A magyar filmtörténet elsõ életrajzi esszéje Jancsó Miklósról szól: alkalmasabb fõhõst nem találhatott volna a könyv szerzõje.

Egy szabad alkotóról csak szabad könyvet érdemes írni – erre gondolhatott Marx József, amikor úgy döntött, életrajzi esszében tekinti át Jancsó Miklós mûvészetét. A mûfaj két szempontból is meglepõ: a hagyományos mûvészeti ágak mûvelõirõl sem volt szokás az utóbbi évtizedekben életrajzi esszét írni (a monográfia mûfaja is csak néhány éve támadt fel újult erõvel), a magyar film történetében pedig úttörõ vállalkozásról van szó, hiszen ez idáig még nem született hasonló jellegû munka. Az újat akarás szándékát azonban háttérbe szorítja a mû fõszereplõje, aki szinte kihívja maga ellen a tudományos megközelítésû, elvont fogalmi apparátussal dolgozó doktrinér mûelemzést csakúgy, mint a csapongó, impresszionisztikus kritikát. Az életrajzi esszé valahol e két véglet között helyezkedik el: egyrészt kísérlet, amely az egyes mûvek és a pálya egészének értelmezõ leírására törekszik, miközben mindvégig tudatában van a feladat lehetetlenségének; másrészt az életút személyes mozzanatait, mû és élet összefonódásait is igyekszik feltárni – a források töredékességének, esetlegességének bevallott korlátai között.
Jancsó pályája az elmúlt ötven év társadalmi eseményeinek poétikai lenyomata. A könyv e kissé provokatív rezüméje arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy a történelmi körülmények, amelyek minduntalan kihívások elé állították az alkotót, nem egyszerûen témát szolgáltattak a mûvekhez, hanem – s nyilván ebbõl a szempontból magasodik ki Jancsó az egyenlõk közül – olyan mûvészi struktúrát, poétikai elvet eredményeztek, amely a magyar filmmûvészetet – rövid idõre – az európai filmnyelvi forradalmak barikádjára emelte. Mennyiben haladja meg a közvetlen társadalmi, netán politikai „üzenetet” a jancsói formavilág – s itt nem pusztán a történelmi múltat a jelen nézõpontjából modelláló parabolikus áthallásokra gondolok –: ez a kérdés centire ugyanaz Jancsó esetében, mint amikor (a könyv leggyakrabban használt szóképét kölcsönkérve) „a dolgokat a bot ellenkezõ végérõl nézzük”, s arra keressük a választ, mit köszönhet e poétika a történelmi tapasztalatnak. Vagy másképpen: a világkép a képek világának – és fordítva. Marx József könyve ezt a végletesen és bûnösen leegyszerûsített képletet igyekszik kibontani az életút, a filmek, a korszak egymás mellé rendelt, egymás mellett futó leírásával. Ezért aztán – mondanom sem kell – a szerzõ legalább annyit foglalkozik az elmúlt öt évtizeddel, mint Jancsóval, a filmszakma egészével, mint annak egyik képviselõjével, a korszak mûvészetével, mint egy-egy opusszal.
„Nem kétséges, Jancsó Miklóssal szemben elfogult vagyok” – ezzel a mondattal kezdõdik a majd’ 500 oldal terjedelmû szöveg, majd néhány lappal késõbb szerzõi – s nem személyes – magyarázatot is kapunk az elfogultságra: „A Jancsó Miklós két és több élete ugyanis – bár ez elsõ pillanatra triviálisan hangzik – Jancsó Miklós nélkül nem tudott volna elkészülni.” A megállapítás a könyv fõszereplõjére nem pusztán mint legfõbb informátorra, „tárgy” és „forrás” sajátos egybeesésére vonatkozik, hanem példaképként is maga elé idézi a rendezõ alakját: úgy tekinteni Jancsó személyiségére és mûvészetére, ahogy õ élte-éli az életét, alkotta-alkotja a mûveit, pontosabban ahogy e két dolgot szétválaszthatatlanul és feltartóztathatatlanul együtt gyakorolja. E példa szerint nem kell mindenáron „simára” elemezni a mûveket, magyarázatot keresni ott, ahol éppen a magyarázatnélküliség hordozza a jelentést, ugyanakkor észre kell venni a motívumok tudatos elrendezettségét. Együtt kell élni a paradoxonokkal – egyfajta természetes nagyvonalúsággal. Nos, a könyv e magasra állított „jancsói” mércét – ami ellen természetesen éppen Jancsó tiltakozna a leghatározottabban – a paradoxonok többszörös exponálásával még felül is múlja, a nagyvonalúságot viszont indulatok, személyes elfogultságok árnyékolják be.
A korszak és Jancsó mûvészetének megértéséhez nélkülözhetetlen azoknak az ellentmondásoknak az õszinte feltárása, amelyekrõl manapság inkább elfelejtkeznénk, s amely amnézia a jelenbeli éleslátásunkat is elhomályosítja. Jancsó sohasem titkolta ideológiai és politikai érintettségét; azt a filmesek számára különösen kiélezett helyzetet, amivel az ellenzékiség és a hatalommal való kompromisszum libikókáján kellett „aczélosan” egyensúlyozni, hogy a mûvek egyáltalán létrejöhessenek. „A magyar filmmûvészet érdemei – állítja tagadhatatlan tényként a könyv szerzõje – csak a hatalom hátsó udvarában kötött kompromisszum eredményeképpen születtek meg.” Morális ítéletet e tény fölött kizárólag a mûvek esztétikai színvonala szolgáltathat – teszem hozzá, s ezzel az „érdemes volt-e” kérdése – Jancsó esetében legalábbis bizonyosan – értelmetlen és legfõképpen történelmietlen vádaskodás marad. Marx nem élezi ki ennyire nyíltan ezt a problémát, inkább egyfajta filmes létállapotként rezignáltan nyugtázza: „A film – akárhogy is nézzük – csak a leforgatott film” – írja, majd az egykori „megalkuvás” és a mai „lobbizás” közé egyszerûen egyenlõségjelet rak. A lelkizés helyett érzékenyen és okosan hol a személyiségben (extravagancia és dzsentri nagyvonalúság), hol a poétikában (szigorú térkonstrukció és spontaneitás) hívja fel a figyelmet arra az alkati vonásra, amely élni tudott a politikai beszorítottság kényszerével – vagy talán éppen ezzel tudott élni. S hogy nem egy bizonyos politikai rendszer kötötte magához Jancsót, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján készült filmek, valamint a legutóbbi két alkotás. Ahogy képes volt aprólékosan megkonstruálni egy, a hatalom mûködését leképezõ mûvészi világot, úgy tudta radikálisan, saját formai „hagyományát” sem kímélve lebontani a Szörnyek évadjával kezdõdõ filmekben a korábbi építményt, pontos, már-már profetikus helyzetelemzést adva a talajvesztettség élményérõl. S ugyanezzel a múltból magával hozott éleslátással, formaérzékenységgel és – nem utolsó sorban – önmagával szembeni kíméletlenséggel röhögi szét napjaink tragikomikus bornírtságát az újabb stilisztikai fordulatot hozó filmekben, a Lámpás…-ban, az Anyád…-ban – és a hírek szerint hasonló, most készülõ Utolsó vacsorában is. A könyv fontos állítása, hogy ezt a korszakot és ezeket a filmeket is ugyanazzal a hangsúllyal tárgyalja, mint a mára már klasszicizálódott Jancsó-filmeket. E gesztus egyik jelentõsége az, hogy végre méltó értékén kezeli a rendezõ e sokszor félreértett vagy értetlenül fogadott filmjeit; a másik, ennél is fontosabb üzenete azonban így szól: Jancsó a kortársunk. Nem pusztán arról van szó, hogy rendezõnktõl mi sem áll távolabb, mint a klasszicizálódás, hanem arról a nagy jelentõségû tényrõl, hogy Jancsó jószerivel egyedüliként a pályatársai közül képes volt valóban kortársként elmondani, mi történt velünk azóta, amióta életünk kétségtelenül szánalmas formáló edénye darabokra hullott. Mindezen túl a könyv e fejezetei egyben hiánypótlóak, hiszen áttekintést nyújtanak a rendezõ utóbbi két évtizedben forgatott mûveirõl is, beleértve az egyre szaporodó egyéb mûfajú munkákat (dokumentumfilmeket, mozgóképes jegyzetlapokat, zenei etûdöket), továbbá felhívják a figyelmet Jancsó mûvészetének új vonására, az iróniára.
A nagyvonalúság hiányáról pedig – amely néhány sommás, alkalmanként gunyoros kommentár kapcsán merül fel az olvasóban – annyit mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy a könyv szerzõje – csakúgy, mint fõszereplõje – elfogult és szenvedélyes résztvevõje a korszaknak. Marx József nem az esztéta vagy a kritikus – egyébként hiábavaló – tárgyilagosságával fogott hozzá a munkához. Mint láttuk, elfogult Jancsóval – de ugyanennyire elfogult a magyar filmgyártással szemben is, hiszen dramaturgként, producerként, filmgyári vezetõként tevékeny résztvevõje volt az elmúlt évtizedek szakmai történéseinek, s a magyar filmmel kapcsolatos véleményét, indulatait e könyvben sem titkolja. A szubjektivitás talán csak akkor lép túl a vállalható mértéken, amikor a korszak hangulatának, légkörének felidézéséhez a személyes emlékeken, a szakmabeliek és mindenekelõtt Jancsó Miklós közlésein kívül két olyan naplóhoz (Fodor András és Karinthy Ferenc feljegyzéseihez) fordul, amelyek „külsõ körrõl” is tágítják az életrajzi esszé belülrõl már egyébként is meglehetõsen tágas szubjektivitását. Az ezekbõl vett ítélkezések bizonyára érdekesek, meglepõek s persze vitathatóak – önmagukban, pontosabban a szerzõjükre vetítve; itt azonban, mintegy a korszak hangulatát reprezentáló „irodalomként”, nem teszik hitelesebbé a korképet, legjobb esetben is csak mint anekdotikus epizódok épülnek a szövegbe. Ezzel szemben a szerzõ levetkõzhetetlen elfogultságai elfogadható módon következnek a könyv mûfajából: a Jancsóról szóló életrajzi és a Jancsó koráról szóló politikatörténeti esszé mögött egy (rejtõzködõ) önéletrajz körvonalai is felsejlenek.
Aki Jancsóról ír, az szükségképpen filmtörténetet és korrajzot is papírra vet. Az utóbbiba valamennyiünk életrajza beletartozik, akár akarjuk, akár nem. Ahogyan õ jött, úgy jöttünk mi is – szerzõ, olvasó, nézõ, öreg vagy fiatal egyaránt –, ám a szabadsággal még adósai vagyunk. „Jancsó Miklós fiatalsága ugyanis maga a szabadság – fejezi be könyvét a szerzõ. – Ritka kincs. Õrizze sokáig! De az sem rossz, ha megosztja velünk.”
Ránk fér.

Vince Kiadó, 2000.