Az amerikai zsaruban a bûnözõ mindig emberére akad. A rend õre a honi mozgóképen inkább bohózati figura.

A filmkészítõ: mintapolgár. Nem vezet ittasan autót, nem lop mozdonyt, kifényesíti a kilincset, adóügyei teljesen rendben vannak, köszön a szomszédnak, hátha az nem jelenti fel.
Ilyetén tehát a filmkészítõ semmiféle hivatalos ügymenetbe nem keveredik a rendvédelmi szervekkel. Nem is nagyon lát rendõrt. Legfeljebb néha országúti (közúti) ellenõrzést végzõket szobrozni a padkán, de azoknak nem szokásuk leállítani a taxikat.
A filmkészítõ nem ismeri a rendõrt, csak a legritkább esetben járnak egy társaságba. Rendõrfilmet készíteni viszont muszáj, egyfelõl. Másfelõl, egyáltalán filmet készíteni is muszáj, és sehol sincs az megírva, hogy minden mozinak a filmkészítõkrõl kell szólnia. Azonban a vitát arról, hogy kit ismer vagy kiket nem a filmalkotó, máskor kell lefolytatnunk.
Summa summárum, a filmkészítõnek elemi érdeke megismerkedni a rendõrrel. A civilruhás rendõr úgyszólván rangrejtve jár, az egyenruhás meg szolgálatban van, mégsem lehet csak úgy odamenni hozzá: „Jó napot kívánok, kedves rendõr, fogyasszunk el fél deciliter röviditalt a kellemes együttlét és a jobb megismerés jegyében, nézze, maga nem jár moziba (ott csak a tûzoltóknak van szék), engem a legritkább esetben sem állítanak elõ, nem gondolja, hogy tennünk kéne valamit?” Elõre borítékolható a kitérõ válasz, „szolgálatban vagyok, ne molesztáljon”, rosszabb esetben, jobban pedig: „Tessék a fõvárosi kapitányság kommunikációs és sajtóosztályához fordulni!” Majd bolond leszek, jó napot. Az út járhatatlan. Más lehetõség után kell nézni.
Adódik is mindjárt két kézenfekvõnek látszó megoldás. Filmkészítõ elõfizet a Belügyi szemlére, az újságosnál Zsaru magazint vesz, ez az egyik. Ez se túl jó. Olvastak már önök Belügyi szemlét? Nem az a vérfagylaló olvasmány, szakembereknek való inkább. Vásároltak már Zsaru magazint? A pavilonista olyan pofát vág, mintha Amatõr tinilányokat kérnénk, az meg egy érzékeny filmkészítõnek nem hiányzik.
A második megoldás tévét nézni. Ez a jó. Tévét nézni mindenre megoldás, tudják ezt a filmkészítõk is.
Ahhoz tehát, hogy megértsük a rendõrfilmeket, a kályhától kell indulnunk. A tévérendõrtõl. Vizsgálatunkat, mint látható, a jelenbõl indítottuk, ilyetén csak addig hatol majd vissza a múltba, ameddig televíziófogyasztói emlékeink engedik, de ez még odébb van, és további nehézségek is várhatók. Mert bár a magyar rendõrfilmrõl készülünk beszélni, némi elidegenítés már a startnál elkerülhetetlen.
Olyan ország ugyanis, ahonnan a tévérendõrre vonatkozó példáinkat merítjük, nincs is. Egyszerûen lehetetlen, hogy legyen. Sehol a világon. Képtelenség, merõ fikció csupán. De mert egyéb példák nem nagyon jutnak az eszünkbe, hát nevezzük ezt a képzeletünk szülte országot mondjuk Magyarországnak. Ennek ellensúlyozásául csak annyit tehetünk, hogy példáinkat egyfelõl mindenhonnan, széles merítés után hozzuk. Másfelõl azonnal csoportosítjuk, strukturáljuk is.
A tévérendõr alapesete a hírrendõr. Bûnügyi tudósítás, látjuk akcióban a dolgozót, úgymint vágókép. Ha látjuk. A jó rendõr ugyanis észrevétlen. Nem zavarja a lakosságot, váratlanul csap le a mit sem sejtõ elkövetõre. A kamera körbejár egy épületet. Sehol egy lélek, ha levesszük a készülékrõl a hangot, és keverünk a képek alá magnóról valami dögös zenét, kilel a frász, suspense a javából.
Kerüli a kép a házat, szép kék palota. Kék üvegborításán sokat ígérõen csillan a napsugár, mi lesz itt! A keringõ egy ponton megáll. Sokáig látjuk a kék palota egyik látványos szegletét, sehol egy lélek, nemhogy rendõr, az izgalom fokozódik, ezt nem lehet bírni, visszaadjuk a hangot, a láthatatlan rendõrrõl, hogy legalább halljunk valamit. S lõn, a kommentátor tompított hangon, mintha teniszmérkõzést közvetítene: ez az a hely, ahová egészségügyi okokból a tábornok úr vizelt, rosszakarói szerint ittas állapotban. Az épület (überpolicáj) biztonsági kamerái rögzítették az aktust, de nem sikerült megszereznünk az anyagot.
Beláthatjuk, ebbõl, így önmagában még eléggé nehézkes rendõrfilmet készíteni. Hogy mégis vannak rendõrfilmek, az a filmkészítõk alaposságának tudható be, nyilván.
A látható hírrendõr némileg unalmasabb, mint a láthatatlan. Ha egyenruhás, akkor diszkréten vihorászik kolléganõjével a lemészárolt prostituáltak háza kapujában, mint képeket vágó vágókép, ha civilruhás, akkor leveti inkognitóját, onnan lehet fölismerni, hogy mobiltelefonál. De kit hív? Kit hívhat az események pergõtüzében? Vagy ki hívhatja õt? Anyósa Pécelrõl, hogy jön a hétvégén abált bélszínnel? A tanító néni, hogy ha a gyerek még egyszer behozza az iskolába a szolgálati ágyút, kénytelen lesz sarokba állítani? Vagy mégis õ hív? De kit? Csak nem Jakupcsek Gabriellát? Hogy még itten feltartják egy cseppet, de az esti showról azért egy percet sem fog késni? Csupa titok.
Magyarán, az akciórendõr és a showrendõr kombinációja is nagyon halvány segítséget nyújt a filmkészítõnek, de ez már valami. A televíziózás még showszegényebb hazai hajnalán az elõbbiek úgy másztak vászonra, hogy rendõrkonferencia volt a margitszigeti Nagyszállóban. Az elõadói asztal mögött híres nemzetközi rendõrök, alighanem a megbékélés jegyében (ami bejött veszettül, hiszen az 1963-ban készített Az aranyfej címû filmrõl beszélünk), elõttük Bambi, kávé meg egy telefonkészülék. Meg is szólal, azért rakták oda. Az angol rendõr kislánya telefonál, hogy gáz van a herma körül. Ezt persze csak azért említjük, hogy felesleges a gúnyolódás, a rendõr legfõbb fegyvere a telefon. Meg azért is, hogy további magyar rendõröknek biztosítsunk föllépési lehetõséget. Emlékszünk Ötvös Csöpire? Hírlik, nemsokára visszatér. A Balatonon vitorlázgató rendõr, aki néha kiruccan a Chiemsee-re (szúnyogtenyésztésre szakosodott bajor üdülõhely). Nos, Csöpi sorozatának legelsõ, viszonylag még legfilmszerûbb része a Pogány Madonna. Hogy mennyire nehéz rendõrfilmet készíteni, azt az is bizonyítja, hogy a Pogány Madonnát alkotói (akárcsak a filmbéli rosszfiúk) lopták. Egy az egyben ugyanaz, mint Az aranyfej. A Dunát Balatonra, az aranyfejet férfiról (Szent László) nõre (pog. mad.), a kislányt kisfiúra cserélték benne, s hogy a húsz év sem telt zsákmány nélkül, belerakták Piedonét, õt viszont bevallották. Magyarul rendõrfilmet lehet úgy is készíteni, ahogy a filmekben a gyanúsított szokott viselkedni, ami bizonyítható, bevallom, a többit tagadom.
Ám õrjáratunk során vissza kell térnünk a tévéhez, ott vannak a nagy dolgok. Az akciórendõr és showrendõr kombinációja után vegyük a tisztán showrendõrt. A tisztán showrendõr is akciórendõr, csak a televízióban hírértékkel bíró eseményektõl kicsit távolabb, maradjunk a fikció mezején, Komárom megyében. Vagyis csak volt, mert a showrendõr addig showzott obskurus kábel- és bulvártévékben, táncdaléneklésre utaló módszerekkel („Megbilincselted a szívemet, szívem”, gondolom), hogy feletteseinek lépniük kellett, nem is tétováztak egy-két évnél többet. Kreáltak a minisztériumban valami jól hangzó osztályt alá, valami éneklésügyit, nyilván. Itt legalább szem elõtt dalol, különben is, minden obskurus kábel- és bulvártévé a minisztériummal egy városban, képzeletbeli országunk képzeletünk szerinti fõvárosában van, nevezzük Budapestnek (a külföldiek megtévesztése céljából, hisz e fantázia szülte név hasonlít nagyon Bukaresthez, majd azt hiszik, hogy a románok hülyék ennyire), nem kell nap mint nap felutaznia.
De valljuk be töredelmesen, a fent leírt módon kialakított tisztán showrendõr segít legkevesebbet a filmkészítõkön. Hiszen ki látott már zenés-táncos rendõrfilmet? Én speciel, de nem akarnék tolakodni, mert nem annyira magyar, hanem csehszlovák volt. Bûntény a mulatóban, nagyon sokat lehetett nevetni rajta. A csehszlovák rendõrt persze nem ezen mû alapján kellene belõnünk, hanem a rendezõjének (Jirí Menzel) egy másik filmje, a Hóvirágünnep mentén. A civilben a kocsma körül csampúrozó szerv tapasztalván odabenn barátai magas mámorát, gyorsan hazamegy egyenruhát ölteni, hogy az ittasan hazafelé kerekezõket megrendszabályozhassa. A csehszlovák rendõr számára elsõ tehát a kötelesség, de mi csak azért említjük, mert az összehasonlítás segít a magyar rendõrrõl készítendõ fantomképünk kialakításában.
A lagzirendõrrel úgyszólván kimerítettük a reálisrendõr lehetséges kategóriáit.
Beszélnünk kell végre a fikciós rendõrrõl is. Annál is inkább, hiszen eddigi példáinknak csak a tere (a Magyarországnak nevezett) volt fikciós, alanyai a valóságba ütköztek.
A fikciós és reálisrendõr kombinációja úgy néz ki, hogy kitalált országunk egyik legmagasabb beosztású kommunikációs rendõre (hauptszóvivõ) szerepet vállal egy televíziós napi szappanban. Ki hinné, detektívet alakít, a tõle telhetõ szerény színészi, ám annál jóval szélesebb körû rendõri eszközökkel.
Nézik önök a Barátok közt címû napi sorozatot? Na, abban esett mindez. Ha egy rendõr, miközben rendõr, játszik egy szappanoperában, az mindenképpen hülyét csinál magából meg szervezetébõl. Nem nagy dolog (elöljárója is kis dolgán fáradt). Hogy ezt szervezete áldásával teszi, gondolom, nyilvánvaló, a legfontosabb a társadalommal kialakítandó jó viszony. E bájos gyakorlatról eleve úgy hisszük, hogy teljesen unikális, csak képzeletbeli országunkban elképzelhetõ, a folytatás azonban végképp a tudományos fantasztikum birodalmába röpíti az egész rendõrhistóriát.
A nyomozót alakító csúcsrendõrt ugyanis olyan átlátszó pofátlansággal veszik hülyére a szappanopera mellékszereplõi, hogy az csak na. Kilopják a rendõrségrõl a döntõ bizonyítékot, a szemébe röhögnek, és egy közepesen fontos epizód közepén végleg kirendezik a nyomorultat, mert a többi szereplõ már rég túl van az egészen, a rendõrség helyett már egy Chippendale show-val vannak elfoglalva, abban meg mégiscsak nagyon rosszul mutatna egy szolgálatból odavezényelt igazi fõrendõr. Bár a lehetõségek kimeríthetelenek, a tévémaci helyett köphetne például egy olajügyekben érintett Békés megyei (fikciós név) kapitány.
Gyakorlati példáink sora véget ért, nincs más hátra, állománygyûlésre kéne összehívni az elmúlt évek magyar mozgóképrendõreit, hogy belássuk, ilyen rendõri tapasztalatok birtokában a filmkészítõk sem lehettek képesek csodákra, a mozirendõr és a tévérendõr csak annyira lehet szórakoztató, mint az emlegetett valódi rendõrök.
Igenám, csakhogy a filmkészítõ, mint mondottuk, nagyon alapos ember. Nem hagyja magát megtéveszteni. A példákban felsoroltak többsége, leszámítva a kapualjban vihogókat, mind igen magasrangú, magas beosztású rendõr volt. Ám a rendõrfilm készítõ, mielõtt filmrendezésre adta volna a fejét, érzékeny kicsi gyermek volt, falta a népmeséket, s elhatározta, ha fölnõ, õ is mesélni fog a népnek, ezért jól megjegyzett minden mesebeli fordulatot.
Aki a rendõrfilmre pénzt ad, akar is érte valamit, nem is keveset. Tapasztalataink szerint leginkább azt, hogy a rendõrfilm végén a rendõrök gyõzzenek. Ezért rendõrfilmben nem szerepelhet igazi rendõr, csak szappanoperában. Mármost felsorolt példáinkból nyilvánvaló: ezekkel nem lehet meccset nyerni. Ebbõl fakad tehát, hogy a rendõrfilmek zömében a magasrangú tisztviselõk az eredményes nyomozás legfõbb kerékkötõi. Ahol csak tudják, korlátozzák alacsonyabb beosztású kollégáik mozgásterét, természetesen a törvényesség álorcájában. Itt kell, hogy belépjen a népmesei elem. A legkisebb fiú az, aki mindig gyõz.
A kis rendõr nagy napjai, mondja egy szovjet film címe, és mindent elárul vele. Ha már a legalacsonyabb sarzsiban álló közrendõr is képtelen megbirkózni a feladattal, még mindig ott a kutya, hogy helyretegye a dolgokat.
Nézzük tehát az alacsony rendfokozatú versenyzõket. A rajzfilmekben az õrmestereket szeretik. Csõrmester még hagyján, de volt olyan is, hogy Csipke õrmester, aki azzal a bevallott szándékkal ténykedett, hogy a gyerekekkel megszerettesse a rendõrséget. Mert az a gyerek, aki szereti a rendõrt, egyfelõl törvénytisztelõ polgár lesz, rendõrnapon virágot ad a sarki posztnak, másfelõl, ha még jól is tanul és sokat, egy szép napon maga is beáll rendõrnek.
A Kis Romulus rendfokozata olyan kicsi volt, hogy már nincs is talán, õ a nyóckerben alkotott maradandót, a Kék fényben kreol bõrûnek nevezték volna, késõbb etnikumnak, de tudta, hol a helye. Ilyetén Bacsó Péter tévésorozatának nyugodtan lehetett volna Kis Robinson is a címe.
Csupati tizedes volt, Veszprémi Linda dettó. Elõbbi Kántor kutyával, utóbbi Babetta típusú robogóval (kismotor) volt fölszerelve, csoda-e, ha mindig gyõztek.
Ötvös Csöpit már az elsõ film elõtt lefokozták, pardon, rendfokozatában visszavetették, ennél csak a Fejvadász címû tévésorozat elcsapott rendõre tudott többet, azt konkrétan kergette a rendõrség, míg õ bûnözõket ûzött, viszont legalább amerikai volt, messzirõl, hazudott, amit akart.
Sorolhatnánk még, de nem sokáig. Az voltaképpen szerencsének is mondható (csak és kizárólag filmes szempontból), hogy az elmúlt évtizedekben Magyarországon egy-két perverzebb opuszt leszámítva csak muszájból készültek rendõrfilmek. A rendõri mellékalakok pedig inkább dramaturgiai felhajtóerõként szolgáltak és vétkeztek (Szerelem elsõ vérig; Köszönöm, megvagyunk), a rendõr alapvetõ és kötelezõ jóságából nem vetkezhettek ki. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg Tímár Péter Mikor befejezi röptét a denevér címû filmjének rendõri hõsérõl sem. Egyébként Tímár egy késõbbi filmjében, a Csinibabában tökélyre fejlesztette a kis rendõr imidzsét. A gyárkapu elõtt egy natürlich törpe tekergeti a gumibotját.
A nézõ pedig akkor jár minden mozizáskor a legjobban, ha azonosulni bír a filmkészítõvel. Akkor jó neki is, ha nem látja, nem ismeri ezeket a rendõröket. Aki mégis rendõrt vágyik látni a moziban vagy tévén, annak Salamon András Közel a szerelemhez címû filmjét tudom ajánlani.