Egy férfi, egy nõ és egy köteg üres levél. Amit csak egy szerelmes analfabéta képes kibetûzni. – A Federico Fellini Alapítvány jóvoltából itt közreadott történet egyike az elsõ szövegeknek, amelyeket a majdani rendezõ a rádió számára írt nem sokkal azután, hogy Romagnából Rómába költözött. Ebben az idõszakban Fellinit még nem elsõsorban a film, inkább az írás, az irodalom izgatta. A hangjáték a Terziglio címû rádiómûsorban hangzott el 1942. szeptember 3-án.
Szerzõ: A szerelmes levelekkel kapcsolatban szeretnék
elmondani önöknek egy történetet, amelyet egyszer
régen egy ványadt kis ember mesélt el nekem alkonyattájt
egy vasútállomáson. Miért elegyedtem szóba
vele? Fogalmam sincsen. De amikor beszélgetésünk erre
a témára fordult, a búsképû emberke halványan
elmosolyodott és mesélni kezdett... (Áttûnés.
A háttérben hallani lehet a vonatot jelzõ csengõszót.)
Szomorú férfi: Szerelmes levél?
Épp most dobtam be egyet. Látja? Abba a postaládába...
Holnap fogja megkapni, és boldog lesz, épp olyan boldog,
mint valaha, mint amikor öt évvel ezelõtt minden elkezdõdött.
Akkor még fekete volt a hajam és szerettem õt. Igazán
csinos volt, a nevében pedig ott éreztem a szeme színét,
a hajának illatát. Tudja, a falu egy domb tetején
terült el, körülötte széles mezõség,
lágy, illatos fû. Alkonyatkor tértünk vissza,
nem volt nálunk boldogabb pár az egész világon.
(Áttûnés. Madárcsicsergés. A távolból
fel-felhangzó harangszó.)
Menyasszony: Tényleg azt gondolod, hogy nincs
a világon senki, aki jobban szereti egymást mint mi?
Szomorú férfi (fiatalosabb hangon): Senki.
Senki a világon.
Menyasszony: Még a Holdon sem?
Szomorú férfi: A Holdon sem... (Szünet.)
Nézd, egy margaréta...
Menyasszony: Jaj, ne tépd le! Nem mindig mond
igazat. Próbát tettem eggyel, és az jött ki,
hogy már nem szeretsz. (Sír.)
Szomorú férfi: Biztosan rosszul csinálod.
Figyelj, amikor már csak néhány szirom van hátra,
abba kell hagyni. Megszámolni a szirmokat, és ha az utolsóra
valami rossz jönne ki, akkor úgy kell tenned, mintha szórakozott
lennél, és kettõt kell kitépni egyszerre. Látod,
így a margaréták nem tudnak majd becsapni... (Szünet.)
Mi baj van, Adrianella?
Menyasszony (szomorúan): Semmi.
Szomorú férfi: Na, ne csinálj így!
Nincs semmi okod, hidd el.
Menyasszony: Roberto, mondd, igaz, hogy el kell menned?
Hogy el akarsz menni?
Szomorú férfi: Ki mondta?
Menyasszony: Hallottam... Igaz ez, Roberto? (Szünet.)
Szomorú férfi: Még nem akartam szólni.
Olyan szép volt ez a nap. Meg aztán... Figyelj rám,
Adrianella! Bízol bennem, igaz? Az a margaréta be akart csapni,
de mindenki más, minden az ég alatt tudja, hogy szeretlek.
Nézd, Adrianella, nem maradhatok itt. Mennyit beszélgettünk
a jövõnkrõl, a házunkról, a kertünkrõl!
De hogyan adjam meg mindezt neked? Semmim sincs. Tudod, sokat gondolkoztam,
mielõtt döntöttem. Bántott, hogy el kell mennem,
egy rövid idõre. De nem szabad sírnod!
Menyasszony (reszketõ hangon): Nem sírok,
Roberto.
Szomorú férfi: Mosolyogj! Ragyogó
a mosolyod... Így, jól van, hiszen csak néhány
évrõl van szó, talán csak egy esztendõrõl.
Egy év hamar eltelik. És aztán..., sose hagylak el
többé.
Menyasszony: Mit bánom én a házat,
a kertet, csak ne menj el, ne hagyj itt!
Szomorú férfi: De szükségünk
van rá, azt akarom, hogy a kertünkben várj rám,
amikor hazajövök a munkából! Tudod, Adrianella,
hogy nem tudok írni, olvasni, ahogy te sem, és így
nagyon nehéz munkához jutni. De most a városban egy
ismerõsöm talált nekem valamit, és sokat fogok
keresni, egy év alatt félreteszem a pénzt, hogy feleségül
vehesselek. És akkor rögtön visszajövök.
Adrianella, mondd, hogy bízol bennem, hogy nincs
semmi baj! Nézd, az ég ugyanolyan kék, mint más
estéken, a madarak is ugyanúgy csicseregnek, a faluból
ugyanúgy idehallatszik a harangok kongása, minden ugyanolyan,
ugyanolyan, Adrianella. Most pedig adj egy csókot és mosolyogj!
Nagyon szeretlek. (Szünet.)
Menyasszony: Nem fogok sírni, Roberto. Még
ez a néhány könnycsepp, de esküszöm, ez az
utolsó.
Szomorú férfi: Okos az én Adrianellám.
Szépen idehajtja a fejét a vállamra, így megyünk
hazafelé. Nekem van a legszebb menyasszonyom, a legszebb a világon!
(Egy pillanatig még halljuk a harangokat, aztán lassan elhalkulnak.
Áttûnés.)
Szomorú férfi (újra az állomás
csengettyûjét halljuk): Hamarabb kellett elutaznom, mint ahogy
terveztem, és Adrianella megint sírt. Mindennap írni
akartam. De hogy csináljam? Nem tudtam írni, de ha megtanultam
volna is, Adrianella hogyan is olvasta volna el, ezt soha nem gondoltam
végig. Mindenképpen írni akartunk minden nap, minden
egyes napon. Adrianella találta ki a megoldást. Nem akartam,
hogy kikísérjen az állomásra, este búcsúztam
el tõle, kicsi kis pont volt egy végtelen zöld mezõben.
Menyasszony: Szerintem egyáltalán nem nevetséges,
nem is értem, ez lesz a mi titkunk, csak Elviruccia tud róla,
a legjobb barátnõm, neki megmondtam, hogy minden nap küldünk
majd egymásnak levelet, egy üres lapot, de te meg én
a legszebb szerelmi vallomást olvassuk majd róla... Egy üres
lapot, minden nap,valaki majd megcímezi helyettem, de a levelet
magam fogom írni a gondolataimmal. Nem kell segítség,
nem kell. Szorítsd meg jól a kezemet, Roberto. És
most menj, túl a réten szakíts le egy virágot,
ennyi az egész.
Szomorú férfi: Isten veled, Adrianella.
Menyasszony: Egy év hamar eltelik, igaz? Így...,
simogass meg, és most menj el szépen, lassan.
Szomorú férfi: Hamar visszajövök.
Menyasszony (remegõ hangon): Isten veled. Viszontlátásra!
(Újra az állomás csengettyûjét halljuk.)
Szomorú férfi: És megérkeztem
a nagyvárosba. Aki nem szerelmes, az nem is értheti meg.
Mindennap feladni egy üres lapot, vagyis... Ha látta volna,
milyen szeretettel végeztem ezt. Mint valami rítust. Minden
áldott nap, és a messzi faluból Adrianella is mindennap
írt nekem. Uram, nevessen ki nyugodtan, de meg kell mondanom, hogy
Adrianella rengeteg dolgot tudtomra adott azokon az üres oldalakon.
Saját magáról írt, a közös sétáinkról,
és még azt írta: gyere vissza hamarosan. Még
ma is megvannak. És nemrégiben még valóban
különbözõnek láttam õket. Szorongva
vártam a postát, és olvastam, csak olvastam. Adrianella
pedig az én leveleimet olvasta a távoli faluban. Elképzeltem,
ahogy megbeszéli a barátnõjével, a virágokkal
teli kis szobában. (Áttûnés.)
Menyasszony: Elviruccia, megjött már a posta?
Van levelem?
Barátnõ: Igen, igen, itt van, tessék.
Menyasszony: Add csak ide, és hagyj magamra egy
kicsit, egyedül akarom elolvasni.
Barátnõ: Nem mutatod meg?
Menyasszony: Késõbb, késõbb.
Elõbb én magam akarom elolvasni, ne haragudj. (A kinyíló
boríték zizegése.) Milyen szép.
Barátnõ: Megnézhetem? Szerintem
éppen olyan, mint a tegnapi.
Menyasszony (elragadtatással): Elviruccia, eggyel
több oldal van, ez hosszabb!
Barátnõ: És mit ír?
Menyasszony: Nem is tudom, várj csak, az én
kedves, kedves Robertóm a házról ír.
Barátnõ: Hol?
Menyasszony: Tessék, itt. Egy pirostetõs
házról.
Barátnõ: Biztos, hogy nem zöldtetõsrõl?
Menyasszony: Nem, nem, pirosról. Tüstént
látnám, ha zöldrõl lenne szó.
Barátnõ: És itt is a házról
ír?
Menyasszony: Nem, itt a kertrõl. Azt írja,
tele lesz virággal.
Barátnõ: Gyümölcs is lesz? Eper?
Menyasszony: ...és azt akarja, hogy a kertben
várjam majd, amikor hazajön a munkából. A drága,
drága Roberto. És most gyorsan, válaszolnom kell.
Itt van két üres lap, gyorsan, egy hosszú levelet! (Mintha
csak magának diktálna.) Kedves Roberto! Ebben a percben kaptam
meg a leveledet, és én is ilyen hosszan akarok válaszolni...
(Áttûnés. A csengettyû hangja.)
Szomorú férfi: Szegény Adrianella...
Uram, a város apránként átformált. Egy
nap rádöbbentem, hogy már nem szeretem õt. Épp
akkor jöttem rá, amikor megtanultam írni. Annyira vártam
azt a napot, meg akartam lepni. Most már tudtam írni, de
már nem szerettem Adrianellát. Nos, a történetet
itt be is fejezhetjük, ami aztán történt, arra
nem lehetek büszke. (Szünet.)
Szerzõ: Kérem, folytassa! Mi történt
azután?
Szomorú férfi: Küldtem még
egy üres lapot Adrianellának, de azon a lapon megírtam,
hogy már nem szeretem, reméltem, hogy megérti. Nem
értette meg, én viszont megértettem, hogy Adrianella
nap nap után vár engem. Találkoztam Elvirucciával
itt, a városban, és mindent elmeséltem neki. Õ
azt mondta, nincs mit tenni. Adrianella még valami ostobaságot
követne el.
Szerzõ: És aztán?
Szomorú férfi: Megnõsültem,
van két gyerekem, a távoli faluban Adrianella mindennap kap
tõlem levelet. A lap üres, de õ a házról
olvas, a kertrõl és vár rám. A feleségem
nem érti, miért kapom ezeket az üres lapokat. Õrülteket
emleget, meg hogy értesíteni kell a rendõrséget.
(Vonat érkezik. A fékezés berobbanó hangja.
Árusok kiabálnak): Párnát! Narancslét!...
Hé, hordár!
Szomorú férfi: Beszáll? Mondja,
rosszul teszem, ha folytatom?
Szerzõ: Nem tudom. Ez itt a kezében egy
újabb levél?
Szomorú férfi: Igen, ma van a születésnapja.
Két levelet küldök. Boldog lesz. Viszontlátásra,
uram! Megyek, bedobom. Jó utat, jó utat! (A vonat elindul.
Áttûnés.)
Menyasszony (suttogva): Két levél. Gratulál
a születésnapomra. Azt írja, hogy hamarosan itt lesz,
feleségül vesz. A házat már kinézte, a
pirostetõset, és a kertet is...