Démonok és démonarcok vagy álarcok és mögéjük rejtõzõ emberek? Pokolraszállás és orgia Stanley Kubrick utolsó mûvében.

A kubricki technika a következõ: válassz egy viszonylag közhelyes, szinte egymondatnyi mélységû sztorit, amely épp a szimmetriái miatt könnyen értelmezhetõnek mutatja magát. Erõsítsd meg a szimmetriákat, a szerkezet állításait pedig alakítsd át tagadásokká, mígnem az egész dühítõen egyszerû parabolának nem látszik. Ráadásul az egymást kioltó megfeleléseket szemrebbenés nélküli nyíltsággal feszítsd egymásnak, hogy még a legszétszórtabb nézõ figyelmét se kerülhessék el. Majd az egészet éppen ennek a vélt nyilvánvalóságnak és közérthetõségnek a torpedójába csomagolva lõdd be a nézõ lelkébe; oda, ahová az csak ritkán vagy sohasem jut el, ahová sohasem néz be csak úgy, magától.
Ezután már nincs más teendõ, mint várni a detonációt, amely szétveti a kicsinyke kapszulát, a gyorsan lefordíthatónak és könnyen átláthatónak vélt üzenettel együtt.
Ám ekkor az üzenetrõl váratlanul kiderül, hogy az nem más, mint egy "csak oda" jegy saját poklaink útvesztõje felé. Meghívás egy olyan utazásra, ahol választ semmire sem kapunk, de talán még a kérdést sem tehetjük fel. Egy utazásra, ahol szembesülhetünk azokkal a démonokkal, amelyekben nem az a fenyegetõ, hogy láthatatlanok, hanem az, hogy ott vannak körülöttünk – ott, ahol mindig is voltak.
Ez az egyszerûnek látszó, de valójában soha meg nem fejthetõ, el nem tulajdonítható, le nem másolható és még csak fel sem idézhetõ technika az, amely Kubrick legnagyszerûbb filmjeit olyanná teszi, mintha egy soha ki nem írtható vírus fészkelné magát a gyanútlan szervezetbe, hogy ott kínoktól kísérve, bár többnyire észrevétlenül és csendesen dolgozva fejtse ki munkáját.
Persze hiba volna egy zseniális ember zseniális mûveit pusztító erejû vírusokhoz hasonlítani, mivel a vírus gonosz szándékkal, alattomosan tör a gazdaszervezet életére (a vírus szempontjából ez maga az életben maradásért folytatott küzdelem), míg Kubrick filmjei nem pusztítani akarnak, csak súlyos sebeket ejtve, soha nem szûnõ fájdalommal kényszerítenek arra, hogy újra és újra szembenézzünk démonainkkal, személyes poklainkkal.

*

Ezt a poklot és ezeket a démonokat idézi meg Jack Torrance (Jack Nicholson) a Ragyogásban, de ebbe a pokolba kap bepillantást – talán önmaga számára is váratlanul – a kubricki életmû utolsó, önelvesztõ pusztulásra vagy éppen túlélésre (többnyire a kérdés nyitva marad) ítélt figurája, dr. William Harford (Tom Cruise) a Tágra zárt szemekben.
A film zsúfolásig tele van olyan jelenetekkel, olyan megoldásokkal, amelyeket a filmmûvészetben soha senki más nem tudott és nem tud ilyen hõfokon megvalósítani. Soha senki nem tudott még olyan erõvel megmutatni egy szinte semmitmondó beszélgetést, mint Kubrick, akinél pedig minden kiejtett szó, minden hosszan kitartott, üvegcsillogású tekintet mögött ott rejtezik az a titokzatos és sötét rejtelmekkel teli mélység, amely felfedezésre csábít, kíváncsiságot ébreszt, habár tudjuk, hogy ott a titkok soha fel nem fedhetõk; ott válasz, egyértelmû válasz kérdéseinkre nem kapható. Mégis elindulunk, követve ezeket a lassú, már-már ártatlanságukban és egyszerûségükben is démonikus jeleket a véget nem érõ úton: lefelé.
Ebben a filmben azonban éppen ezzel az úttal van baj. A titkoknak és a csábításoknak e félelmetes útvesztõjével, ahol minden kanyar új és véglegesnek hihetõ válasszal kecsegtet, hogy aztán kanyar kanyart kövessen, és szerteszét fussanak az utak, melyeket mind követni kellene az idõk végezetéig.
De itt és most az útvesztõ hirtelen véget ér.
Még ott állunk a lehetséges válasz elõtt, amelyet csupán egy újabb kanyarnak hittünk, egy újabb elágazásnak, rafinált csapdának... de nem az. Ez valóban a kijárat, melyen át a labirintus sötétjébe betûz a reggeli nap fénye, még homályos káprázattal ugyan, de egyre erõsebb, egyre csillogóbb fénnyel – csalókán, hamisan.
Az a baj, hogy Kubrick a Sidney Pollack által (egyébként hibásan) megformált figura ismételt megjelenésével a film végén, továbbá azzal a magyarázattal, amelyet és ahogyan ez a figura ad, valóban megoldja a kérdést. – Minden kérdést.
A titokzatos összejövetelrõl kiderül, hogy csak az érinthetetlenek orgia-összejövetele volt, ahová törekvõ yuppie hõsünknek nem sikerül betörnie, sem a konkrét helyszínt illetõen, sem pedig átvitt értelemben, az érinthetetlenek kasztjára vonatkozóan. – Ennyi az egymondatos válasz. Rövid, egyszerû és egyértelmû, ahogy azt megszoktuk. Túlságosan is kézenfekvõ. De ezúttal tényleg csak ennyi.
A maszk lehull, és a mögé rejtett démonarcot megpillanthatjuk.
A csalódás elmondhatatlan.
Csak egy emberi arcot látunk. Egy olyan ember arcát, akit csupán a hatalom, a pénz, a befolyás démonizált. Aki, habár úgy hiszi, valódi hatalma lehet, van mindenek fölött, maga is vinnyogva szûköl majd a félelemtõl, amikor a halál ráemeli pillantását, s megérti, hol húzódnak azok a határok, amelyek elválasztják õt magát is attól a világtól, amelyhez tartozónak maga is csak hitte magát.
A csalódás leírhatatlan.
Egy emberarc az igazi démon-arc helyett. Vagy elõtt?
(…)
Mindennek ellenére még menthetõ lenne a helyzet, ha az arc arc lenne csupán, és nem a színészt látnám. Ha nem látnám azt, miképpen nem tud megszületni (rendezés- és színésztechnikailag) az a démon, amely ott lapul a barátinak hitt arc mögött. Ha ez az emberi arc, amely az érinthetetlenek kasztjának nem is a leghatalmasabbikáé (habár ettõl a még rejtõzõ hatalmasabbak cseppet sem lesznek ijesztõbbek) nem akarna fenyegetõ is lenni. Ha miközben beszél ez az arc, sima maradna és hideg, mint egy jégmaszk gyémántja. Ha tulajdonosának minden gesztusa köddé válna, talán még megszületése elõtt, s ha az egész jelenet (a két leleplezett között) olyan volna, mint egy napokkal korábban elszívott szivar már régen eloszlott füstjének illata egy üres szobában, amely úgy van jelen mégis, hogy már nincs is ott.
De nem így van.
Egy középszerû arc bámul ránk, egy emberé, aki megpróbál emberi lenni, de nem azért, mert ezt kell tennie, hanem mert nem tud a helyzet mögé kerülni. Így aztán az ujjai közt játékosan forgatott billiárdgolyó sem lesz, lehet az egymástól elszakadó világok, a kiszolgáltatott és befolyás alá vetett univerzumok jelképévé, csak egy elefántcsontgolyó marad egy nagyon gazdag ember kezében, amint az zavartan, maga is némi félelemmel játszik vele, miközben fenyegetõen próbál nézni egy alacsonyabb rendûre, akit csak a kisebb vagyon rekeszt ki a démonnak hitt, noha csupán ember, pompásan berendezett szalonjából.
Vége a varázslatnak (befogadói és filozófiai szempontból egyaránt).
Hirtelen kívülre kerülünk, holott azt hittük, legbelül járunk. A "démonok" (így, idézõjelesen) már csak kívülrõl lesnek ránk, s bûneink a kíváncsiság, a harag, a csalódottság, a bosszúvágy, a megalázottság és a féltékenység megnevezhetõ koboldjaivá szelídülnek.
A Megnevezhetetlen, az igazi rettenet ott marad a labirintus mélyén, ahonnan ezúttal sikeresen kivezet bennünket a dramaturgia, és még csak az sem biztos, hogy akkor boldogabbnak kellene lennünk emiatt, ha nem csupán egy film nézõi volnánk, hanem saját életünk esendõ és könnyen legyõzhetõ "hõsei".

*

Csak tíz percen múlik, s a Tágra zárt szemek a filmtörténet egyik legdémonikusabb pokolraszállása lehetne. Éppen, mert elkerülhetné azokat a megoldásokat, amelyeket más démonidézõ mûvekben a befogadás, az értelmezhetõség és a szembenézés könyörtelenségének elkerülésére hívnak segítségül.
Kubrick filmje az utolsó tíz perc úttévesztéséig nem sugallja, hogy lenne bármiféle megoldás. Csak a titok sûrûsödik, a homály lesz mind átláthatatlanabb, és úgy tûnik, minden kiutat keresõ lépés egyre távolabb visz a megoldások nem is létezõ centrumától. Kubrick nem tesz mást, csak megmutatja, hogy a démonok valóságosak és itt vannak körülöttünk, éppoly természetesen és nyilvánvalóan, mint a levegõ, amelyet percenként hússzor a tüdõnkbe szívunk – de éppoly fenyegetõen is, mint ahogyan a levegõbe keveredõ színtelen, szagtalan szénmonoxid gáz is halálos veszélyt jelent annak, aki óvatlanul levegõnek hiszi azt.
A démonok kívülrõl néznek ránk, mintha a világhoz tartoznának, amelyben élünk, és csupán a velünk lévõ másik személy pillantása mögül lesnének felénk.
De nem így van.
A démonok belülrõl jönnek. A mi legbensõ poklainkból.
Ez igazi kubricki üzenet volna, hiszen ez az üzenete minden filmjének.
És most is.
Váratlanul ott állunk védtelenül az agresszió, az értelmetlen agresszió farkasával szemben, pedig csak sétáltunk az éjszakai utcán, és a vállunk egy hõzöngõ fiatal vállához ütõdött – csakhogy az, amit érzünk, nem az ellenünk kívülrõl törõ agresszió démona, ez a mi legbelsõ félelmünk és gyávaságunk jeges hidege.
Vagy amikor feleségünk megvallja, hogy gondolatban valaki mással szeretkezett, és épp e nem létezõ hûtlenség közben még mélyebb és erõsebb vonzalmat érzett irántunk, mi megdöbbenve és megalázottan fogadjuk a csalás és hûtlenség kívülrõl támadó démonát, holott az a kép, amely e perctõl örökké kísért majd bennünket, ez az elképzelt és – mert nem is létezõ (!) – ördögi kép, amely épp a hiánya révén válik valóságossá, a bennünk lakozó féltékeny, tulajdonát és területét bosszúállón védõ gonosz õrjöngõ dühének terméke.
És hiába tartanánk a bûnre csábítónak a fecsegõ barátot, aki kilesett valamit a szemén félrecsúszó kendõ alól, a vágy, amely arra csábít: olyat lessünk meg mi is, ami nem elénk tartozik – az a mi mohó kíváncsiságunk ördöge.
A halottgyalázó szerelmi vallomás is a mi féltékeny bosszúvágyunkból születik, az éppen elhunyt apa még ki sem hûlt teste mellett, még ha valaki más, egy alig ismert nõ mondja is ki a szavakat, és csókolja szánkat.
Mint ahogy a lányát „húsként” áruba bocsátó apa figurájában, a bennük rejtõzõ, de létezõ ösztönállat rettenete tükrözõdik, és az ürességé, amely munkának és gondoskodásnak álcázza életünk önzõ sötétjét.

*

Mi másért is érdekelne ez a történet, ha a felsõ tízezer orgiáján a maszkok mögött nem a mi démonaink, az én démonaim rejtõznének? Érdekelne-e, ha nem ezek a démonok hoznák meg felettem (saját könnyen eltékozolt és kiárusított életem William Harford-ja felett) is az ítéletet, s ha nem ezek a démonok faggatnának cinikusan a jelszóról, amely nincs, holott, ha lenne, az életem kulcsa lehetne.
De micsoda életé?! És van-e itt élet egyáltalán, amellyel szembesülhetünk?!
Ám ha van is, miért érdekelne ez a szembesülés, ha a megmentésemre hozott megmagyarázhatatlan és szinte értelmetlen áldozat az ismeretlen fiatal nõ részérõl nem épp saját tisztaságunk elvesztésének démona és a végsõ figyelmeztetés angyala volna egyidõben?
Így kellene lennie. De sajnos nem így van.
Az útvesztõ végetér, és a reggeli fényben a titkok már tegnapiak csupán, és tegnapi félelmeink is épp oly nevetségesnek tûnnek, mint a nem is megfogalmazható kérdéseinkre kéretlenül kapott válasz.
Vagy valóban létezik, létezhet megoldás a titkokra?
Létezik a végsõ válasz? Létezik-e a kérdés?!
Ha színrõl-színre látunk, az nem válasz a kérdésre, hanem a pillanat, amelyben minden megváltozik, amelyben már nincsenek szavak és nincsenek törvények, amelyben már nem válik külön egymástól a bûn, a büntetés és a feloldozás, s amelyben már csupán a pillanat szentsége létezik; a pillanaté, amely belõlünk érkezve, a magunk teljességében fogad be bennünket, hogy mi is a pillanat teljességében fogadhassuk be azt.
A lélek és a maszk (talán hívjuk testnek?) elszakad egymástól.
És mi, bûnös, kíváncsi, féltékeny és irigy utazók ott állunk idegenül, a pokoli mélység szélén egyensúlyozva, és amint lenézünk a sötét semmibe, feltör belõlünk a zokogás, mert kimondhatnánk a kimondhatatlan, de mégsem lehet, mert akkorra már nincsenek és nem is lehetnek szavaink.
Az egyetlen, amit magunkkal vihetünk ebbõl a démoni utazásból, az a felismerés, hogy egyedül vagyunk. Saját személyes poklaink legfeljebb határosak egymással, s csupán rémálmainkban érezhetjük úgy, hogy össze is érnek.

*

Stephen King, a Ragyogás címû film alapjául szolgáló regény írója azért gyûlölte Kubrick Ragyogását, mert abban nem volt megoldás, nem volt magyarázat. A pokolból el lehetett menekülni, de a pokol ettõl még pokol maradt, és gonosz létezése nem kérdõjelezõdött meg.
Itt, ebben a filmben, úgy tûnik, az utolsó tíz-tizenöt percben nagy robajjal becsapódik a pokol kapuja, és egy tábla kerül rá, amin mintha ez állna: a pokolraszállás elhalasztva.
Csak orgia van. Csak az orgia marad. A maszkok mögé igazi arcok kerülnek, amelyeket nem láthatunk – nem érinthetünk, nem azért, mert láthatatlanok vagy érinthetetlenek lennének, hanem mert nem is érdekel, milyenek, annyira valódiak.
A megoldás ünnepi mámorában pedig, a mindenütt egyformán ragyogó karácsonyi fények hamis csillogásában (holott az önmaguk sötétjébõl most az egyszer visszatérõ szülõk árnyéka fenyegetõen és figyelmeztetõen vetülhetne a játékbolt karácsonyi forgatagában ujjongó gyermekük jövõjére) szeretetet hazudunk egymásnak, remélve, hogy egy újabb lehetõséget kapunk, s csak annyit kell érte adnunk, hogy ebben a hazug happy endben elhiggyük: az élet minden hazugság ellenére igaz és túlélhetõ.
Kubrick ritkán tévedett. Itt és most nagyot, és sajnos ezúttal visszavonhatatlanul.

P.S.: Azzal az üzenettel pedig, amellyel a film (a szó szoros értelmében) meglep a végén, már csak azért sem tudok azonosulni, mert egyszerûen képtelen vagyok rá. Képtelen vagyok elfogadni azt az ítéletet, amelyet Kubrick mér törekvõ „hõsére”, mely szerint ezekben az emberekben olyan bûnös üresség lakozik, hogy még a saját poklukon is kívül rekednek, még a poklot sem érdemlik. Pedig talán helyesebb lenne azt gondolni – „Let’s fuck!” –: a pokol nem válogat.