Aranymadár
Magányos lovag
Varga Balázs

Középkor az ezredvégen, meditáció élet és halál között, egy lovag vívódásai fekete-fehérben.

A fõiskolán operatõrként végzett Szaladják István rendhagyó alakja a mostani fiatal filmes újhullámnak. Sikeres vizsgafilmmel (Favágók), Közjáték-epizóddal, féltucat önálló filmmel, számtalan rövidfilmes operatõri munkával a háta mögött még mindig kevesen ismerik a nevét; a közönség elõször az idei szemlén díjnyertes Aranymadár kapcsán figyelhetett fel rá. Ezúttal mégsem az alkotó személye, hanem a film a meglepõ: az Aranymadár majd’ minden szempontból kiválik társai közül. Lovagi történet a XII. századból, az élet, a halál, a szerelem mibenlétét boncolgató, spirituális, fekete-fehér film – nos, ez nagyjából épp az ellentéte annak, amit egy mai fiatal filmestõl várni szoktunk. A spiritualitás persze gyakori vendég az ezredvégen, csak nem a kortárs magyar filmben. Szaladják rövidfilmjében Kuroszava és Bergman árnyalakja kísért, és nem Besson vagy Tarantino szelleme.
Lassú, akciók nélküli mozi ez, a képek és a meditáció viszi elõre, nem pedig a cselekmény. A félórás film java része vízió, halálos álom, látomás-jelenet, kívül az idõn és kívül az emlékezésen. Kitartott, nyugodt képek és kompozíciók, higgadt belsõ monológ: az Aranymadár érezhetõen letisztult koncepció alapján, ha szabad így fogalmazni, szinte kézmûves aprólékossággal építkezik. A kürenbergi lovag históriájából mégsem lesz személytelen, távolságtartó film. Szaladják nyilatkozataiból, de még a lüktetõ, szenvedélyesen emelkedett irodalmi forgatókönyvbõl is érezni, hogy nagyon mélyen megélt témáról, személyes ügyként kezelt történetrõl van szó.
A tiszteletreméltó mûgond és kidolgozottság azonban kevés, ha a feszültség és az erõ hiányzik a filmbõl. Nem a drámát kérem számon: a halál elfogadásáról, a megtisztulásról és a spiritualitás titkának megértésérõl szóló filmben nem zajos konfliktusoknak vagy felkavaró vallomásoknak kell hordozniuk a súlyokat. Az Aranymadár esetében azonban a míves képi világ és az erõsen megemelt, költõi szöveg sajátos átfedésbe kerül, és ezáltal visszavesznek egymás erejébõl. Hiába tetszetõsek a képek, hiába mégoly lírai a belsõ monológ, ha pusztán párhuzamosan futnak egymás mellett, sosem fognak találkozni. Olykor az volt az érzésem, hogy egy fotósorozattal párosított hangjátékkal van dolgom: külön-külön tán lenyûgöznének, így együtt azonban nem tudják fogva tartani a figyelmemet. Az egyszerû és tiszta képek egyszerûen és tisztán omlanak össze a szöveg súlya alatt. Lebbenõ fátyol, rebbenõ sólyommadár, gyönyörû ifjú hölgy – nem túl ismerõs ez így? Szép, de azért gyanúsan szép. Közhely-gyanúsan. Ami hallatszik, az látszik is, a Szemzõ Tibor higgadt, monoton hangján megszólaló belsõ monológ majd’ minden egyes mondata megelevenedik. Egybefonódik álom, látomás és valóság, mégsincs titka a képeknek, a történet rétegei nem válnak el egymástól. A halálélmény megrendítõ ereje és a spirituális gazdagság hiányában az Aranymadár nem képes elemelkedni a földtõl. A kevésbé nyitott vagy kevésbé érzékeny nézõ pusztán a kompozíciók vagy a szöveg szépségét érzékeli – ez viszont harminc percre túlságosan sovány élményt jelent. Nézõnek, kritikusnak, halálra váró lovagnak egyaránt.

Aranymadár – magyar, 1999. Rendezte, írta és fényképezte: Szaladják István.
Vágó: Völler Ágnes, Szabó Ferenc, Politzer Péter. Hang: Várhegyi Rudolf. Jelmez: György Marianne. Szereplõk: Deim György, Parti Nóra. Gyártó: Inforg Stúdió. Támogató: tv2, Duna Mûhely, MMK, ORTT, MOKÉP. Forgalmazó: Mokép. 30 perc.
  


http://www.filmvilag.hu