhez ma már nincs szükség a kormány durva befolyására a kultúrában. A mi esetünkben ez nagyon szórakoztató és látszólag demokratikus módon következett be. Az utóbbi húsz évben, kultúránk monopolizációja olyan mértékben folyt, amely elképzelhetetlen lett volna akkor, amikor a piac szabadságát védõ törvényeket még betartották. Az 1996-os Telekommunikációs Törvény (Telecommucations Act), amelyet minden nyilvános vita nélkül fogadtak el, a média további monopolizációjához vezetett. Azt, hogy miféle történeteket mesél a televízió, néhány nagy cég -- a Sony, a Time-Warner, Disney és Rupert Murdoch -- dönti el. Miféle demokrácia ez?
A történetek, amelyeket a világról mesélünk, segítenek megalkotni a világot, amelyben élünk. És ha valaki irányítani tudja a történetek mesélését, az irányítani tudja az emberek felfogását is, sõt, még a viselkedésüket is. A múltban történtek erõfeszítések az ilyesfajta monopólium megakadályozására, mára azonban feledésbe merültek. A törvényi szabályozást enyhítõ Reagan korszak tartós nyomot hagyott kulturális életünkön. Ma senki sem mer szembeszállni a véleményformálás monopóliumával, fõleg mert a politikusok erõsen függnek a médiától a választások miatt.
-- Mit lehet akkor tenni?
-- Olyan producerekre van szükségünk, akik több nõt, több feketét, több idõs embert szerepeltetnek. Ha ezt el tudjuk érni, pontosabb mását látjuk majd a való világnak. Meg fognak változni a történetek, és ez az egyszerû cselekedet megváltoztatja majd a jövõt is.