A lengyel szocialista és posztszocialista bûnügyi filmek egyaránt a politikai rendszer árnyékos oldalán kalandoznak: az elõbbiek népnevelõ szándékkal riogatnak, az utóbbiak a siker reményében.

A hatvanas évek egyik legjobb lengyel játékfilmjének az 1963-ban Janusz Nasfeter rendezésében forgatott A gyilkos és a lány címû alkotást tartják. Minden feltétel adott volt a sikeréhez: a forgatókönyvet a nálunk is híres krimi-szerzõként ismert Joe Alex írta –  aki igazi nevén, Maciej S³omczyñskiként inkább Shakespeare- és Joyce-fordításaira volt büszke –, a fõszerepet pedig Zbigniew Cybulski és Ewa Krzy¿ewska játszották. A rendezõ filmjét, a biztos siker érdekében, a hírnevek átömlesztõ vezetékével rákötötte a Hamu és gyémántra. (Olyannyira, hogy még Maciek rokonszenves parancsnokának, Andrzejnek – Adam Paw³ikowskinak – is jutott hely a szereplõgárdában.)
Nasfeter jót tudta, hogy a legbravúrosabb akciókban bõvelkedõ, hibátlan logikájú kriminek is csak akkor van sikerre esélye a szocialista moziban is, ha a fõszerepeket sztárokkal játszatja, továbbá, amennyire lehet, távol tartja tõlük az ideológiát. Ezt Nasfeternek sikerült elérnie. Talán azért, mert a Gomu³ka-rendszer éppen a hatvanas évek bevezetõ harmadában élte az 1956 utáni elsõ ideológiai (és gazdasági) válságát. (Lásd a rendszerkritikus „harmincötök levelét” az Államtanács elnökéhez, Józef Cyrankiewiczhez.) A szocialista eszmeiségtõl lepárolt krimi jó figyelemelterelõ lehetett. Az ideológia csak a rendõrtisztet, Ziêtkát játszó Zbigniew Cybulski személyében jelenik meg visszafogott természetességgel. Ráadásul a film bizonyos társadalomkritikának sincs híján, hiszen az egyetlen szemtanút, akit Ewa Krzy¿ewska játszik, a nyomozás, mint különleges helyzet emelte az átlagpolgár számára elérhetetlen tengerparti luxus-világba – természetesen állami pénzen.

Agitprop felügyelõ
A szocialista filmgyártásban a bûnügyi játékfilm évtizedeken át vajúdott. Az épülõ új rendszerben nem létezhetett kiépített alvilág, hiszen a szervezett és a társadalmat „sokkoló” eredményeket felmutató bûnözés feltételezi azt, hogy a politikai hatalommal rendelkezõk és a bûnüldözõ szervek képviselõi között is akadnak gyarló, pénzéhes, a jövedelmezõ rosszra beszervezhetõ emberek. A rendszer célja eleve a bûnözés felszámolása volt, nemcsak az ideológiaié, a politikaié, hanem a köztörvényesé is. A három fogalom áttetszett egymáson. Az antidemokratikus rendszer jellegébõl következõen a legmegbocsáthatóbb a köztörvényes bûnözés volt. (Az 1956-os politikai elítélteket azért nem zárták össze köztörvényesekkel, nehogy „megrontsák õket”.) A szocialista krimi keveredett a kémfilmek elemeivel – s legalább utalás szintjén az osztályharcossággal –, így a történet mindig didaktikussá vált; olyanná, mint egy szórakoztató, esetleg izgalmas szeminárium. A kor szovjetizált cowboy-filmjeinek számító partizánhistóriák, háborús ellenállást bemutató alkotások még inkább azok voltak.
Ilyen, már-már alulmúlhatatlanul rossz történelmi krimi volt Jan Batory 1969-ben forgatott Utolsó tanú címû játékfilmje. A rendezõ 1967 lengyel filmcsillagát, Stanis³aw Miku³skit, azaz Kloss kapitányt emelte filmjének fõszereplõjévé. Olszak doktor, Dunder-Berger táborparancsnok kezelõorvosa az utolsó tanú, aki 1945 telén egy alsó-sziléziai koncentrációs tábor kiürítését túlélte. A menekülõ SS-katonák mindenkit megöltek. A kápókat is, akik az összerablott kincsek elrejtésében segédkeztek nekik. A náci tisztek meg vannak gyõzõdve, hogy gaztettükrõl és a kincsek rejtekhelyérõl senki sem tud.
Olszak doktor azonban él, ráadásul pont abban az alsó-sziléziai kisvárosban, ahová a Népi Lengyelország építésének huszonötödik évfordulóján, vagyis 1969-ben Dunger-Berger és Goltz rovargyûjtõ tudósok álcájában megérkezik, hogy az elrejtett kincseket egy neonáci szervezet támogatására kicsempésszék Lengyelországból. Olszak doktor az elsõ találkozáskor felismeri Goltzot, de hiába fogatja el barátjával, a város rendõrparancsnokával, bizonyíték híján el kell engedni, s így az egykori náci hóhér nyugodtan folytathatja gyalázatos küldetését. (1969-et írunk; 1968 márciusától több tízezer értelmiségit üldöztek ki az országból – faji alapon –, és rúgtak ki állásából, ezért a filmben külön hangsúlyt nyer, hogy a lengyel rendõrség minden körülmények között eleget tesz a törvény elõírásainak.)
Olczak doktor kénytelen-kelletlen átalakul magányos hõssé, s a mamlasznak hitt rendõrséggel mit sem törõdve, magára vállalja a háborús bûnösök leleplezését, elfogását. Nem tudja, hogy az õt több ízben megmentõ „geológus-gyakornokok” a lengyel belbiztonsági hivatal legkiválóbb tisztjei, akiket a városi rendõrkapitány mozgósított az ál-lepkegyûjtõk figyelésére. Így nem csoda, ha a bûnösök kezén az általuk megközelíthetõvé tett náci bunker mélyén, a rablott kincseket, fõként kitépett aranyfogakat, egyházi kegytárgyakat tartalmazó horogkeresztes ládák árnyékában kattan a bilincs.
Jan Batory a korral haladva sajátos változáson megy át a témaválasztást illetõen. A hadiállapot 1981. december 13-án történt bevezetése után fél évvel A kutya szõrének szaga címmel olyan krimit forgat, amelynek központi témája – elõremutatóan – a kábítószer. Mivel kábítószer Jaruzelski hatalomátvétele után nem jelenhetett meg lengyel területen, a rendezõ – Wojciech ¯ukrowski regényének megfelelõen – a bolgár tengerpartra helyezte át cselekményének színhelyét. A nyári szabadságát Szozopolban töltõ lengyel szobrász – szerepét Roman Wilhelmi, az egyik legkiválóbb lengyel színész játszotta – nemcsak egy szép német nõre bukkan a híres strandon, hanem kábítószert tartalmazó csomagra is. Sajátos viadal alakul ki közte és a kábítószercsempészek között. Ennek során kiderül, hogy a szobrász már nem az az ideológiailag makulátlan hõs, aki partizánemlékmûvek formálásával keresi meg a mindennapi kenyerét, hanem pénzéhes, romlott ember, aki 20.000 USD-t kér az „anyagért” cserébe, s errõl akkor sem hajlandó lemondani, amikor a csempészek újdonsült szerelmének, Hédinek elrablásával zsarolják. A végén ki-ki hazatér saját hazájába, de csak a szobrász lesz próféta azáltal, hogy mintegy sejteti: a vadkapitalistáké és a kábítószercsempészeké a jövõ.

Az amerikai út
1989-ben a szocialista rendszernek a szocialista gazdaságot követõ összeomlásával az ideológiai tabuk is megdõlnek. Ettõl azonban nem vált a filmgyártás helyzete könnyebbé. Ellenkezõleg. A lengyel film is közel egy évtizedig tartó válságos helyzetbe kerül. Az ebbõl való kilábolás egyik lehetõsége „az amerikai utas fejlõdés”. (A másik úton Kieœlowski halad makacs céltudatossággal egészen haláláig.) Az elõbbi úton indul el a kezdõ rendezõ, W³adys³aw Pasikowski, akinek 1991-ben bemutatott Kroll címû filmje közönségsikert és kritikai elismerést egyaránt aratott. Ez azt is jelenti, hogy fölébe emelkedik az Európát, különösen a szovjet rendszertõl megszabaduló "Köztes"-Európát elárasztó amerikai akciós tucattermékeknek.
Pasikowski filmjének fõhõse, Kroll, egy lengyel elitegység dezertõrje, a hadgyakorlat elõestéjén lép le. A helyzet sajátossága az, hogy amennyiben a szökött katonát nem fogják el, az is a kiképzés magas színvonalát dicséri. De el kell fogni! Végül szökésének lélektani indokait megértve és átérezve – Kroll ugyanis azért lép le, mert megtudja, hogy felesége az egyik barátjával folytat szerelmi viszonyt, s a kettõs árulást képtelen feldolgozni –, éppen az üldözését vezetõ egység parancsnoka segíti elõ újabb szökését. A filmet a látványos akció-jelenetsoron túl a szereplõk lelkiállapotának hiteles megjelenítése teszi mûalkotássá. Ez a színészek teljesítményét dicséri: Bogus³aw Linda karrierje ekkor vesz új lendületet. Pasikowski újabb filmjének, az egy évvel késõbb forgatott Kutyáknak is õ a fõszereplõje.
Kik a kutyák akkor, amikor az erény és a bûn nem válik el fehéren-feketén egymástól? Franz Mazurt – Bogus³aw Linda –, a hírhedt lengyel belbiztonsági hivatal tisztjét a rendszerváltozást követõen áthelyezik a bûnügyi rendõrséghez. Rögtön a mélyvízbe kerül: egy nemzetközi autótolvaj-bandát kell lelepleznie, s ez alapvetõen más, mint még pár évvel azelõtt a Szolidaritás aktivistáinak megfigyelése, üldözése. Az autótolvajok ellen folytatott harcban több rendõrbajtársa elesik, s õ váratlanul egy volt belbiztonsági tisztekbõl álló bûnszövetkezettel találja magát szemben, amely nemcsak autólopással és -kereskedelemmel foglalkozik, hanem a terület kábítószerpiacát is uralni akarja.
A történet nem végzõdik amerikai módon happy enddel; a fõhõs, Mazur is börtönbe kerül, mert szicíliai módon vesz elégtételt barátján, akivel a szerelme megcsalja. A szex és a becsapott, bosszút álló szerelmes nélkülözhetetlen mozzanatai és szereplõi a lengyel akciófilmeknek is.
A kasszasikerben nemcsak a technikailag jól kidolgozott akciójelenetek, krimi-elemek, a remek színészi teljesítmények játszottak szerepet, hanem azok a mozgóképpé váló utalások is, amelyekrõl mint a rendszerváltozás, az átmeneti korszak, mi több, a demokrácia velejárójáról, mint az új lengyel valóság természetesnek elfogadandó részérõl a nézõ a filmvásznon szembesül. Mindennek az újságoldalakról, TV-képernyõrõl is naponta szembeszökõ üzenete az, hogy a bûn valóban elnyeri jutalmát, de az nem mindig büntetés, hanem inkább zavartalan jólét; a rendõrség tehetetlen, mégpedig nemegyszer a törvényes elõírások miatt, amelyek viszont a nagy „vagányok” számára kiskapukat nyitnak. A becsületes nézõ pedig a film magatehetetlen szereplõjévé válhat azzal a meggyõzõdésével, hogy õ bezzeg kidolgozhatja a lelkét, akkor sem jut ötrõl a hatra.
Hogy Pasikowski mennyit merít azokból a történelmi eseményekbõl, amelyek Európa Baltikum és Adriatikum közötti régiójában 1991 után bekövetkeztek, arra új filmje a Kutyák 2. része, Az utolsó vér a példa. Hõse egy fegyverkereskedõ, aki a szerb hadsereg számára toboroz zsoldosokat. Ügyleteinek megnyeri a börtönbõl éppen kiengedett Franz Mazurt. A szövevényes történetben már megjelenik az orosz maffiavezér, az õ ellensúlyozására pedig a titokzatos amerikai diplomata, aki a fegyverkereskedõ banda igazi fõnöke. Közben a lengyel rendõrség is tanult ezt-azt, vagyis felkészültebb. A Franz által verbuvált tettestárs a rendõrség beépített embere. Látványként a brutalitás, beszédként a durvaság és primitívség jelenti a nézõvel folytatott kommunikációt. Ez már igazi amerikai akciófilm – balkáni háttérrel.

A balkáni kapcsolat
Fél évtizeddel késõbb megszületik a lengyel akciófilmek különleges, drámai változata Krzysztof Krauze rendezésében. Krauze a hetvenes évek dokumentarista eszközeihez nyúl vissza, s azok felhasználásával készíti el az Adósságot. Filmje az 1999-es esztendõ nagy alkotása. Ha nem éppen ugyanekkor mutatták volna be a Tûzzel-vassalt és a Pan Tadeuszt, minden bizonnyal az Adósság lett volna az év lengyel filmje.
Krauze megtörtént eseményt dolgoz fel. Két jobbra hivatott, vállalkozást megkísérlõ fiatal megöli az életüket elõször reménnyel eltöltõ, majd kíméletlenül tönkretevõ befolyásos pénzügyi kapcsolat szervezõjét, aki a létre nem jött egyezség költségkiadásaira hivatkozva könyörtelen pénzbehajtónak bizonyul.
Krauze a gyilkosságot megelõzõ három hónap eseményeit rekonstruálja. Azokat a történetcsomópontokat igyekszik kibogozni a dokumentumfilm eszközeivel, amelyek feltárása nélkül az emberölés bûnébe esetteket közönséges gonosztevõknek tarthatnánk. Így viszont az áldozat válik velejéig romlott emberré a szemünkben, aki mániákus következetességgel teszi tönkre a tõle „csak” tanácsot kérõ két fiatalembert. Elõbb mindössze 6000 dollárt követel tõlük, pár hét elteltével már 26.000-et, végül az összeg felmegy 100.000-re. Zsarolás címén persze feljelentést lehetne tenni ellene, de kellõ bizonyítékok híján az áldozatok nem bíznak a rendõrségben. A rendõrségtõl nem kapnak védelmi garanciát, s ezzel felmentve érzik magukat, hogy üldözõjük leleplezésének törvény adta lehetõségeivel éljenek. Drámájukba nem avatnak be senkit, s ez a mulasztás magánéleti kapcsolataik erodálását vonja maga után. A törvény iránti bizalom elvesztése -- vagy elvesztegetése -- mind inkább a közvetlen környezet iránti bizalmatlanság mesebeli sárkányfejeit növeszti hatalmasra. Ezek lángjai szeretteiket is összeégetik. Felperzselik a jövendõ életet. Amikor az egyik fõhõs kedvese vélt elhagyottságában, becsapottságában, kiszolgáltatottságában elvetél, s megszakítja kapcsolatát a szerelmével, döntõ lépésre szánja el magát… A két fõhõs egy harmadik megzsarolt közremûködésével elõbb ártalmatlanná teszi a pénzbehajtót, majd – nem találván más megoldást – orosz testõrével együtt megölik õt. És mindkettõjük tetemét a Visztulába dobják.
Ez a végkifejlet azonban mind a tetteseknek, mind a nézõknek csak pillanatnyi megkönnyebbülést hoz. Rá kell ugyanis mindannyiunknak döbbennünk: az áldozatok súlyos bûnöket követtek el, de nem öltek. Lehet, hogy öltek volna, de amíg mi tetteiknek tanúi voltunk, a legsúlyosabb bûnt nem követték el. Talán ezért veti fel õket a víz – és tartja felszínen a szerencsétlen tettesek lelkiismeret-furdalása. A lelkiismeret nagyobb zsarnoknak bizonyul, mint pénzbehajtó. Olyannyira, hogy egyikük önfeljelentést tesz: leleplezi az emberölést, amely nem oldott meg semmit. Még csak azt sem hitelesítette, amit – iszonyatos élményeik hatására – az áldozatból lett gyilkosok már-már elhittek: a világ aljasságra épül. Az utolsó kép csak egy újsághír; a két fiatalembert több rendbeli gyilkosságért huszonöt évre ítélték.
A film késleltetett hatásaként talán elérhetõ perújrafelvételük és a rájuk kiszabott büntetés enyhítése. Az Adósságban felvetett emberi és társadalmi kérdések azonban ezzel nem oldódnak meg.