Fenyegetettség az idillben – ez az alapélménye vezette a Glamour címû, több nemzedéken átívelõ személyes múltidézést, amely a filmszemlén a megosztott fõdíj mellett az ORTT díját is elnyerte.

– Akárcsak az 1994-es Priváthorvát és Wolframbarát, az 1995–2000 között készült Glamour is díjat kapott a Filmszemlén, sõt utat talált a Berlinaléra is.
– Elõször úgy volt, hogy a versenyprogramba hívják, de szerencsére végül nem oda került. Hatalmas büdzsék mérkõznek ott egymással, nyilván elvérzett volna. Ráadásul, ha a versenyben indul, kizárja magát további fesztiválokból, amelyek így viszont nyitva állnak elõtte. De a Panoráma szekcióban való részvétel is rendkívüli jelentõségû egy magyar film, fõleg egy ilyen kis költségvetésû film számára. Schlegel úr, aki válogatott, mindössze két magyar filmet nézett végig, a Jadviga párnáját és ezt. Háromszor vetítették, érdekes vitákon vettem részt. Anélkül, hogy számítottam vagy készültem volna rá, a kelet-európai zsidó életérzés képviselõje lettem. Szüntelenül az asszimilációról faggattak, ami számomra már rég nem kérdés: az én filmemben ezt egyszerûen megoldja a szerelem, és kész. 1944-ben súlyos sérelmek érték a mi családunkat is, de engem nem veszélyeztet az állítólagos antiszemitizmus, magam soha nem kerültem ezzel szembe.
– Hogyan élte meg azt, hogy a Glamour hat évig készült?
– Rettenetesen. Ennyi idõ alatt nemcsak rendszerek jönnek-mennek, hanem a kisfiú is, aki a szerepet játssza, megnõ. Az volt a kérdés, hogyan lehet ezekbõl a nehézségekbõl dramaturgiai elõnyt kovácsolni. ’95-re vált forgatókönyvvé egy régóta kész regényem. A film a regény szerkezetét követi, de a forgatókönyvnek csak a háromnegyed része van benne. A századfordulótól a Magyar Köztársaság kikiáltásáig tartott volna. Az elején biztatást kaptam a Történelmi Film Alapítványtól, régi barátomtól, Sára Sándortól. Mondtam neki, hogy hosszú lesz ez a film, mire õ azt felelte, nem baj, lehet kétrészes is. Ezen felbuzdulva, a regény alapján megírtam egy igen hosszú, kétszáz oldalas forgatókönyvet. ’95-ben sok reménnyel elindultunk, de végül a Történelmi Film Alapítvány sem tudott annyit adni, amennyit ígért. Elkezdõdött egy pokoli történet, mindig az éppen bejövõ pénzekbõl csinálhattunk valamit. Újra meg újra össze kellett rántani a stábot. Közben az egyik kiválasztott színész, szegény Benkõ Gyula bácsi meghalt. Vele nem is készült felvétel. Ígérte a Mafilm is, hogy beszáll, de aztán nem szállt be. A producerem, Sipos Kornél tehetséges fiatalember, nem tehetett róla, hogy nem tudott pénzt szerezni. ’98-ban olyan helyzet állt elõ, hogy akkor ez úgy marad, ahogy van, bizonyos szekvenciák leforgattunk, másokat nem, utómunkára semmi kilátás. Érkezett az Eurimages-tól egy összeg, a Magyar Televízió kapacitással támogatott, végül a tv2, illetve Tolvaly Ferenc segítségével tudtam befejezni. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma jóvoltából sikerült még pár napot forgatnunk, és az utómunkálatok is belefértek a keretbe… A Magyar Mozgókép Alapítvány egy összeggel beindítja az embert, ami arra elég, hogy az a hamis kép alakuljon ki magunkban saját lehetõségeinkrõl, hogy filmet csinálunk, de valójában mégsem csinálhatjuk. Múlnak az évek, és nem tudod összeszedni a másik felét. Az idõben minden szétfolyik, az alkotó is, a dramaturgia is; eltûnnek a szereplõk. Egy filmnek megvan az ideje: fél év alatt be kell fejezni. Remélem, legközelebb majd sikerül. Ez egy kafkai rémálom volt.
– Mennyire befolyásolta mindez az elkészült filmet?
– Nagyon erõsen. Ha valami csoda folytán ’97-ben leforgathatom, az egy másik film lett volna. Így kimaradt egy testvérvonal: a gyereknek van egy bátyja, akinek a sorsa külföldre kalandozott volna. Eleinte még reménykedtem, hogy a könyv nagy részét leforgathatom. Aztán elkezdõdött egy dramaturgiai játék, hagyjuk ki a második testvérszálat, ne forgassuk le az ’56 utáni búcsút, pedig a villamos-jelenet már megvolt; a vidéki jelenetekre kevés idõ szántunk, mert csak néhány napra volt fedezetünk. Nem is sikerült megcsinálni három jelenetet, ami miatt a vidéki rész kevés motívumot hoz ahhoz, hogy arról szóljon, ami az eredeti könyvben megvolt. Közben a gyerek, Jónás Togay megnõtt. Amiatt, hogy nem ment rá a két évvel azelõtti ruha, a jelenetet nem tudtam odatenni, ahova szántam… Vagy például ’97-ben még nem gondoltam, hogy két év múlva napfogyatkozás lesz, és én majd egy öreg Arriflex kamerával lesem a napfogyatkozás fázisait egy hegy tetején, hogy a sugárnyalábot, ami kilép majd a teljes totalitásban, oda tudjam vágni abba a cellába, ahol 1996-ban forgattunk, és hogy ennek a cellába bejövõ sugárnyalábnak köszönhetõen nem lesz öngyilkos az ott raboskodó Atya. Így összehozni egy filmet, ebbe bele lehetett õrülni. Bele is õrültem kicsit, de nem baj. Fantasztikus munka volt enyhíteni a kialakult aránytalanságokat, s ebben sokat segített Melis László zenéje, és az az ördögi kommunikáció, amivel dolgoztunk.
– Mit kért tõle?
– Hogy ez teremtett zene legyen. Önálló, mindenképpen szimfonikus és elég nagy zenekar játssza. A végénél kezdtük el, a ringlispílhez írt tangóval. Azt el is táncoltuk együtt. Leginkább mobil telefonon játszotta le nekem a különbözõ témákat. Aztán külön megcsinálta az egyes szekvenciákat, mint a Nagyapa halála, az Ing, a Szívátszúrás vagy a Búcsúvágta. A legnagyobb élmény a felvétel volt: a zenekar közepén álló monitorban ment egy nagyjából megvágott verzió, Melis Laci vezényelt – tulajdonképpen snittre csinálta a zenét. Egyébként magam is zenésznek indultam, hegedûtanszakra jártam a zenegimnáziumban, a konzervatórium után pedig a ma már fõiskolai szaktanár képzõ szakra, és úgy volt, hogy mûvészképzõbe is megyek, de jött a felvételi a filmmûvészeti fõiskolán, és akkor leálltam a zenével – ami persze úgyis lehetetlen.
– Milyen viszonyban van a Glamour a Priváthorvát és Wolframbaráttal?
– A Priváthorvátnál nem volt ilyen „hatalmas” tét, merészebbre is sikerült, de az is zenei ihletésû film, egy Sors concerto grosso. Kristálytisztán látható a szerkezete. Dr. Horváth Putyi hozott egy Super 8-as életanyagot, amit a nagyapja fotografált, és kérdezte, mit csináljon vele. Legyen két barát, mondtam én, az egyiknek megvan ez az anyaga, azt strukturálnánk, a másiknak meg nincs, az õ sorsanyagát töredékesen rekonstruálnánk, ezek concertós, felelgetõs, versengõ viszonyban lennének egymással, és csinálnánk még egy középrészt a jelenben, ebbõl érkeznénk meg hol hozzád, hol hozzám. Az akkor már meglévõ regényemnek, amibõl a Glamour forgatókönyve lett, bizonyos részleteit belevetítettem a Priváthorvátba – ahogy például megfürdetem az apámat –, de ezeket a jeleneteket nyilvánvalóan nem lehetett átemelni a Glamourba. A második filmem az elsõben gyökerezik, de nem vagyok saját magam epigonja. Szuverén és formailag más módon bontom ki ugyanazt a világot. Természetesen egy ilyen hatalmas, színes tabló semmiképp nem hasonlít arra a rongyos, rendkívül olcsó, fekete-fehér filmre. Azt inkább trubadúr történetnek nevezném. Úgy gondoltam, hogy ez a humorral telített, értekezõ, merész nyelven megfogalmazódó, látszólag valóságos, de inkább csak a képzeletben végigjátszott vándorlás egy szuverén, sajátos filmmûfajt teremthet.
– A Glamour narrációja abból fakad, hogy eredetileg regényt írt?
– Nem. A narrátor háromféle feladatot láthat el: azt nem mondhatja el, amit látunk, illetve mondhatja, de az nem túl szerencsés, viszont bekonferálhatja azt, amit látni fogunk, és utólag is elmondhatja, hogy mi történt. A Glamouré olyan idõtlen narrátor, aki minden titkot tud. Talán egy távol élõ családtag. Nehéz és fontos szöveget mond. A glamour lehet káprázat, szemfényvesztés, nagy fény kis hõsök arcán, hollywoodi zománc, én azonban az idõbe való visszatekintés meleg, szeretetteljes sugárzásaként értelmezem. Ezt mindenképp Helyei László hangján akartam hallani. Így kristályosodott ki bennem a cím jelentése. Helyei mint narrátor ezt valósítja meg…
– Melyek a glamour szempontjából fontos hollywoodi elõzmények?
– Ha ezzel az antik módon nagystílû technológiával hozzuk kapcsolatba, akkor jelentheti a sztárfiltert, vagy azt a szûrõt, amikor egy homályos keret közepén emelkedik ki a kép jelentése. Magas fények esendõ emberi arcokon vagy tárgyakon, enteriõrökben: így lett a cím Glamour. Kardos Sándor operatõr kollégámmal elhatároztuk, hogy komolyan vesszük ezt az archaikus-klasszicizáló fénykezelési technikát.
– Miközben a filmbéli tárgyakat, bútorokat láthatóan nagyon gondosan válogatták ki, nehéz elképzelni, hogy egy katolikus papnak a 30-as évek Magyarországán modern szakálla lett volna.
– Ez valóban nem korhû, de ahogy az emlékezet – akár a gyermeki emlékezet, akár az én tudatos írói emlékezetem – mûködik, az volt az érzésem, és ez talán tévedés, hogy így, szakállal, Jézus Krisztusra hasonlít a pap. Aki talán nem is gyakorló katolikus pap, inkább egy független teológus, aki a templomban matat … Volt apámnak egy teológus barátja, aki állandóan bibliaértelmezés órákat tartott nálunk, hogy mi a különbség a zsidó és a keresztény vallás között, holott mindkettõ egy tõrõl fakad és így tovább. Úgy él bennem ez az alak, hogy emiatt nem zavart a Derzsi János szakálla.
– Mi volt a célja: hogy emléket állítson a családjának, vagy hogy ezen keresztül, egy majd’ évszázadot átfogó történettel mondjon el valami fontosat?
– Amikor az ember filmet csinál, mindig az a kérdés, hova nézzen. A múltba, a jelenbe vagy a jövõbe? Vagy mindegyikbe egyszerre. Nehéz dolog ez. Ezt az 1938-ban játszódó történetet mindenképp olyan gyöngéden akartam elkészíteni, amilyen gyöngéden csak tudtam. Megvolt hozzá az erkölcsi alapom, mert függetlenül attól, hogy milyen szenvedések, milyen abszurdumok árán, ez egy jól sikerült történet volt a valóságban. Fenyegetettség az idillben, ez volt a visszanézés alapélménye.
– Hol van itt az irónia helye?
– Nem akartam viccelõdni, de ez a hangvétel, ez a szerintem irodalmi, filozofikus humor abszolút szándékolt. A Nagyapa például úgy tartja fönn a családban a jiddis fõnökséget, hogy erõsen vélelmezhetõen halandzsa nyelvet használ. Vagy amikor a szívdobbanásra lüktetõ vörös csillag képe után megjön az ávós parancsnok, és azzal kezdi: „Ittam én? Nem ittam én?” Úgy vettem észre, hogy ezek a poénok bejöttek a moziban is. Volt nekem egyszer egy ilyen fõnököm. Ha szabadon dolgozik az ember, mindig eszébe jut valami valós pillanat az életébõl. Nem az a humor, hogy mondanak valami trágárságot, mi meg kényszeredetten nevetünk.
– Nem félt attól, hogy szentimentalizmusba vagy giccsbe csúszik?
– De, volt ilyen félelmem is. Nehéz megítélni. Úgy vettem észre, hogy a zene segítségével… hogy is lehet ezt jól megfogalmazni… inkább tragikomikus szomorújáték lett ez egyfajta operai arculattal. Mindig szerettem volna zenés filmet csinálni, ami nem azt jelenti, hogy hopp, egy zenekart kiemelünk a mindennapok felületérõl… Nem tudom megítélni, hogyan sikerült, de úgy veszem észre, a fiataloknak tetszett. Alapelvünk volt, hogy dallamos legyen a zene, semmiképpen sem konzerv, hogy dallamokat halljunk, és ezek valamilyen viszonyban  legyenek egymással.
– Mi lehet az oka, hogy viszonylag rövid idõn belül három magyar film is több nemzedék sorsát kíséri végig mintegy száz éven át a magyar történelemben, a Szabó István-féle A napfény íze és a Glamour a zsidó, Szabó Ildikó készülõ munkája a cigány kisebbség szemszögébõl? Ez van a levegõben?
– Nem tudom. Mint sok más alkotóban, bennem is él a vágy, hogy lezárjunk egy évszázadot; én ’97-ben szerettem volna lezárni, 2000 lett belõle. Örülök, hogy mindannyian megpróbáljuk megfogalmazni ezt a dolgot, ahogy a reneszánszban is mindenki megcsinálta a maga Madonnáját. Szabó István filmjét nem lehet egy napon említeni az enyémmel, az egy nagyszabású produkció, ez pedig a filmnél lényegi kérdés. Hogy Szabó Ildikóé mennyire lesz személyes, azt nem tudom, az enyém belsõ meggyõzõdésbõl vállaltan nagyon személyes, nem tudtam megkerülni magamat. De ezt mindenkinek magának kell eldöntenie. A Glamournál az volt a dramaturgiai nehézség, hogy tulajdonképpen nem egy fix történetrõl van szó, hanem magáról a létezésrõl. A létezés a történet. S az én történetem személyességéhez az is hozzátartozik, hogy a mai magyar valóság jelenségei között alig tudok témát találni – legyen ez a kereskedelmi tévék és a bíróságok dolga. Méltatlan csetepaték zajlanak itt ahhoz, hogy ezekbõl el lehessen indulni. Innen csak eltávolodni és felemelkedni szabad.