Istenkísértõ vállalkozás: Surányi András a magyar irodalom legtalányosabb, leginkább "jelentés nélküli", legösszetettebb prózai mûvét szembesíti saját választott "mûfajával".

Kezdjük az elején, ott, ahol a film is kezdõdik, igyekezve csak a tényekre szorítkozni. Tehát: Film... Készült Mészöly Miklós regénye alapján. (A fõcím után megjelenõ megjegyzés így megerõsít minket abban, hogy a Film… szoros kapcsolatban áll Mészöly Miklós regényével.) A kezdõ feliratok alatt már megszólal Binder Károly kamaraegyüttesre hangszerelt, hangsúlyos és szép kísérõzenéje. A Megfigyelõt halljuk (és látjuk, hiszen a képen megjelenõ Végvári Tamás nevezi így magát a narrátor hangján). Szövege líraivá oldott értelmezés arról, amit látni fogunk, és ahogyan látni fogjuk: “A megfigyelõ szerepe a miénk, a szemlélõdés, a jelenségek rögzítése... Ebben a filmben két öregember dantei kálváriájáról beszélünk, arról, mit jelent élet és halál, mulandóság és halhatatlanság... A kamera kiemel és eltávolít, de nem ítélkezik, nem hangsúlyoz és nem minõsít... A valóság és a képzelet összjátékában rögzíti a múló idõt. – Láttak önök már egy õszi falevelet lehullani…?”
Azért idéztem hosszabban a film kezdetébõl (amely egyébként számomra az utóbbi évek egyik legszebb magyar filmkezdése, köszönhetõen nem kis részben Borbás István gyönyörû fényû képeinek), mert rögzíteni akarom: igyekszem a Film... vállalásaihoz, ígéreteihez képest megfogalmazni az alább írtakat, és onnan eljutni magához a filmhez.
Ez nem is olyan könnyû, mint amilyennek elsõre tûnik. Ahogy peregnek a képek, igen gyorsan nyilvánvalóvá válik, nem “szépirodalmi mû filmes adaptációjával” van dolgunk, és nem nagy merészség megkockáztatni: aki a Mészöly-regény filmes változatát remélte látni, csalódni fog. Így aztán az eredendõ kíváncsiságot kifejezõ kérdést, tudniillik, hogy miért nyúlt Surányi András a magyar irodalom a maga korában a legtöbb vitát kiváltó, legtalányosabb, leginkább “jelentés nélküli”, legösszetettebb prózai mûvéhez, hamarosan egy másik váltja fel: miután a rendezõ kikerülte a “megfilmesítésbõl” adódó lehetséges csapdahelyzeteket, és elejét vette az “alapmûvel” való összehasonlíthatóság problémájának, miért ragaszkodott mind a regény címéhez, mind a nehezen védhetõ megjegyzéshez (“készült...”). A filmtörténet ugyan ismer hasonló eljárást, hiszen Antonioni Nagyítása is csak egészen távolról idézi fel Cortázar eredeti novellájának néhány másodlagos motívumát. Csakhogy az olasz mester az argentin író életmûvének semmilyen szempontból nem kitüntetett darabjához nyúlt, viszont eredetien és sokoldalúan variálta annak alapgondolatát, a nagyítás ötletét. Aki a Film címet adja filmjének (tudtommal Samuel Becketten kívül soha senki nem volt ilyen vakmerõ), annak nyilván számolnia kell a választása támasztotta elvárásokkal, továbbá azzal, hogy elkerülhetetlenül szemügyre vétetik: hol és hogyan valósulnak meg vagy csúsznak félre a rendezõ által is hangsúlyosan vállalt célok.
A film és Mészöly regénye (kisregénye? – a mûítészek nem értenek egyet még a mûfajában sem) az adaptációk vizsgálatához hagyományosan használt eszközökkel nem vethetõ össze. A könyvben elõtûnõ történetek közül egyetlenegy sem mentõdött át a filmbe: minden külsõdleges hasonlóság ellenére az Öregemberé és az Öregasszonyé sem. A séta, az út, a kettõs halál ugyan valóban hangsúlyos elemei a filmnek is (a halál, mint a film eleme... ennél sokkal megrendítõbb dologról van szó, de igyekszem tárgyilagos maradni), viszont a Darvas Iván és Temessy Hédi játszotta párnak saját története van, amelynek állandóan visszatérõ emlékû, központi szereplõje a vélhetõen a háború idején megölt gyermekük, Ferike. Mészölynél az idõs pár köré szövõdõ történetek egy hangsúlyozottan “találomra” választott gesztus és elv segítségével hívódnak elõ: az általuk bejárt (becsoszogott) térhez a múltban ugyanitt lejátszódó események rendelõdnek, közülük is kiemelkedik egy, a Silió Péteré, aki 1912-ben, a “vérvörös csütörtökön” különös, látszólag indíték nélküli gyilkosságot követett el. A Film...-ben véletlenszerûen, a mozgókép befogadási szabályaihoz lazán kötõdõ ritmusban az öregeket körülvevõ budai lakosok torzó módjára felvázolt történetcsíráit látjuk. Az eredeti cselekmény teljes elvetése még akkor is meglehetõsen szokatlan tett, ha Mészöly regénye a legkevésbé sem történet-központú, és a sok sikertelen irodalmi adaptáció is arra sarkall egy magára valamit is adó filmest, hogy tartózkodjon a sztori átvételének csábító lehetõségétõl. (Azért csendben megjegyzem, hogy aki valóban rettenthetetlenül radikálisan ragaszkodott a filmre vitt regény betûjéhez, és itt most Bressonra és az Egy falusi plébános naplójára gondolok, annak semmi máshoz nem hasonlítható dolgot sikerült létrehoznia.) Ez azonban a mûvészi szabadság területe: a rendezõnek szíve-joga, hogy szétszedje egy könyv romlandó anyagát, és a saját történeteivel pótolja ki azt, mint ahogyan az vélhetõen itt is történt (ne feledjük, a film ajánlása “szüleink emlékének” szól). Egyetlen dolog azonban nem hagy nyugodni, és ez a szemléletmódnak a számomra egyértelmûen sikerületlen alkalmazása. Mészöly Miklós a Pontos történetek, útközben magnóról lejegyzett “narrációjának” személytelensége után (vagy inkább e mellett) jutott el a Film stilisztikai bravúrjához, a “könyörtelen következetesség” és a részvét ötvözéséhez, melynek megvalósítására szolgáló módszere volt a “filmforgatás” fontoskodó-ironizáló-távolságtartó elbeszélési módja. Hogy Surányi András nem talált egy ennek megfelelõ, gyökeresen eredeti filmes szemléletmódot vagy akárcsak elbeszélõi módszert, az talán nem is számonkérhetõ, mégis szükségszerûen vezet a vállalkozás sikerületlenségéhez.
Elméletieskedõen fog hangozni, de fontos dologról van szó. Mészöly regényével kapcsolatban nem véletlenül birkóztak az értelmezõk a “semmi narrátor-hang”, a “kiiktatott elbeszélõ” fogalmaival. Surányi munkája annyiban említhetõ ehelyütt, hogy filmjét véletlenszerûség érzetét keltõ alapokra helyezi, a jelenetek sorrendjének esetlegességét, megformálásuk tárgyilagosságát hangsúlyozva tárja elénk mondandóját, anyagára bízza, hogy a megrendülés pillanatai bekövetkezhessenek. Ami azonban folyamatosan lerontja ezt a nemes szándékot, az a “lélegzetvétel”, a tekintet, a mozdulat minduntalan megbicsakló, rossz beidegzõdésekre és ki nem talált eszközökre visszautalni látszó, nem eléggé bátor, nem eléggé radikális, ráadásul kevéssé következetes volta, amihez egyfajta állandó kimondáskényszer társul. Mintha a rendezõ nem hinne igazán az általa választott eszközök hatásosságában, állandóan visszatér az elhasznált, értelmüket vesztett, visszatetszést keltõ szavakhoz. Skizofrén helyzet áll így elõ, ahol minden értékes megoldást tõle elválaszthatatlanul kísér csalódást keltõ, lehervasztó párja: egyfelõl ikonszerû, mindenki által ismert színészeket látunk, amint a tõlük megszokott színvonalon tesznek eleget feladatuknak, és bizony küszködnek a helyenként filmvásznon egyszerûen mondhatatlan mondatokkal. (Most komolyan, ki tudná hitelesen kimondani a következõ mondatot: “Otthonra leltem benned”?) Másfelõl azt látjuk, hogy két, felkiáltójeles gesztus, mondat között a jó értelemben véve súlytalan képsorokon Temessy Hédi elragadóan, játékosan tesz-vesz, mórikálja magát(!), grimaszol, ha kell; vagy éppen Darvas Iván utánozhatatlan hangsúllyal csak annyit mond: “száletli” – és beleborzongunk. Aztán itt van megint ez a rossz értelemben vett, mert minduntalan mutogatott, hangsúlyozott színészközpontúság, az “áriázásra történõ felbujtás” minél gyorsabban elfelejtendõ kényszere, ugyanakkor láthatóvá válik a két fõszereplõ -- és Madaras József, és Básti Juli -- mindezen túllépõ elemi tudása és tehetsége is. Itt van a “szemlélõdésnek”, az “értelmezés és ítéletalkotás elvetésének” ellentmondó, igenis hangsúlyos, stílus- és tartalommódosító fényképezés, ami azonban rendkívül szép, és nem tolakodó, még ha a néha hirtelen rövidülõ képmélység miatt kissé túl is megy a diszkréció határán. A kísérõzene annyira szép, hogy érdemes lenne kiadni, alighanem önálló kompozícióként is megállná a helyét, viszont szinte folyamatosan közénk és a film közé áll, a képekkel együtt önálló mûalkotást képez, ráadásul a rossz keverés miatt sokszor egyszerûen nem hallani tõle a beszédet. Tökéletesen ellentmond a bevezetõben vállalt céloknak, hogy elsõsorban a mellékszereplõk sorsa mintha csak egyik drámai csúcsról a másik drámai csúcsra haladna, másfelõl viszont komolyan vétetik, hogy a szájba rágás ezúttal elmarad. Ebbõl a szempontból tünetszerû a mózeskosárban a hóra kitett csecsemõ megtalálásának jelenete, ahol a rendezõ mintha megijedne (szerintem egyébként joggal) saját ötletétõl: a napkeleti háromkirályok megjelennek, még a szerecsen is bevillan, de éppen csak annyira, hogy aki nem figyelt, tán észre sem veszi: vajon minek az ötlet, ha nem kerülhet mérlegre, mennyit ér?
Összefoglalva és kissé leegyszerûsítve a dolgot azt mondanám, hogy a szemlélõdés (a megfogalmazott cél) helyett a rendezõ bizony többnyire rendezett, és azt is filmen kevéssé gyümölcsözõ módon tette: jeleneteket kreált ahelyett, hogy az azokat hitelesítõ kontextus megteremtésével bíbelõdött volna. Így fordulhatott elõ, hogy ez a lassú film voltaképpen siet: a mellékszerepeket alakító nagyszerû színészek nem érnek rá jellemeket formálni, mivel a többnyire érezhetõen íróasztal mellett született mondataik mondásával, és a hozzájuk tartozó obligát mozdulatokkal vannak elfoglalva. Talán jobb lett volna akár minimalista módon megelégedni a két fõszereplõ követésével: nekik köszönhetjük a Film… legszebb pillanatait, amelyek nem állnak ugyan össze azzá a bizonyos “dantei kálváriává” (és ez nem biztos, hogy baj), de intenzíven és megrendítõen közvetítik Mészöly életmûvének kulcsfogalmait: a megbocsátást, a szeretet és a részvétet.

Film… – magyar, 1999–2000. Rendezte: Surányi András. Írta: Mészöly Miklós mûvébõl Dr. Nagy Ilona és Surányi András. Dramaturg: Kõszegi Edit. Kép: Borbás István. Zene: Binder Károly. Vágó: Surányi András. Díszlet: Galambos István. Jelmez: Kõszegi Edit és Imrey Katalin. Hang: Hegedûs László. Szereplõk: Temessy Hédi, Darvas Iván, Haumann Péter, Básti Juli, Végvári Tamás, Monori Lili, Bálint András. Gyártó: Filmplus. Támogató: MMKA, ORTT, tv2. Forgalmazó: Filmplus. 95 perc.