Az eredeti tõkefelhalmozás kora, a kapitalizmusnak ez a korai, vad szakasza, amelyet Oroszország immár második évtizede képtelen meghaladni, megszüli saját hõseit, kidolgozza saját dramaturgiáját. Az új valóságot legpontosabban megragadó mûfajokká a bûnügyi filmek és a gengszter-történetek léptek elõ, amelyek az utóbbi évek repertoárjában háttérbe szorították az olyan tömegszórakoztató látványosságokat, mint a komédia és a melodráma – a musicalrõl már nem is beszélve. Bármilyen furcsa, a show-business virágzása mellett Oroszországban a zenés film vált a legelhanyagoltabb mûfajjá – lehet, hogy azért, mert elõállítása költséges, s így a mi szûk anyagi forrásokkal kínlódó filmgyártásunknak nem telik rá erejébõl. Az orosz film a show-businesst persze a maga sztárjaival és csillagászati honoráriumaival nem mellõzi. Azokban a krimikben, amelyek a bûnbandák véres leszámolásait örökítik meg, vagy pedig valamiféle Kalasnyikov-géppisztolyt szorongató, új Robin Hood kalandjait dalolják meg, lépten-nyomon feltûnik egy-egy popsztár. Mint például A fivér 2. címû filmben, Alekszej Balabanovnak ebben az új, brutális gengsztertörténetében, amelynek elkészítésére a rendezõ A fivér sikere láttán szánta el magát, meghosszabbítotva fõhõse életét, aki az új epizódban megismerkedik és románcba bonyolódik egy igazi orosz popsztárral, Irina Szaltikovával.
De hagyjuk is, nem a szerelemrõl, hanem a háborúról készülök írni. A háborúról, amelyet a vásznon, képernyõn a szemünk láttára viselnek az állig felfegyverzett filmszereplõk…
Ember puskával volt a címe annak a filmnek, amelyet Szergej Jutkevics még a harmincas években forgatott. Hõse egy egyszerû katona, aki csak azért hagyta ott az elsõ világháborús lövészárkot, hogy a Történelem a polgárháború forgatagába sodorja. Korunk filmszereplõit talán ennek a klasszikus mozinak a címével határozhatjuk meg a legtalálóbban. Ehhez elegendõ a puskát kicserélni kalasnyikovra vagy olyan hangtompítós pisztolyokra, amilyenekkel hazánkban manapság a másvilágra küldözgetik a politikai vetélytársakat vagy a kereskedelmi konkurenseket. Nem múlik el nap anélkül, hogy az újságokban vagy a tévéhíradókban ne bukkanna fel egy közlemény a soron lévõ zajos gyilkosságról. A hangtalan gyilkosságokról már nem is beszélek. Nem tudom, több van-e nálunk belõlük, mint bármely más országban, de az tény, hogy elkezdtünk apránként hozzászokni. Ezért sokat tett és tesz filmgyártásunk is. Már azt sem tudom, mi volt elõbb – a valóság vagy a filmkészítõk fantáziája? Idõnként az az érzésem, hogy a  valóság valamiféle kegyetlen bûnügyi film sztoriját idézi fel – valóságos antihõsei mintha a filmvászonról léptek volna ki. Különben is, ami manapság Oroszországban történik, leginkább egy rossz álomra emlékeztet – vagy valami filmre. Amikor májusban a felfegyverzett, fekete álarcos adórendõrök behatoltak a Media-Most holding irodáiba (amirõl a világ összes lapja beszámolt) – talán nem olyanok voltak, mint valami akciófilm szereplõi?

A Nagy Kriminális Forradalom
Jelenlegi filmgyártásunk (beleértve a tévéfilmeket is) valamiképpen adekvátan tükrözi – ha nem a valóságot, akkor a róla alkotott tömeges elképzeléseket: azt a kisembert tartja szem elõtt, aki holtra vált a szörnyûségek hallatán, hipnózisba esett a bûnözés mindenhatóságától, és úgy tartja, Oroszországban „kriminális forradalom” ment végbe (Sztanyiszlav Govoruhin dokumentum-filmjének címe), Szentpétervár pedig az ország „alvilági fõvárosa”. A filmgyártás a tömegtudatnak ezeket a sztereotípiáit rögtön felkapja és átalakítja. Az egyik orosz bûnügyi filmsorozatnak épp az a címe: A banditák Pétervárja.
Manapság valóban rengeteg olyan film készül nálunk, amelynek középpontjában a maffia ténykedése áll. A forgatókönyvírók akaratából a maffiózók az élet legmeglepõbb területeit uralják. Bõven lehet sorolni a példákat a kilencvenes évek második felébõl.
A keresztesvitéz (1995, rendezte Mihail Tumanisvili, Alekszej Insakov). A kereszteshadjáratról szóló történelmi film forgatását tragikus események láncolata szakítja félbe, ezek mögött a maffia áll. Egy kaszkadõr azonban keresztülhúzza a bûnelkövetõk számításait.
A Magányos játékos (1995, rendezte ifjabb Vlagyimir Baszov és Olga Baszova) fõhõse egy tehetséges matematikus, aki egy moszkvai kutatóintézetben tengetve életét elhatározza, hogy problémáit a lóversenyen próbálja meg rendezni. Miután megtudja, hogy a maffia  a „fekete lóra” tett, bekapcsolódik az idegenek játékába.
Skizofrénia (1997, rendezte Viktor Szergejev). A film olyan történeten alapul, amelyet az alvilág egyik császára mesélt el Alekszandr Abdulovnak, a producernek, egyben fõszereplõnek. (Egyébként a film tanácsadója nem más, mint Alekszandr Korzsakov, Borisz Jelcin személyi õrségének parancsnoka, aki annak idején elsõként próbálta meg lenyesni Vlagyimir Guszinszkij szárnyait.) A témát politikai krimiként feldolgozva a film bemutatja, milyen kiterjedt kapcsolatokat ápolnak Oroszországban a bûnözõi csoportosulások a rendõrséggel, a nemzetbiztonsági szolgálattal, valamint leleplezi a hatalom csúcsán állók korruptságát.
Mindaz, amirõl oly régóta álmodunk (1997, Rudolf Fruntov). Melodrámai elemekkel átszõtt akciófilm. Keresete kiegészítése végett a fõhõs kollégája számára Németországból egy Mercedest igyekszik hazajuttatni. Oroszország felé tartva betér egy bordélyházba, ahol találkozik Natasával, az orosz prostituálttal. Kiderül, hogy a kocsiban heroin van. A fõhõs úgy dönt, nem tér vissza hazájába, Németországban marad Natasával, ám idõvel nyomára bukkan a nemzetközi maffia.
Vadászidény (1997, Igor Savrak). Egy ifjú hölgy véletlenül információkhoz jut orosz cégek külföldi bankokban vezetett titkos számláiról. A floppy után egyszerre két bûnszövetkezet indít hajszát, valamint az ügybe belekeveredett ügyvéd. Õ menti meg a leányt, valamint elrabolt nõvérét, s megszerzi a bajkeverõ floppyt.
Erdõkerülõ a sugárzónából (orosz-belorusz koprodukció 1999-bõl, rendezte Vjacseszlav Nyikiforov). Egy õrnagy megkapja az obsitot, hazatér szülõfalujába, apja helyébe lép, aki erdészként dolgozott Csernobil mellett, és háborúba kezd a helyi maffia ellen…
Ugyanez a maffiavilág látható az orosz tévésorozatokban is, amelyek tömegtermelése nemrég indult meg.
Az az érzésem, hogy mindenhol ugyanazt a filmet látom.
Hosszú, kopott rendõrségi folyosók, amelyeket mindenki meghitten ismer nálunk. Majd az ajtóknak ezt az unalmas sorát felváltja a hajsza -- padlásokon, pincéken át. Valakit kirángatnak a kocsiból, az aszfaltra fektetik, kezét összekulcsolja a tarkóján.
A végeláthatatlan, kopott folyosók végére jutva pazar irodában találjuk magunkat – ismét az a benyomásom, hogy ez egy és ugyanaz az iroda. Mint például A Burzsuj születésnapja címû sorozatban (rendezte Anatolij Matyesko), ahol a Burzsuj becenevû sikeres vállalkozó, egykori intézeti gyerek intrikák középpontjába kerül, az ármánykodást egy sor rejtélyes gyilkosság követi, cége csõdbe jut, keresi eltûnt rokonságát, akiktõl azt reméli, megtudhat valamit saját szüleirõl, arról, hogy hol és miként látta meg a napvilágot.
Ugyanilyen képsorokat látni a tizenkét részes Banditák Pétervárjában (forgatókönyv Szergej Bodrov, rendezte Vlagyimir Bortko). Itt Pétervár és Moszkva maffiái állnak szemben egymással. A moszkvaiban Dzsigarhanjan, a péterváriban Lev Boriszov.
Hasonló képek tûnnek fel a DDD-ben (Dubrovszkij detektív dossziéja) (Lev Gurszkij Helycsere címû regénye alapján rendezte Alekszandr Muratov), ahol seregnyi egymással versengõ maffia-család küzd, középpontjában pedig egy  hatalmas pénzügyi piramis csúcsán terpeszkedõ mágnás áll.
S végül, ismerõsek a képek a Kamenszkajában is (rendezte Jurij Moroz), amely detektívtörténetekbõl álló ciklus, az orosz krimi szennyirodalmának jelenlegi királynõje, Alekszandra Marinyina mûvei alapján készült (tizennégy éves lányom egy-két éve csak úgy falta ezeket a puha fedelû kiadványokat, most pedig hétvégéken együtt gyönyörködünk  megfilmesített változatukban). Miközben elkápráztat Nasztya Kamenszkaja, a szoknyát viselõ nyomozó kivételes elemzõkészségével, aki a legagyafúrtabb kombinációkat is villámgyorsan kibogozza, a népszerû írónõ percenként a színre ereszt egy-egy „rosszfiút” az állambiztonsági szolgálattól, aki persze lepaktált a bûnelkövetõkkel.
Hosszan lehetne még sorolni a filmeket és sorozatokat, amelyek leleplezik, miként fonódott össze a szervezett bûnözés a hatalom csúcsain állókkal, miként züllött le a Kremlben székelõ elit. Az ilyen mûvek alapján azt hihetnénk, hogy a korrupció rákos daganata Moszkva középpontjában található, míg a periférián csak az áttétek észlelhetõk.

Családi mozi
Elképzelhetõ, hogy a vásznon feltûnõ maffia erõsebb, mint a valódi bûnszövetkezet. Habár ki tudja! Már azt sem tudjuk, milyen is a valóság. A tömegkommunikáció a bûnügyek akkora áradatát zúdítja nyakunkba, hogy úgy tûnik, az életnek nincs már egy centimétere sem, amit ne vont volna ellenõrzése alá a maffia. A peresztrojka kezdete óta tudunk a szolncevói maffiáról, a ljubereci, ivantyejevi bûnszövetkezetekrõl (ezek Moszkva környéki településekrõl kapták neveiket)... Meg a Csernih fivérekrõl, akik, ha nem tévedek, a vastermelést tartják ellenõrzésük alatt, no és a magyarok számára is ismerõs Anatolij Bikovról, aki alumíniumban utazik (igaz, most börtönben van)… A Japcsiról, aki amerikai börtönben sínylõdött, és kollégájáról, akit bilincsbe verve hoztak Görögországból Oroszországba… Na és mindezeken túlmenõen, mindennapi szóhasználatunkba bevonult a „család” szó, új jelentésben, amelyet eddig csak A Keresztapából ismertünk.
Nem meglepõ, hogy a könyvpiac (mármint annak bestseller részlege) és a filmgyártás hamar egymásra talált. Az alvilágból érkezett dokumentum-történetek mellett tengernyi fantazmagória születik a téma kapcsán. Összefügg ez azzal is, hogy Oroszországban divatba jött a „kommersz” filmek készítése. Korábban is forgattak „tömegfogyasztásra”, „kasszasikerre” szánt filmeket, meg „nézõi igényeket kiszolgáló”, „a nép elvárásait kielégítõ” alkotásokat, ám akkor még az ilyen mûveket a „film” szóval határozták meg, és rendezõk forgatták, akik a közönség kedvenceinek szerepében tetszelegve saját megérzéseikre támaszkodtak, és volt kapcsolatuk a nézõkkel. Ma a filmgyártás kormányrúdjánál producerek állnak, akik „projektjeiket” kizárólag matematikai számítások alapján valósítják meg.
Persze, ha nem lenne igény rá, akkor nem létezne a maffiafilm-áradat. A producerek gyorsan reagáltak a közönség elmeállapotára. A legutóbbi Oroszországi Nyílt Filmfesztivál, amelyen általában az elmúlt esztendõ legjobb alkotásait vonultatják fel, a sajtó általános véleménye szerint a krimik és a gengszterfilmek seregszemléje lett. „Miféle országot láthattunk a filmekben?” – tették fel maguknak a kérdést a Szocsiba ellátogató kritikusok. Egy emberként azt felelték rá: „Virtuálisat.” A 2000. évi versenyprogram megmutatta, hogy filmkészítõink végre arccal a közönség felé fordultak, vagyis a tiszta zsánereket részesítik elõnyben. Ezt támasztotta alá a 24 óra címû film (rendezte Alekszandr Atanyeszjan) éppúgy, mint A remete (rendezõje Andrej Mihalkov-Koncsalovszkij fia, Jegor Koncsalovszkij), és felsorakozott melléjük számos más alkotás is. Korunk „termelési drámái” ezek a bûnügyi filmek, mintha csak a pangás idõszakában készült Acélöntõk vagy a Prémium alvilági másait látnánk.
Borisz Giller (õ volt A kaukázusi fogoly producere) kommersz küzdõfilmet készített, A csekkben minden együtt van, aminek a mai producerek véleménye szerint benne kell lennie egy ilyesfajta produkcióban. Elõször is gyerekek, akik rohannak, lövöldöznek és harcolnak a banditákkal. Gyerekek manapság minden második filmben szerepelnek, méghozzá jóval sikeresebben, mint a felnõttek. A felnövekvõ nemzedék a szocializáció csodáját hajtja végre, tagjai hihetetlen könnyedséggel oldják meg a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet idõszakának minden problémáját. Remeklésük láttán a közönség megvigasztalódik és könnyeket ejt: ha egyszer a gyerekek tudják, mit kell tenniük, akkor minden jóra fordul majd. És ez a legfontosabb.
Gyerekbõl három is van a filmben: Szonya, az intézeti lányka, valamint két féltestvér: Akezsan, a számítógépes zseni, aki halálos szívbetegségben szenved, és a népi hõsköltemények alakjára utaló nevet viselõ vitéz, Ilja Muromcev…
Van még a filmben maffia, pontosabban oligarchia (ami aktuálisabb), egy Marina nevû csalárd hölgy alakjában. A hölgy a fegyverkereskedelemben játszik közvetítõ szerepet, elképzelhetetlenül pazar apartmanokban lakik, zavaros nemi érdeklõdésû fiatalemberek veszik körül, de õ maga fülig szerelmes a titkárnõjébe. A szûnni nem akaró verekedések, lövöldözések, üldözések és szökések mellett akad benne sztriptíz is (az Új Arbaton), elõfordul benne a belügyminisztérium kompjútereinek feltörése, a kommandósok rajtaütése egy virtuális számítógépes stúdión, ahol félmeztelen leányok táncolnak géppisztollyal a kezükben, és még sok efféle… Az alkotók mindezt megtetézik azzal, hogy a cselekményt a szülõhelyhez tartozás kriminálisba hajló erkölcsi érzésével színezik: tessék, ilyenek a Moszkvában élõ kazahok, és emilyenek az Izraelben élõ „oroszok”. Bármily furcsa, az avatatlan tekintet elõl elzárt félkriminális csoportok közé a filmben bekeveredett az orosz ortodox egyház is, amelynek egyik kolostorában nemcsak hamis útleveleket készítenek a hõsök számára, de még egy ötmillió dollárról szóló csekket is összehoznak.
Eme csekk szövevényes története alkotja voltaképpen a cselekményt. Az orosz kormány kényes feladatra kérte fel az oligarcha hölgyet: vásárolna nyugaton egy szupertitkos berendezést. A vételár egy részét a hölgy a fent említett csekk révén eltulajdonította. Ámde ezt kideríti a bandába beépült Rasztorgujev ezredes (akit Nyikolaj Rasztorgujev pop-sztár alakít). Késõbb ugyan megölik, de barátja, egy másik ezredes (ebben a szerepben tûnik fel Nyikolaj Fomenko, ifjúságunk egy másik bálványa), miközben úgy tesz, mintha az oligarcháknak dolgozna, mégiscsak segít a gyerekeknek. A továbbiakban egyre nehezebb nyomon követni a csekk sorsát: a bonyolult bûnügyi cselekményt a szerzõk képtelenek vizuális eszközökkel megjeleníteni. Mindent badar dialógusokkal hoznak a tudomásunkra, amelyeket sebtében beékeltek az üldözések, táncok, dulakodások közé.
A Jó kis trükk címû bûnügyi vígjáték (rendezte Alekszandr Polinnyikov) egy kisvárosban játszódik. A település méreteit jól mutatja, hogy mindössze két bûnszövetkezet garázdálkodik benne. S amikor Moszkvából megérkezik a saját embereivel az egyik sebesült, majd a kórházból kilopott szereplõ bátyja, felborul a törékeny egyensúly. Jellemzõ módon a rendszerint oly toleráns orosz filmkritika, amely a mûfajban végzett hasonló gyakorlatozást még erkölcsi támogatásban is részesíti néha, ezúttal riadót fújt, s „aggasztó tendenciát” kezdett emlegetni, merthogy a képernyõn és a vásznon a nap 24 órájában csak lövöldöznek – akár „ideológiával”, akár anélkül.

Sztyenyka Razin balladája
Veszélyes „ideológiát” vett észre a kritika A fivér 2.-ben is, ebben a Balabanov összes filmjéhez hasonlóan provokatív alkotásban, amely egyértelmûen megfogalmazza az élet irányíthatatlan folyamataival szembesülõ orosz értelmiség valamennyi fóbiáját. Az elsõ Fivér hõst teremtett: a „dilis gyilkost”. Embergyermek volt õ a csecsen háború ordasainak falkájában. Az elbûvölõ Danyila Bagrov úgy érkezett a békés Pétervárra, mint aki a frontra megy. Másfajta világot egyszerûen nem ismert. Bármilyen legyen is a véleményünk errõl a filmrõl, meg kell hagyni, hogy a maga idején felvázolta egy, a mi vásznainkon újnak számító hõs körvonalait – afféle rambóét, akit szerencsésen „kereszteztek” a „jóságos rabló” képével, amelynek az orosz történelemben és kultúrában Sztyenyka Razintól Puskin Dubrovszkijáig nagy hagyományai vannak. A hadseregbõl hazatért hõsünk, az egykori deszantos a polgári életben is vaskézzel kezdett rendet teremteni, s ebben a kézben meg nem remegett sem az éles tõr, sem a tompa pisztolycsõ. A figurában szétválaszthatatlanul egybeforrott a naiv jámborság, a zsigeri kegyetlenség és a maga módján nagyon is indokolt igazságosztó hevület – mindez egyszerre vonzott és borzasztott mindenkit. Mintha a film készítõi azt mondták volna: „Nézzétek, ki jött meg!” – amikor hõsüket a végén kabátja alá rejtett puskával útnak indítják Szentpétervárról (ahol vitézül elbánt a rosszemberekkel), a fagyos távolban lévõ fõvárosba. Emlékszem, a vászonról csak úgy áradt a jeges fuvallat és a riadalom.
A fivér 2.-ben egy "rokonszenves", infantilis szörnyeteg lép elénk, aki egyforma könnyedséggel szedi le nemcsak az oroszországi banditákat, de a chicagói banderista ukránokat is a Történeti Múzeumból ellopott Maxim géppuskából (akárha Pavka Korcsagin vagy Csapajev támadna föl). A film mintha A fivérben megkezdett történet folytatása lenne. Danyila Bagrov megérkezik Moszkvába, ott a helye csecsenföldi bajtársai oldalán. Megismerkedik Irina Szaltikova pop-sztárral, és persze megint szerelmes lesz. Az öcs hamarosan kénytelen lesz egy idõre feledni a szerelmet és Amerikába utazni, hogy megmentse bajtársát a mindenütt jelenlévõ maffiától.
A fivér 2.-bõl kilúgoztak minden elemet, amely a nézõt valós aggodalommal tölthetné el, habár mindenfajta gátlást nélkülözõ hõsünk és fivére, mint láthatjuk, már nemcsak az orosz fõvárosban „teremt rendet”, de az Egyesült Államokban is (nemhiába ígérte Danyila még az elsõ filmben, hogy Amerikában „kirdik”-et csinál – ami a csecsen háborúból származó szó). Az elsõ darab ijesztõen figyelmeztetõ légkörét felváltotta a szerzõ ellágyulása ezek fölött az enyhén szólva ellentmondásos alakok fölött, meg a börtönhumor (amely idõnként egyébként szórakoztató) és a napjainkban divatos szleng. Amikor Moszkva utcáin a polgárháborús idõket idézõ géppuska bevetésével bontakozik ki tûzharc, a nézõtér egyszerûen sikongat a gyönyörûségtõl.
Máskülönben a nézõknek minden esetben tátva marad a szájuk, ahányszor csak Danyila „kicsontozza” ellenfeleit – hol az óceán egyik, hol a másik partján. Teszi ezt egy meglehetõsen idióta cél érdekében – hogy egy számára teljesen ismeretlen jégkorongozónak visszaadja a pénzét –, ám a mi derék deszantosunk rezzenéstelen arccal „lekaszál” mindenkit: oroszokat, amerikaiakat, ukránokat, feketéket és fehéreket, ártatlanokat és bûnösöket, de még azokat is, akiket a véletlen sodort célkeresztje elé… Igen, ehhez a gondolkodást hírbõl sem ismerõ hõshöz nem mérhetõ holmi Raszkolnyikov, aki, mint emlékezhetünk rá, kinyírt egy nyamvadt  vénasszonyt, utána meg rettenetes erkölcsi kínokban fetrengett a lelkiismeret feszült hangú regényében, mind az ötszáz oldalon keresztül. Danyila Bagrov természetesen nem gyászolja áldozatait, még csak futó lelkifurdalást sem érez: nyugodtan, mélyen alszik.
A film cáfolja az arról szõtt naiv illúziókat, hogy az Internet birtokába jutott, hitelkártyát használó ember automatikusan világpolgár lesz. Korántsem. Miután teletömte a gyomrát, pénztárcáját, miután kiosztotta a körülötte felbukkanó idegeneket, az értelem hiánya miatt szenvedni kezd, míg újra meg nem találja az agresszív nacionalizmusban, abban a vágyban, hogy maga alá gyûrjön mindent, ami „idegen”, s a világegyetem pereméig kiterjesszen mindent, ami a „sajátja”. A fivér 2. inkább szimptomatikus, mint ragályos film. Ideológiája nem ragad a nézõre, úgy üt át rajta, mint a kihalt kultúra réseiben növõ gizgaz. Ez a látvány persze ijesztõ, de inkább a társadalmi közegtõl kellene megriadnunk, nem pedig a filmtõl, amely csupán láthatóvá teszi azokat a folyamatokat, amelyeket nem akarunk tudomásul venni.