A kalandhõs, harcoljon akár jó, akár rossz ügyért, a siker robotosa.

Egy ideje megint kalandorokkal álmodom. Nem is tudom, honnan ismerem õket. Csinos ruhát viselnek, vörös hajú nõk társaságában érkeznek, megviselt vagy nagyon is újszerû kocsikon. Ilyenkor csatakosan riadok, még aludnom kéne. Álmodom tovább, velük, végül is az nem kellemetlen. De nem lehet, felkelek. És kérdezek. Mit akartok tõlem, kalandorok? Ahová én megyek, oda nem jöhettek velem. Jól is néznénk ki. Beállítanék, és mondjuk még a szükségesnél is jóval több tiszteletkör után kibökném: figyeljetek, a Kalandorok sokkal jobb film, mint a Jules és Jim. Szebbet, és ami számít, sokkal többet mond barátságról, szerelemrõl, a létezés napi gyakorlatairól. Meg se hallgatnának, ki se nevetnének. Mire nyilván kitörne belõlem a kisebbrendûségi kivagyiság és vagdalkoznék. Hogy mert csak moziban láttatok ilyet, vagyis ott se láttátok, igazán csak filmelemzésekben olvastatok felõle. És itt már kisiklanék, én se éltem át sem ilyen, sem olyan léthelyzetet, csak azért ugatok, mert aranyat akarok bõven. Nõt, vöröset, feketét, minden más mifenét. Kalandor vagyok, nem szociális munkás.
Ez a kalandfilm dolog amúgy is egy kapitális hazugság, amit be sem kell vallanom, magam is erõsítgettem épp itt néhányszor, többször is, mint kellett volna, kivált kosztümös viszonylatban. Ideje hát leszámolni vele. Ha van valami az emberben, ami tán érdekes, az a változás, uram bocsá' a fejlõdés halvány lehetõsége. Akkor is, ha végül mindig mindenki úgy marad.
Kilépve egy foglár háta mögötti pillanatra a lírából (az ilyesmi persze mindig is költõi eszköz csupán), csak annyit állítok, hogy azon filmhalmaz kilencvenhét százaléka, amelyet kalandfilmnek nevezünk, valójában termelési film. Szorgalmas dolgozók güriznek bennük, mint járomba fogott barom, még leírni is röstellem: a jó ügyért. Anyám, add el a házat! És vegyél nekem az áráért jó ügyet, amennyi csak belefér.

James Bond, a sztahanovista
Nincs menekvés, vegyünk hát egy jó ügyet. A demokrácia megfelel? A régi, stabil, mindenkori hivatkozási alap, az angol, amelybõl akár világdemokrácia is sarjadhat. Elég jó? Akkor ki is az a James Bond? Kalandfilmek hõse? Frászt! Egy sztahanovista. Gürcöl, ahogy a pucáján kifér, ha akarom, azért, hogy mindenhol a földön legyen egy hülye király, az õ felsége, még jobb, ha mindenütt ugyanaz, legalább azonos gyógyszereket kell tartani, patika-mcdonaldsek nyílhatnának, és virágozhat a szólásszabadság. Mit lehet ennek ellene vetni? Hogy milyen jó nõi vannak, és mennyi sok? Karcsú. Csak mézesmadzag. Gyere, dolgozzál a Vas- és Vízmûveknél, olyan csajok ülnek a bérszámfejtésen, hogy lemész hídba, és arra az öt percre õk is kaphatók.
És ennél csak egyszerûbb esetek vannak. Indiana Jones sem komplikáltabb, hacsak annyiban nem, hogy õ egy egész életforma exportjáért fárad a mûkincs-export látszólag kalandos körülményei között. Amit a frigyládáért, a Grálért, a Krisztus koporsójáért ellenértékként hátrahagy, az kitalálói szerint a legdrágább kincs. Program, amellyel a nap huszonnégy órájában eltájékozódhatunk a boldogság (rosszmájúbbak szerint: a boldogulás) útvesztõiben. Nekünk legyen mondva. A kaland egyenlõ az okvetetlenkedõk közepesen változatos leszerelésével. Egyébként nem csak mûkincset, zenét is lop, hogy a tárgynál maradjunk, a Fekete Tulipánét, de egy az egyben. S ha már Tulipánnál tartunk, intézzük el a kosztümviselõket is gyorsan. Vannak – többségben – a megélhetési bûnözõk, ennél nem is kell munkaigényesebb és rosszabbul fizetett szakma. Néha bele is golyóznak a strapába, ilyenkor azt hiszik, hogy valamiért érdekeltek az éppen soros rendszerváltásban. Tényleg, de mennyire. A film végére ez rendszerint be is következik, de azt már nem mutatják, amikor az útonálló gyorstalpaló tanfolyamon igyekszik átképezni magát angol tanárrá, számítógép operátorrá, könyvelõvé. D'Artagnanról már ne is beszéljünk. Õ volna kalandor? Neki az a jó ügy, hogy visszahozza az ékszereket, ahelyett hogy a zaciba csapná õket. Jutalma egy levetett feleség lenne, de még azt is hidegre teszik elõle. Tán a herceg, a Buckingham, de az is max. negyedállásban kalandoz, országos marhaságok megoldásán fárad fõállásban, pláne kevés sikerrel.
Kalózok, haditengerészek, csupa iparos.
A legarcátlanabb az, amikor konkrét rendõrök a kalandfilmek hõsei. Ezzel az erõvel BKV-ellenõrökért is izgulhatnánk.
Esetleg Belmondo? Hát A betörés, hát a Riói kaland, ugye már a címében is kaland meg Rio, ami nem kispálya. Egy sármos bûnözõ. Nem õ az, akire vágyunk? Jó, ha megússza. A kalandorok a legritkább esetben ússzák meg, akkor is leginkább üres kézzel. És itt fölfeslik a dolog. Hogy mennyire következetes vagy sem. Azért pusztul, hogy a világrend helyreálljon, vagy azért, mert úgy egyszerûbb, könnyebb kijönni a sztoriból. Le van róluk a gond, az a pár nézõtéri kalandor sem töri majd a fejét, hogy mi lesz azután.
A kaland mint mozifogalom tehát egy ordas fügefalevél. Az állam erõszakszervezeteinél zajló ilyen-olyan ügymenetek propagálása valóban kétes dolog lenne álcázás, cukormáz nélkül.

Hazai pálya
Próbáljunk talán ellentétes mezõkön kereskedni. Volt egy innen hosszú, onnan rövid korszak, amikor felénk a diktatúra ápolása számított jó ügynek. Akkor is, itt is készültek kalandfilmek. Amelyek tanulsága szerint legtöbbször a gyengeelméjûek szegõdnek kalandornak. Persze nálunk még azok sem, mi olyan jók voltunk, hogy ha szórakozni vágytunk, kretént hozattunk. Amerikából, eneszkából. Tisztázzuk csak a debil fogalmát eszerint. Stupid az, aki aranyat és nõt akar, még hülyébb, ha mindezt nem bérbõl és fizetésbõl. A kalandfilmek virágkora a hatvanas-hetvenes évekre tehetõ, némi utánjátszást, majd nosztalgiamozikat is belekalkulálva. Jaj, a hatvanas évek! Csak egy kép maradt. Az épülõ Erzsébet-híd. Elõbb a míniumos változat, majd a teherpróba, amidõn sóderral rakott teherautók és üres villamosok állták tele. Vajon miért, az átvevõk azt lesték, hogy leszakad-e alattuk? (Tudom a választ, tanultam, de az annyira nem filmes természetû, hogy elhagyom.) Na szóval, ezt a míniumos, korrózióvédelmi állapotát láthattuk a moziban is. Az Aranyfej megvan? Két félnótás amerikai azért érkezik, hogy megbugázzák Szent László hermáját, ami egy értékes tárgy. Hogyan jönnek? Már a gondos vámvizsgálat során kiderül. Két töküres bõrönddel, az egyikben tán van egy fogkefe (Amerikában még a hülyék is mosnak fogat, fogselymet a helyi érdekû kellékesnek nem sikerült beszereznie.) Nem az a gáz, hogy üresek. Miért hoznak kettõt? Az egy aranyfejnek. Sikerül nekik? Buta kérdés.
Ha az emberek nem is nagyon, a világ körülöttük legalább változik. Egy szûk negyedszázad múltán a közeli Ausztriából érkeznek ápolásra szoruló pofák egy újabb aranyfejért, a Pogány Madonnáért. Istenem, még hasonlítanak is. A László meg a Madonna. A tanulság változatlan, csak ebben az esetben a végén kezdve, visszafelé mondják föl nekünk. Magyarán, az igazi kaland rendõrnek lenni, az vitorlázás közben fogdossa a rosszakat, és láttára a csajok is beindulnak. Jól van, ez bizonyára igaz lehet. Csak azt nem értem, hogy akkor ezek a rendõrséget reklámozó filmek miért alakultak át nagyon is kézzelfogható fogyasztási javakat javalló reklámfilmekké. Jobban fizetett az üdítõital, a pezsgõ, a biztosító társaság, mint a társadalmi célzat, a rendõrség? Ez is igaz lehet, hiszen Csöpi csotrogány Ladákkal körözte le az ellenfeleit. Na de csupa színigazságból hogyan lehet kalandfilmet csinálni?
Hasonlók persze nem csak a magyar tengeren estek. Volt, amikor az alkotók egészen az Adriáig merészkedtek, s akkor vagyok jóindulatú, ha utólag azt állítom, gyaníthatóan üdülési szándékkal. Az oroszlán ugrani készült állítólag Bond-paródiának szánták. De kinek? Ki látott akkor itt Bondot, amint rontott-bontott? És mit csinált bujtorparódiabond Dubrovnikban, vagy hol? Megmentette a világot egy kivénhedt náci õrült mérgezõ terveitõl. Közben felszedett három csajt, nagy ügy, a film végén azok hárman egyszerre készültek kikaparni a szemét.
Aztán kész. Ez nem egy jelentõs felhozatal, de van egy kiskapu. Nézzünk mindent a visszájáról. Minden itt játszódó film kalandfilm. Ide csak kalandvágyból születhet valaki. De ez sem helyes irány, mert nõbõl persze jól állunk, de hol volt (van) itt mozdítható arany? Volt, mozdították is, de akik mozdították, azok adják, tán pont a mozdítottból, a pénzt a filmcsinálásra. Nyilván örülnének egy-két Hogyan lovasítottam meg a szamárelosztót?-típusú mozinak.

Megélhetési kalandorkodás
Valljuk meg, zsákutcából zsákutcába jutottunk. De ez nem lehet. Akkor honnan jönnek álmaimba az izgága, követelõzõ kalandorok? Kicsoda Osztap Bender? Kicsoda Arsene Lupin? Hát nem mozihõsök, az biztos, egy-két tévészéria, ha leesett nekik. Hát Felix Krull vagy Tom Ripley? Sajnálom, õk a moziban méltatlan kezekbe kerülve csak a megélhetési bûnözõk kategóriájáig jutottak. Miattuk tán fussunk neki még egyszer ennek a megélhetési dolognak. Rövid vakvágány lesz ez is.
Kezdhetnénk az értelmezõ szótárral, hogy mi áll ott „kaland” és „kalandor” címszó alatt. De inkább ne tudják meg. Maradjunk annyiban, amennyibõl elindultunk, önkilátásunk árnyékoltsága okán természetesen. A kalandor aranyra és nõre hajt, esetünkben ugye egy kalandfilm adottságai között. A kalandfilmeknek viszont azért van befejezésük, hogy az alkotó szavatolja a kalandor biztonságát, még akkor is, ha kínjában elteszi láb alól.
A kalandor ugyanis nem azért kergeti a jelölteket, amihez általuk juthat, hanem önmagukért. A megszerzés kalandjáért, a birtoklás önmagában való mûvészetéért. Azért kell pusztulnia, mert az nettó önellentmondás volna, hogy telket vesz az arany árán, a csaját meg vagy beiskolázza, vagy leküldi az utcára strichelni, egészen amatõr munkákban még oltár elé is vezeti. Ha ülne otthon, és csak bámulná, nem is simogatná, nem is becézgetné, az már jóval közelebb járna, na nem a valósághoz, hanem az alapelképzeléshez, de elképzelhetetlenül unalmas lenne.
Delon akkor is azon a roncson röpülne, amit Lino Ventura az utolsó pillanatban szerelt össze neki, amikor Indiana Jones Clinton elnöktõl átveszi a legmagasabb, eddig csak Luke Skywalkernek és Joe DiMaggiónak adományozott kitüntetést, és akkor is, amikor James Bondot lesmárolja a királynõ. Lino Venturának még akkor is olajos lenne keze-lába, nemesebb testrészeirõl nem is szólva, amikor otthonunkban tele lenne a kisszoba a megszerzett mesés kinccsel. És a lány, aki ha életben maradt, hát nem azért, hogy legyen kivel sírnunk az elhaltakért, hanem azért, hogy megmutassa, hogyan marad kalandor a kalandorok elveszte után, csak azt már azért nem érdemes megmutatni, mert láttuk a film elején.
Összefoglalva, a kalandfilmekben a kalandornak egyetlen vízválasztón kell igazán helytállnia. Ez pedig a vég maga, a filmvég, az utolsó kocka. Ha azon sem keveredik kényes ügymenetbe, az volt, akinek mondta magát. Még az sem baj, ha nem hal meg, csak menjen el, mint a cowboy a western végén, vagy Hatlövetû Jack a pornófilm elején. És még az is fontos, hogy lehetõleg ne újabb kalandok felé, hanem csak úgy.
Menjen a francba. Vissza az álmaimba, aki nem jött sehonnan.