Elvágyódásból színjeles. Kocsma-Magyarország és portugál mélabú Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra elõadása alapján.

Azt mondják, van egy hely, ahol véget ér a kontinens, összefut az óceán és a horizont, a délutánok az estébe nyúlnak, az emberek a vízparton ülnek, nézik a naplementét, bámulják a semmit, csendben vannak, szomorúak és boldogok. Csalafinta álomkép, nehéz nem elhinni, még nehezebb nem hinni benne. Édes kis hazugság, jól lehet vele szédíteni a lányokat s magunkat. Ki ne vágyna az óceánpartra, az édes-bús Portugáliába, ki ne szeretne elmenekülni egy világ végi porfészekbõl – a világ végére, ahol a nagy semmi kezdõdik?
Lukáts Andor elõzõ filmjében ideiglenesen Magyarországon állomásozó szovjet katonafeleségek és leányok keresték az igazit, a nagybetûst, ábrándoztak a kimozdulásról és Moszkváról. Elvágyódós provincia-film a mostani, az Egressy Zoltán színdarabja és a Kamra sikeres elõadása alapján készült Portugál is. Ennek a hõsei sem találják a helyüket: az egyik ott érzi magát rosszul, ahová a másik vágyik. Az esszéíró bölcsész a házasság összkomfortos unalmából, felesége, egy dúsgazdag hisztérika mellõl rohan álmai helyszínére, Portugáliába, és a nagy utazás közben, pihenésképp letáborozik egy eldugott kis faluban. Szusszanásnyi idõre, rövidke feltöltõdésre áll meg, tér vissza vagy vesztegel itt mindenki, csakhogy az idõleges, ideiglenes állomásozás gyakran élethosszig terebélyesedik. Hogy hol van ez a falu, mindegy is. A térképen ugyan nem szerepel, de azért könnyen magunk elé tudjuk képzelni, ha behunyjuk a szemünket és elgondolunk egy vidéki magyar falut kocsmával, focipályával, temetõvel és porlepte utcákkal. Itt mindenkinek van egy álma, testreszabott, és jól láthatóan teljesíthetetlen. Pedig olyan könnyûnek és közelinek tûnik. Mindenki csak egy kis nyugalomra vágyik, fiú s lány, öreg s fiatal csak azt akarja, hogy békén hagyják. Hogy egy kicsit egyedül legyen. A fõvárost és a taxizást megjárt helyi mókamester alkoholista felesége elõl szaladna egészen a falu végéig, hogy a kacsaúsztató partján szunnyadjon s napozzon egy órát. A vidéket akkurátusan körbejáró vendég pap függõágyban ejtõzik és hamvába holt focista karrierjérõl ábrándozik, hogy aztán a helybéli srácokkal kergesse a labdát. A mindent s mindenkit megértõ, beletörõdõ nyugalommal szemlélõ kocsmáros pedig, minden valószínûség szerint, a rendõrségtõl is kidobott, helybéli faragatlan tuskóhoz adja majd szebbre-jobbra vágyó, szebbet és jobbat érdemlõ lányát – mi mást is tehetne?
Mégis, mi történhet egy ilyen helyen, ahol a kalandok, elvágyódások és menekülések visszatekerednek saját magukba, moccanásnyi kibillenés után minden és mindenki visszatér a kiindulópontra? Dobhatsz még egyszer, ám akkor sincs semmi, ha épp kimaradsz a dobásból. Mi lehet a történet, ha nem a hely maga, vagy a helybéliek, akik azonban mintha csak erõnek erejével azt próbálnák megakadályozni, hogy történjék velük valami. Bármi.
Ismerõs hely, ismerõs helyzet, ismerõs figurák. Csakhogy még egy ilyen sehonnai kis kelet-európai faluról is százfajta módon, százfajta stílusban lehet mesélni: Menzel megértõ derûjével, Tarr elementáris komorságával, Szõke fergeteges humorával – vagy éppen Egressy Zoltán és Lukáts Andor börleszkes melankóliájával.
A Portugál nem kisrealista mozi, de nem is naturalista társadalmi körkép. A villanásnyi dráma átfutó bohózattal, a harsány karikatúra csendes melankóliával keveredik benne. A szócsata bármikor átfordulhat burleszkbe, a felszabadult bohóckodás tragédiába. A szerelem búval van bélelve, a dráma komédiával. Ezek a hangulatváltások és ellenpontozások pörgetik a filmet, végig feszes a tempó, mintha csak fel lenne gyorsítva és meg lenne emelve ez a fene nagy semmittevés. Lukáts Andor ügyesen nyitotta ki a színdarab és az elõadás zárt terét, az újonnan beékelt jelenetek pontosan illeszkednek a ritmusba és a történések logikájába.
Nagyon feszes, nagyon harsány és nagyon ingatag világ ez. Adok-kapok párharcok, folyamatos érzelmi libikóka – a Portugál az apró rezdülések és a hirtelen reakciók mozija. Tétlenség bõséggel akad, ám nyugalom egy pillanatig sincs benne. Vagy egy kar lendül, vagy egy hangsúly emelkedik, vagy egy palack csörren, de hogy béke és csend legyen, az teljességgel ki van zárva. A csend pusztán a közelgõ csörrenés, csattanás, puffanás, kiáltás és káromkodás hírnöke. A testek és a tárgyak egyaránt kényszerpályára álltak, a pohár arra való, hogy leverjék, a láb arra, hogy megbicsakoljék, a bicikli arra, hogy felboruljon. Nincs biztos pont, csak billenés, nincs hallgatás, csak zuhanás elõtti csend.
Monori András játékos, lendületes, mulatozós zenéje tökéletes telitalálat, nagyon jól hullámzik a különféle tónusú jelenetek között, a zenés magánszámok és miniburleszkek ráadásul a színpadi logika alapján elkülönülõ blokkok közötti átkötést is megkönnyítik. (Az utóbbi idõben feltûnõen sok magyar filmben a zene viszi a prímet, most hirtelen csak Lajkó Félix és a Nyári mozi, az Anima Sound System és a Közel a szerelemhez, Másik Zoltán és az Egy tél az Isten háta mögött, Végsõ Zoltán és az Országalma esetére gondolok. Lehet, hogy nem a zene teszi a filmet, ezek a zeneszerzõi bravúrok mégis valamivel több elismerést és figyelmet érdemelnének.)
Nemcsak a hangnemváltásokat, a képek ritmusát is a váratlan effektusok határozzák meg. A kamera ritkán mozdul, inkább a szereplõk mozognak. Idõrõl idõre szokatlan beállítások és hirtelen közelik bontják meg a rendet. Csattanóra járnak a jelenetek, peregnek a képek és a párbeszédek. Színházból filmet, hogy is lehetne másképp? Csakhogy míg a színházban megválogathatjuk, hogy kit és mit nézünk, a filmben mások fókuszálnak helyettünk. Lukáts Andor maximálisan ki is használja ezt a lehetõséget, halmozza a poénokat, gegeket, effekteket és ellenpontokat. Ez a megemelt, felpörgetett stílus persze nagyon billenékeny, könnyen erõltetett és harsány játékba fordulhat. A Portugál szerencsére elkerüli ezeket a buktatókat, bár olykor borul az egyensúly, nincs meg az összhang, a színészi játékstílusok különbözõsége kioltja egymást. A természetesebb, sallangmentesebb stílus (mondjuk Pelsõczy Réka, Nagy Viktor és Csuja Imre esetében) és az erõsebb, stilizáltabb, teátrálisabb játékmód (Szirtes Ági, Varga Zoltán) nehezen fér össze, fõképp ha ugyanazon a jeleneten belül ütköznek meg egymással. Ami hangnemváltásban a jelenetek között nagyon is szerencsés, az jeleneten belül kifejezetten zavaró.
Pedig igazán összeszokott társulat játszik a Portugálban, mégha Lukáts Andor a Kamra elõadásához képest néhány fontos helyen változtatott is a szereposztáson. Pelsõczy Réka Masnija a film legbiztosabb pontja: felszabadult és természetes, naiv, de nyitott és önérzetes lány, akit a tisztasága és ösztönös szuverenitása messze a társasága fölé emel. Tucatnyi gyenge, akaratszegény, tönkrement férfi és nõ között õ az egyetlen, akiben erõ rejtõzik, és adott pillanatban képes egy rikácsoló paranccsal helyre tenni bárkit. Még véletlenül sem Bece, hanem Masni a Portugál igazi fõszereplõje, a katarzis nélküli dráma vele esik meg, a lány kapja a legnagyobb pofont, egyetlenként, akinek még õszinte, tiszta vágyai vannak ebben a pocsolyában.
Nagy Viktor Becéje már jóval színtelenebb figura. Ártatlan és ártalmatlan, gyerekes srác, igazi luxus-bölcsész, mindenfajta titok és tehetség nélkül. Csillogó tekintetû, kispályás álmodozó a parkolópályán veszteglõ eltompult álmodozók és a született vesztesek között. A kocsmai csapatból messze Csuja Imre a legjobb, no meg Lengyel Ferenc hõbörgõ nehézfiúja. Varga Zoltán alakítása viszont kínosan kilóg a csapatból, már csak azért is, mert a többiekhez képest õ messze túljátssza a szerepét. Amúgy is problémás, tán a legzavaróbb mozzanat a filmben az alkoholizmussal való suta és olcsó poénkodás. A felesek és a fröccsök Magyarországa túlontúl ismerõs kulisszája a tönkrement sorsoknak. Az pedig, hogy egy asztalra boruló szerencsétlen figura tehetetlensége, botladozása, koordinálatlanul akrobatikus mozgása legyen a visszatérõ humorforrás és a gegek kiindulópontja, még akkor is kínos, ha adott esetben az obligát (a tavalyi év magyar filmjeibõl úgy látszik, kiûzhetetlen) napfogyatkozásos (álom)jelenettel ennek a kiszolgáltatottságnak megteremtõdik az ellenpontja is. Varga Zoltán megformálásában azonban Sátán, ez a masszív, csöndben vegetáló alkoholista zavarbaejtõen fals jelenség. Fõleg, ha a Szirtes Ági által játszott Jucikával vetjük össze: ég és föld a különbség. Szirtes túljátszás és karikatúra nélkül csinál tragikus bohócot Jucika figurájából, s ezáltal az együttérzés és részvét lehetõségét is meghagyja a nézõnek. Amire szükségünk is van, mert a teátrális gesztusok és a túlzott poentírozás olykor túlontúl messzire távolítanak minket ettõl a színpompás falusi sereglettõl.
Világmegváltás helyett világmegmaradás. Két pohár muskotály és egy lelkifröccs. A Portugál lecsúszott, távlatait veszett világából azonban nemcsak a megváltás – a dráma is hiányzik. A felgyülemlett, céltalan és puszta energiák akár tragédiába is fordulhatnának, a történet mégis nagy durranás nélkül ér véget. A tehetetlenség nem sûrûsödik össze véletlen drámává. (Jobban is illik ez a történethez, mint a színdarab halált hozó befejezése.) Elmegy, ki jött, amúgy minden és mindenki marad a régiben. Jó kis szomorúság, jól elvagyunk benne. Belevaló társaság, csak itt ne ragadjunk.

Portugál – magyar, 1999. Rendezte: Lukáts Andor. Írta: Egressy Zoltán és Lukáts Andor. Kép: Garas Dániel. Zene: Monori András. Vágó: Rigó Mária. Díszlet: Ágh Márton. Jelmez: Salamon Eszter. Hang: Pergel István. Szereplõk: Nagy Viktor (Bece), Csuja Imre (Kocsmáros), Pelsõczy Réka (Masni), Kovács Zsolt (Pap), Lengyel Ferenc (Retek), Kelemen József (Csipesz), Szirtes Ági (Asszony), Varga Zoltán (Sátán), Ónodi Eszter (Feleség). Gyártó: Hunnia Filmstúdió. Támogató: MMK, NKA. Forgalmazó: Budapest Film. 93 perc.