A brit film a free cinema óta folyamatosan dokumentálja az ipari Anglia érdes életét. A szolidaritás mozijában még mára is maradt robbanóerõ.
Mike Leigh és Ken Loach, a pályát a hetvenes években kezdõ két angol rendezõ talán sose hitte volna: a leginkább általuk képviselt, a társadalmi témákat szem elõtt tartó, a mindennapi és/vagy nagypolitikát felvállaló filmkészítési mód olyannyira divatos lesz, hogy az ezredfordulóhoz közelítõ brit filmgyártás szinte kizárólag a bérkaszárnyák, a lepusztult városnegyedek környékén kutat téma után vagy kevésbé szerencsés esetben: a meglevõ, osztálysemlegesként is elképzelhetõ történetekre húzza rá a szociálisan hátrányos helyzetûek éppen ezáltal egyre lengébb köpönyegét.
A hagyományok persze tágabbak: az abszurd
brit humor korábbi, veretesebb mûvelõinek (Monty Pithon)
és jelenkori, könnyedebb gyakorlóinak (Mr. Bean) hatása
éppúgy tetten érhetõ a mai brit filmmûvészetben,
mint a kilencvenes évek máig meghatározó kultuszfilmjének,
a Trainspottingnak a befolyása. Mindezen felül nem feledkezhetünk
meg a nemcsak nyelvileg közeli Amerika hatásáról,
ami még az igényes brit filmkészítõk
számára is mindennapos.
Az eddigiekbõl két dolog következhet:
a brit filmek könnyen megkülönböztethetõk más
nemzeti filmgyártások alkotásaitól, ám
annál nehezebben egymástól. Vagyis a divatként,
csomagolásként értelmezhetõ társadalmi,
szociális érzékenység jelenléte -- fõként,
ha a vaskosabb népi, vagy a fanyarabb értelmiségi
humorral találkozik -- gyakran ügyes kibúvó az
eredetiség alól.
Lynne Ramsay Patkányfogója azonban arra
példa: a már szinte kötelezõ kulisszák
között is lehet szuverén, megdöbbentõen eredeti
és sokkolóan hatásos filmet készíteni.
Ramsay filmjének kiindulópontja Skócia, Glasgow a
hetvenes években, a szemétszállítók
elhúzódó sztrájkja idején. A mindennapokat
megbénító, mára a történelemkönyvek
lábjegyzetei között szereplõ esemény nem
a film központi témája, ám nem is felskiccelt
illusztráció, mint a fesztivál záróelõadásaként
vetített, hatalmas közönségsikert aratott Billy
Elliott esetében a Tatcher-i éra utolsó nagy bányász-sztrájkja.
A burjánzó szemét, a filmvásznon nem érezhetõ,
mégis megelevenedõ bûz a Patkányfogó
természetes közege. Az önéletrajzi elemeket is
hordozó alkotás a rendezõ elsõ nagyjátékfilmje,
mely a konvenciók és elvárások egész
sorát töri meg, mégsem mesterkélt, mûfajilag
össze nem illõ elemeket párosít össze, mégsem
hivalkodó. Egyetlen családról, azon belül is
a tizenkét éves fiúról szól a történet,
mégis mintha a külvárosi gyermek- és felnõttlét
egésze tárulna a nézõk elé, miközben
az apró részletek jelentõsége sem vész
el.
A Patkányfogó kezdõ jelenetét
valószínûleg sosem feledi, aki látta: a kis
Ryan vonakodik felvenni csizmáját, anyját viszont
unszolás ellenére sem kíséri el a cipõboltba,
pedig neki vesznek új, szép lábbelit. Ehelyett a Glasgow-t
átszelõ csatornához siet barátjával,
James-szel játszani. A játék durvul: elõbb
Ryan nyomja víz alá Jamest, majd fordítva. Ryan pedig
nem bukkan fel többé. A kisfiú, akit a kezdeti percek
alapján központi szereplõnek véltünk: halott.
Milyen egyszerû, olcsó megoldás: a film fõhõse
a vétlen gyilkos, akinek tette homályban marad. Jamest úgy
kíséri a gyermeki ésszel felfoghatatlan gyilkosság,
mint a várost a mindent elöntõ hulladék: ezzel
kell együtt élni. A súlyos teherrel birkózó
fiú mindennapjai egyébként nemigen különböznek
hasonló helyzetû kortársaiétól: apja
részeges, a lakás túlzsúfolt, az unalom elõl
az utcára menekül a fiúcska, idõsebb lánnyal
ismerkedik meg. A tudat azonban, hogy mindezt egy gyilkossággal
a háta mögött teszi, mindent más megvilágításba
helyez. Ramsay azonban ezen is túllép: a Patkányfogó
legjelentõsebb erénye, hogy nincsenek mindig válaszok
és magyarázatok. A Ryan-nek szánt cipõ James
lábára kerül: a fiát vesztett szomszédasszony
kétségbeesett kapaszkodása ez az élethez. Ám
nem James arcát látjuk a fájó ajándék
átvétele után: a cipõt mutatja a kamera és
James kétségbeesett próbálkozását,
hogy összekaristolja a csillogó, új lábbelit.
A lánnyal való megismerkedés jelenetében a
szemüvege nélkül a csatornaparton búslakodó
lány arra kéri Jamest: keresse meg a szemüveget a vízben.
James a víz fölé hajol, látjuk a szemüveget,
a kisfiú mégis letagadja, hogy látná azt. Az
okot közvetlenül nem tudjuk meg soha. A rejtélyek, az
elhallgatások éppúgy hozzátartoznak a kamaszodó
fiú világához, mint a fantáziálás,
az elvágyódás. Ramsay alkotása túlzsúfolt,
mint minden sokat akaró elsõfilm, ám annyira egyedi
és hiteles, hogy méltán hasonlították
a hasonló tematikájú Négyszáz csapáshoz.
Ha nem lenne mind stílusában, mind mûfajában
nagyon távoli, és ha nem lenne befolyásoló
az a tudat, hogy a Patkányfogó rendezõje éppúgy
nõ, mint Az én XX. századom alkotója, akkor
a meghökkentõ átmeneteket a realizmusból a képzeletbe,
a fel-felbukkanó játékosságot leginkább
Enyedi Ildikó bõ évtizeddel ezelõtti nagyfilmes
debütálásához hasonlítanám.
A Patkányfogó szuverén alkotás,
amelynek fényében elhalványul a Titanic brit szekciójának
többi munkája. Pedig valószínûleg ezek
a filmek reprezentálják leginkább a mai szigetországi
filmgyártás jobbik felét. A tematikusan több
ponton is Ramsay filmjével rokon, már említett Billy
Elliott remek példa arra, miként lehet a szélesebb
közönség számára is fogyaszthatóvá
tenni a szegénysorsban élõk történeteit.
A diákos, a filmkészítést is kifigurázó
humorral fõként a film elsõ felében élõ
alkotás fõhõse a szintén tizenkét éves
címszereplõ, akinek anyja halott, apja és bátyja
az elhúzódó sztrájk prominens alakjai, õ
pedig bokszolni jár a közeli munkásklubba. (Itt érdemes
kicsit kutatni és emlékezni: az egykor nálunk is tucatszám
létezõ sport- és egyéb egyletek a kényszerû
tetszhalál után sem igen éledtek újjá
a rendszerváltást követõen: nincs akarat, homályban
a hagyomány és fõként sehol egy erre érdemes
szakszervezet. Ezzel vázoltuk is a brit filmek tematikájának
magyarországi megjelenési esélyeit). Billyt azonban
nem érdekli az öklözés -- sokkal inkább
vonzza a klub másik felében zajló balett óra.
A konzervatív, hagyományos értékrendû
munkásvilágban a balettozó kisfiú ciki nagyon
és ezt már kiskamaszként is tudja az ember. Billy
tehát balettozik és titkolja. Nem örökké
persze. A papa tiltja, ám végül eszmél: fiának
egyetlen kitörési esélye a Királyi Balettiskola
ösztöndíja. A humor mellett a nagyszerû színészi
játék -- Billy és a többi gyermekszereplõ
annyira gondosan kiválasztott, kézzelfogható, hogy
az már gyanús -- és persze a háttérben
feszülõ politikai válság teszik fogyaszthatóvá
és a polcon elhelyezhetõvé a Billy Elliott-ot, no
meg az élénk, világos színek állandó
jelenléte, melyeknek ritka megjelenése a Patkányfogóban
a szürke hétköznapokból való kilépés
álmát jelentette. A rohamrendõrök fenyegetõ
fellépése, a sztrájkolók elkeseredettsége
azonban csak díszlet: sem mélysége, sem igazi tétje
nincs szerepeltetésüknek. A siker érdekében használt
kötelezõ elem. Az a gondosság, amely a színészvezetést
jellemzi, teljesen eltûnik: a kisvároson végigüldözött,
majd megvert báty másnap karcolások nélkül
lép elénk, a hóban, éjjel sétáló
Billynek nem látszik a lehelete. Az idõ haladtával
egyre inkább szentimentalizmusba hajló Billy Elliott a bosszantó
hibák ellenére, fõleg várható hatása
miatt fontos film, miként annak mondható Michael Winterbottom
Csodaországa is. A Lidércfénnyel befutott rendezõ,
akinek legutóbb nálunk bemutatott filmjérõl,
a Welcome to Sarajevo-ról pozitív jelzõként
csak a jó szándék használható, ezúttal
néhány napba sûrítve meséli el egy darabjaira
szakadt londoni munkáscsalád hétköznapjait. A
kordivatnak megfelelõen kézikamerával felvett Csodaország
empatikus bepillantást nyújt a magányos, szeretethiányos,
légüres térben mozgó városlakók
életébe, ám a filmben ott rejlõ valódi
mélység a deus ex machinaként mûködõ
heppiend, az ezúttal hatásvadásznak és idegennek
érzett Michael Nyman muzsika, a kamerahasználatból
fakadó életközeli dokumentarista stílustól
merõben eltérõ gyorsítások miatt immár
örökre elveszett.
A csalódás azonban viszonylagos, fõleg
a Patkányfogó állította mérce lehet
oka. Nem feledhetjük ugyanis, hogy a brit filmek immár bõ
évtizede a kisemberrõl szólnak, legyen a téma
elfuserált, kabaréba hajló bérgyilkosság,
mint az erõsen utánlövésnek érzett Az
utolsó beszariban, vagy a naiv békeharcosságot kifigurázó,
swifti jellegû (a forma nem számít, csak az eszmei
mondanivaló), teljesen súlytalanra sikeredett Gregory 2 barátnõje.
Lehet, hogy hosszan múló divat csupán az elesettek
oldaláról figyelni a világot, ám eddig is több
melegséget és együttérzést szült
a brit film eme erõsödõ ága, mint megannyi gyûjtés,
tüntetés vagy szociológiai tanulmány.