Középkor az ezredvégen, meditáció élet és halál között, egy lovag vívódásai fekete-fehérben.
A fõiskolán operatõrként végzett
Szaladják István rendhagyó alakja a mostani fiatal
filmes újhullámnak. Sikeres vizsgafilmmel (Favágók),
Közjáték-epizóddal, féltucat önálló
filmmel, számtalan rövidfilmes operatõri munkával
a háta mögött még mindig kevesen ismerik a nevét;
a közönség elõször az idei szemlén
díjnyertes Aranymadár kapcsán figyelhetett fel rá.
Ezúttal mégsem az alkotó személye, hanem a
film a meglepõ: az Aranymadár majd’ minden szempontból
kiválik társai közül. Lovagi történet
a XII. századból, az élet, a halál, a szerelem
mibenlétét boncolgató, spirituális, fekete-fehér
film – nos, ez nagyjából épp az ellentéte annak,
amit egy mai fiatal filmestõl várni szoktunk. A spiritualitás
persze gyakori vendég az ezredvégen, csak nem a kortárs
magyar filmben. Szaladják rövidfilmjében Kuroszava és
Bergman árnyalakja kísért, és nem Besson vagy
Tarantino szelleme.
Lassú, akciók nélküli mozi
ez, a képek és a meditáció viszi elõre,
nem pedig a cselekmény. A félórás film java
része vízió, halálos álom, látomás-jelenet,
kívül az idõn és kívül az emlékezésen.
Kitartott, nyugodt képek és kompozíciók, higgadt
belsõ monológ: az Aranymadár érezhetõen
letisztult koncepció alapján, ha szabad így fogalmazni,
szinte kézmûves aprólékossággal építkezik.
A kürenbergi lovag históriájából mégsem
lesz személytelen, távolságtartó film. Szaladják
nyilatkozataiból, de még a lüktetõ, szenvedélyesen
emelkedett irodalmi forgatókönyvbõl is érezni,
hogy nagyon mélyen megélt témáról, személyes
ügyként kezelt történetrõl van szó.
A tiszteletreméltó mûgond és
kidolgozottság azonban kevés, ha a feszültség
és az erõ hiányzik a filmbõl. Nem a drámát
kérem számon: a halál elfogadásáról,
a megtisztulásról és a spiritualitás titkának
megértésérõl szóló filmben nem
zajos konfliktusoknak vagy felkavaró vallomásoknak kell hordozniuk
a súlyokat. Az Aranymadár esetében azonban a míves
képi világ és az erõsen megemelt, költõi
szöveg sajátos átfedésbe kerül, és
ezáltal visszavesznek egymás erejébõl. Hiába
tetszetõsek a képek, hiába mégoly lírai
a belsõ monológ, ha pusztán párhuzamosan futnak
egymás mellett, sosem fognak találkozni. Olykor az volt az
érzésem, hogy egy fotósorozattal párosított
hangjátékkal van dolgom: külön-külön
tán lenyûgöznének, így együtt azonban
nem tudják fogva tartani a figyelmemet. Az egyszerû és
tiszta képek egyszerûen és tisztán omlanak össze
a szöveg súlya alatt. Lebbenõ fátyol, rebbenõ
sólyommadár, gyönyörû ifjú hölgy
– nem túl ismerõs ez így? Szép, de azért
gyanúsan szép. Közhely-gyanúsan. Ami hallatszik,
az látszik is, a Szemzõ Tibor higgadt, monoton hangján
megszólaló belsõ monológ majd’ minden egyes
mondata megelevenedik. Egybefonódik álom, látomás
és valóság, mégsincs titka a képeknek,
a történet rétegei nem válnak el egymástól.
A halálélmény megrendítõ ereje és
a spirituális gazdagság hiányában az Aranymadár
nem képes elemelkedni a földtõl. A kevésbé
nyitott vagy kevésbé érzékeny nézõ
pusztán a kompozíciók vagy a szöveg szépségét
érzékeli – ez viszont harminc percre túlságosan
sovány élményt jelent. Nézõnek, kritikusnak,
halálra váró lovagnak egyaránt.
Aranymadár – magyar, 1999. Rendezte, írta
és fényképezte: Szaladják István.
Vágó: Völler Ágnes, Szabó
Ferenc, Politzer Péter. Hang: Várhegyi Rudolf. Jelmez: György
Marianne. Szereplõk: Deim György, Parti Nóra. Gyártó:
Inforg Stúdió. Támogató: tv2, Duna Mûhely,
MMK, ORTT, MOKÉP. Forgalmazó: Mokép. 30 perc.