A mûsorban nincs kivetnivaló, a mögötte húzódó logika kétségbeejtõ.

Keserves képpel jön haza a gyerek, az iskolában kinevették tájékozatlansága miatt: tudhatta volna elõre, melyik a sokkal jobb csapat az esti tévé-meccsen. Nyilván nem tudta, ha azzal a szerencsétlen apjával együtt a másiknak drukkolt. Az esélytelennek, amelyik annak rendje és módja szerint ki is kapott. Márpedig az ember nem hülye, hogy az esélytelennek drukkoljon. Minek volna jól értesült akkor, ha kockáztatná majdani örömérzetét és magabiztosságát? Ezt egy gyerek is belátja.
Hajdan – elismerem, olyan kétséges hatások nyomán, mint a familiáris szokásjog, szülõi presszió stb. – a fiú valamelyik csapat híve lett, és kitartott mellette. Vagy föllázadt, választott magának saját csapatot, és amellett tartott ki, új szokásjogot teremtve a családi históriában. Ma – a kemény mag futball-idegen szerencsétlenjeit nem számítva – többnyire a bajnoknak szurkolnak. Tavaly a tavalyinak, idén az ideinek. Nem a magyarnak, hanem a spanyolnak. Vagy az olasznak. Meccsre ugyanis nem járnak – minek is járnának –, a televízión át elsajátított (futball)világ diktálja a maga értékrendjét, a televízió pedig jobb áruval szolgál, mint az élet, igaz, tradicionális érzelmi megkötések nélkül.
*
Több mint két órás dokumentumfilm Yves Montand-ról. Sajnos, õ maga instruálta, építette föl, azt látjuk a portréban, amit õ akart. Õ pedig azt akarta, hogy a film az ember giccsesen kerekké formált sorsát jelenítse meg. A derûsen könnyezõ ponyvák dramaturgiája szerint elõadott csalódások, sikerek, esendõségek szépséges egyvelegével. Származását, politikai szereptévesztéseit, szerelmi és emberi kapcsolatait mind bevonta valami sanzonos, édeskés patinával, amely elfödi a valódi történéseket. A két óra egyetlen õszinte pillanata az éles vágás ’56 után az önáltatóan mórikáló moszkvai és az elbûvölten kispolgáros hollywoodi Montand között. Egy nagy színész és nagy énekes, aki feltehetõleg önmagának is mindvégig hazudott.
Ralph Fiennes esetében viszont nem a színész csapta be közönségét, hanem a Spektrum és a mûsorújság, amely az õ portréjaként címezte és reklámozta az anyjáról készült BBC-emlékmûsort. Fiennes „csak” közremûködõ: népes család tagjaként mesél egy asszonyról, aki gyerekkori szorongásait és szeretetlenségét felnõttként túlfokozott energiákkal dolgozta föl anyai és alkotói szerepekben. Programszerûen öt gyereket szült, egyet örökbe fogadott, azután festett, könyveket írt – a korai csonkulásokat teljes élettel ellensúlyozni akaró személyiség modelljeként. Az ember csaknem tankönyvbe illõ példája, amit látunk, mégsem váltja ki azt a tiszteletteljes viszolygást, amit ilyenkor óhatatlanul érzünk. S ez a film érdeme. A stábé, amely igen finom retardációkkal enged közelebb s közelebb „fõhõsünkhöz”, fokozatokban és részletekben elidõzve, inkább gyanúkat s kétségeket ébresztve, mintsem hozsannázva. És a gyerekek érdeme – ma színészek, régészek, pszichológusok –, akik úgy tudnak beszélni az anyjukról, olyan áhítat nélküli csodálkozással és földön járó bensõséggel, mintha egy hetedik testvérrõl tûnõdnének, aki valami érthetetlen oknál fogva már nincs közöttük.
*
Külföldön ér az orosz tengeralattjáró katasztrófájának híre. A helyi tévé-híradó (csak az van) nyelvét alig értem, de a képek ismerõsek. Hazaérve kiderül, miért. Ez a hajó már egyszer elsüllyedt Csernobilban. A kényszerû rajzok és makettek ürügyén éppígy lehetetlennek hazudták a pontos információk közlését, egyenruhás és kackiás nyakkendõkkel uniformizált káderek ugyanígy köntörfalaztak. És a szerencsétlen áldozatokból ugyanígy igyekeztek hõsöket kreálni, a haza fiainak járó ideológiai mumifikálással. Az ember viszont, aki egy darabig még kopogtatott az ócskavas falán, több millió tonna víz alól, az le volt szarva, és le van szarva ma is.
*
A teletubby-k megjelenésével befejezõdött az ember tévés törzsfejlõdése: itt vannak a kisded-mutációk, amelyek a 2-3 éves korosztály világát közvetítik. Valószínû, hogy a technika fejlõdésével a televízió az újszülöttekkel is kommunikálni tud majd, a jelenlegi kép-fogalmak szerint azonban visszafelé ez a vég.
A mûsorban magában nincs különösebb kivetnivaló, a mögötte húzódó logika kétségbe ejtõ. A sorozat készítõi (nyilvánvalóan a legkülönbözõbb szakértõkkel kiegészítve) tökéletesen ismerik nézõiket: az egyes jelenetek idõtartama kor-specifikusan kurta, az epizódokat gyors egymásutánban megismétlik – ahogyan (hajdan) az otthoni esti meséknél szokás volt –, a koreográfia és a történés a mondókák elemi egyszerûségével koreografált, a „környezetismereti” percek (baromfietetés, ismerkedés a mérleggel stb.) pedagógiailag hasznosak. A figurák ûrlény-babák, tehát sterilek, de egyben semlegesek is, csak színükben különböznek, személyiséget a babát használó kisgyerek kölcsönöz nekik, ha kölcsönöz (nem tudom ellenõrizni, kisded pillanatnyilag nincs kéznél). Szóval mindez rendben is lehetne – ha nem volna az egész kísérteties. Az a bizonyos logika ugyanis így szól: „ha a tévé elõtt ül már a két éves is (ott ül), azaz nem lát élõ tyúkot, adni kell neki virtuálisat, ez még mindig jobb, mint a tyúk-nélküliség”.
Garantált immár, hogy a tévé-nézõk húsz-harminc év múlva is gyûjtést rendeznek majd az esmeraldák szem-mûtétjére.