Az opus 1. valójában Kubrick második filmje: az életmû egészének következetességérõl maga az alkotó gondoskodott.

Stanley Kubricknak hosszas fáradozások után sikerült elsõ nagyjátékfilmjét (Félelem és vágy, 1953) megsemmisítenie, így ettõl fogva a második filmje (A gyilkos csókja, 1955) lett az elsõ, s bár elõfordulhat, hogy felbukkan még valahol valamikor az elsõ film egyik kópiája – Kubrick perfekcionizmusát ismerve ez nem nagyon valószínû –, mégis nyugodtan kezelhetjük a másodikat a huszonéves rendezõ elsõ meglepõen komoly munkájaként. A kész filmrendezõ itt teljes vértezetében lép elõ, mindent tud: azt is, amit akar, és azt is, hogy mi kell hozzá. S habár az illesztések tisztán látszanak (bár flashback álcázza õket és narráció), ennek ellenére egyáltalán nem zavarnak, a képi fogalmazásmód és színészvezetés ugyanis meghökkentõen érett. Meglehet, Kubrick azért semmisítette meg az elsõ filmjét, mert ott még túlságosan nyilvánvalóak voltak a történet építõkockái: amennyire abból a pár szóból, amit olvastam róla, meg tudom ítélni, a Félelem és vágy kamarajellegû háborús tükörtörténet volt, amelyben az ellenfeleket is ugyanazok a színészek játszották. Talán úgy érezte, itt még túlságosan meztelen a módszere (szimmetria, háború, sakk – hogy csak néhány rögeszméjét említsük), és a történet nem eléggé testes ahhoz, hogy mindezt elleplezze. De az is lehet, hogy mással volt elégedetlen. Hogy megsemmisítette, és ezáltal végleg kirekesztette az opusok közül, mindenesetre elárulja, milyen tudatosan építi életmûvét.
Amennyi a második filmjében áttetszik a módszerébõl, az egyáltalán nem veszélyezteti a történet élvezhetõségét. A gyilkos csókjának egyik legjobb része egy majdnem dokumentumfilm hûségû, közvetlen közelrõl, leginkább alulról fotografált bokszmeccs és annak elõkészületei (a rendezõ a Life magazinban egy bokszmeccsrõl, illetve az öltözõrõl készült professzionális fényképsorozattal tûnt fel), de ugyanilyen briliáns a film végén látható szamurájok vagy középkori lovagok harcára emlékeztetõ olykor komikus, vérre menõ párviadal a próbababák raktárában (egy balta szemben egy hegyes végû vasdoronggal), ahol röpködnek a karok és lábszárak. Késõbb Kubrick már megfelelõ anyagiakkal rendelkezett ahhoz, hogy ne csak egy bokszmeccset vagy párbajt, de egy egész háborút is (legyen az a hétéves háború vagy az elsõ világháború, netán a vietnami), dokumentumfilm-hûséggel rekonstruáljon. A Félelem és vágy forgatása idején még nyilván nem álltak rendelkezésére ilyen anyagi források.

A fátum átirányítása
Kubrickot élete végéig foglalkoztatta a kérdés, milyen az ideális történet, mi az, ami igazán filmre kívánkozik, mi az, ami filmen (vagy egyáltalán) tisztességesen elmesélhetõ. Ezzel kapcsolatban voltak bizonyos rögeszméi, és ezeknek a rögeszméknek a mûködése pompásan tettenérhetõ A gyilkos csókjában is, ebben a fátumról és véletlenrõl szóló szerelmi–küzdõsport–gengszterfilmben, amelynek forgatókönyvét is az ifjú rendezõ-producer írta. Akár írásom mottójául is szolgálhatna a filmben hallható következõ párbeszéd. Amikor a két fõszereplõ, a férfi és a nõ elõször megcsókolják egymást, a következõ dialógus zajlik le közöttük. A férfi (kicsit rekedten): „Valami történt”. A nõ (hidegen): „Tudom.” A férfi (meglepve): „Tudod?” A nõ (ironikusan): „Megcsókoltál. Láttam. Egész idõ alatt figyeltem. Tehát tudom.” A jelenet lélektani oldala: a nõ még védekezik, még nem fogadja el valódinak a történteket, és mivel láttuk egy másik férfival is ölelkezni korábban – kacéran, a fõnökével, léha foglalkozása egyenes következményeként –, érthetõ, ha még õ sem biztos abban, hogy tényleg történt valami. Mindenre kapható ugyan, de van egy bizonyos határ. Õ is, a férfi is saját, külön történetükben most értek el ehhez a határponthoz. (Olyan határpont ez, amit csak valakinek a halála válthat meg. Kubrick zseniális leleménye a fátum átirányítása: tisztáldozatot hoz, hogy hozzá illõen sakk-szakkifejezéssel éljek: a bokszoló menedzsere hal meg a bokszoló helyett, egy fatális véletlen következtében.) A csókjelenet szerkezeti értelme viszont az, hogy amikor Kubricknál történik valami, az menthetetlenül mindig összekapcsolódik azzal, hogy valamilyen módon látvánnyá fogalmazódik. („Láttam: tehát tudom.”) Mondhatni valójában az történik, hogy látvánnyá fogalmazódik. A többi csak látszat.
Persze, ha minden látszat, az arról mesél, pontosabban olyan történetet kíván amelyben a külvilág már gyakorlatilag fölmorzsolta a belsõ világot, a bensõségességet, a személyest („a depraved place… a human Zoo” – mondja a nõ a férfinak a táncteremrõl, a munkahelyérõl, de egyben az egész világról is: „sivár hely… emberi állatkert”). A bokszoló néhány bútorral berendezett rideg New Yorki garzonlakásában, ahol a vízcsap is a szobában található, a falon, a tükör kerete alá szorítva ott látható egy elsüllyedt világ – gyermekkorának farmja, a család, állatok –, cakkos szélû fényképek, melyeken a kamera egyszer részletezõen végigpásztázik; a nõ öltözködõ asztalkáján is ott áll apjának és nõvérének bekeretezett fotója, valamint egy kócos szõke kisbaba függ az ágyrácshoz kötözve, mint piciny szellem (egy késõbbi jelenetben, amikor megoldódni látszanak a problémái, a nõ játékosan magához szorítja a babát, mintegy mentsváraként vagy kistestvéreként); de még a „gonosz”, brillantinozott hajú, õszülõ halántékú, bajuszos táncterem-tulajdonos is tart a márványkandallón néhány családi fotót, és – kezében a whiskys pohárral – mintha dühösen legyintene rájuk, amikor rájön, hogy a nõ, aki után sóvárog, megszerezhetetlen. (Annyira elkeseredett, hogy el kell hinnünk neki – bár csak egy piszkos kis gengszter –, hogy most valóban családot akar alapítani. Egyébként valamelyest hasonlít a nõ fényképen látott apjához.) A háttér-világok életre kelnek: a bokszolónak a farmról levelet küld, késõbb telefonál a nagybácsi: a levelet a metrón olvassa el a bokszoló, arcán boldog, gyermeki mosollyal (öregemberhang olvassa be a szöveget), este a telefonból pedig halljuk is a nagybácsi kedves hangját, ahogyan veresége után vigasztalni próbálja unokaöccsét, és kérleli, hogy utazzon el hozzájuk. Egy ponton a nõ története is kibomlik – éjjel, álmából riasztotta a nõ sikolya, amikor átnéz hozzá, látja, hogy egy férfi erõszakoskodik vele, aki, amikor észreveszik, rángatja a redõnyt, eltakarja az arcát, aztán kimenekül a szobából –, miután a bokszoló, mint mentõangyal átrohan a szomszéd lakásból. Másnap reggel rákérdez a szobában látható fotókra, és a nõ ekkor elmondja, miként vesztette el nõvérét és apját egyszerre, akik egymást szerették, és nem õt (mert õ a születésével megölte az anyját). A mese alatt flashbacknek álcázott négyperces szóló balett-jelenetet látunk, melyet Ruth Sobotka, Kubrick akkori felesége táncol el (a nõ történetében az öngyilkossá lett nõvér nagy balett-tehetség volt, és a húga csak ezért ment késõbb táncosnõnek, gyermeteg módon jóvá akarta tenni a családja miatt érdekházasságot kötött nõvér tragikus halálát). Persze hiába kelnek életre a (kissé sematikus) háttér-világok. A történet a maga belsõ logikája szerint ugyan két ember találkozását mondja el – a valóságban azonban inkább a kudarcot és az árulást meséli el klinikai pontossággal.

Két figura a sakktáblán
Két egymással szemközti parányi New York-i lakásban él két magányos ember: egy bokszoló és egy hivatásos táncosnõ (nem igazi táncosnõ, csupán facér férfiak táncpartnere egy nyilvános táncteremben). A bokszoló kifejezetten jó kiállású férfi, atlétikus alkat, a filmben sokszor látjuk félmeztelenül (így is bokszol), vagy ha nem, akkor szorosan testhez tapadó inget visel, a nõ viszont csinos és hidegszõke, mint a Chandler-krimik gyilkosnõi (vagy áldozatai): az átlag egy szebben esztergált darabja. A két bérlakás ugyanabban a házban található, de nem ugyanabban a lépcsõházban: a két ember nem is tehet mást, a lichthófon át egyenesen rálát a másik (az övéhez nagyon hasonló) életére, és ha át akarnak menni a másikhoz, akkor a legpraktikusabb a tetõn keresztül közlekedni: elõször fölfele kell elindulni, aztán átfutni a másik tetõlejáratig, és onnan ugyanannyit le. (A férfi – Kubrickhoz illõn – kétszer teszi meg ezt az útvonalat a filmben: egyszer, amikor éjszaka rohan át, segíteni, mert álmából keltette fel a nõ sikolya, másodszor pedig akkor, amikor már összecsomagolt, de csak egy üres lakást talál, amelyikbõl a nõ eltûnt, holott együtt kellett volna kimenniük a pályaudvarra. Zseniális, ahogyan a nõ ablakából a saját lakásába belépõ rendõröket hallgatja ki, akik gyilkossággal gyanúsítják. Hallja és látja is ahogyan róla beszélnek – kikérdezik a gondnokot –, mintha a saját addigi életére látna rá.) Amikor a film elején a nõ meg a férfi véletlenül egyszerre indulnak dolgozni, mintha ugyanabban a lépcsõházban ereszkednének lefelé (a nõ valamivel késõbb indul el, és lassabban megy le, de a férfi közben megnézi a postaládáját, így hát pont egyszerre érkeznek a ház belsõ udvarára, szembetalálkoznak, indulnak az utca felé, mintha együtt volnának, amit rögtön félre is ért a nõre az autójában várakozó táncterem-tulajdonos). Mindketten ugyanott, mégis egyedül. Két figura a sakktáblán, látásból ismerik egymást csupán.
A férfi a pályáját valószínûleg eldöntõ bokszmeccsre indul, gyalogszerrel, mivel menedzsere nem tudott eljönni érte az autóján, mint ahogy ígérte (a menedzser az edzõterembõl hívja fel hét óra elõtt tíz perccel), a nõért viszont nyitott luxusautójával eljött a táncterem tulajdonosa. A férfi elindul a metrólejárat felé, a nõ és fõnöke utánanéznek, és míg utánanéznek, a fõnök (mint potenciális riválisáról) elmondja, hogy ez hajdan jó bokszoló volt, de most már vége. Aztán felajánlja a nõnek, hogy az irodájában levõ televízión megnézheti vele a bokszmeccset. Késõbb látjuk élõben, és azt is látjuk, ahogyan a fõnök irodájában – miközben tûri, hogy ölelgessék – a nõ is végignézi. A fõnök a nõ vállait markolássza, élvezi a kemény és egyenlõtlen küzdelmet (a bokszoló vereségre van ítélve, õ ennek örül, mert riválisának tekinti), a nõ ellenben nyitott szájjal, kissé bambán bámul a képernyõre, „nincs ott”. A vereség után a fõnök és a nõ csókolózni kezdenek, a kép elsötétül, aztán azt látjuk, ahogyan a nõ az esti New Yorkban megy hazafelé. Mint akit hipnotizáltak, nem néz semerre. Utóbb a cselekménybõl kiderült, éppen felmondott. Õ is K.O., a bokszoló is K.O. Megint ugyanott vannak mindketten. Felváltva, hol a testek közvetlen közelébõl érzékeljük, hol a tévén nézzük a bokszmeccset. Szinte orrunkba csap a testi veríték fanyar szaga. Azt is láttuk, terjedelmesen kibontva, ahogyan az öltözõben masszírozzák a bokszolót, befáslizták az ujjait – eközben a nõ az öltözõjében, tükrös asztala elõtt készülõdik az esti munkára. Amikor a fõnöke, a meccs kezdetével, melynek közös megnézését csábításra alkalmasnak véli, és leválasztja a nõt alkalmi partnerérõl (a kiskatona verekedni akar, de a fõnök emberei azonnal lefogják hátulról a karját), behívja az elsötétített irodába. Amikor a nõ a kis szürke és ovális képernyõre pillant, a kép azonnal egyenesbe vált, ott vagyunk a ringben, a szürke kép életre kel: õ a lakótársát látja, akit egyébként is mindennap néz, de megszólítani nem merte még soha. Halljuk a testeket ért ütések tompán visszhangzó hangjait, minden ütés mintha minket érne (az elsõ kiütés, mert hõsünk végül kiütéses vereséget szenved, szubjektív kamerából ér minket). A tévé képernyõje kicsi, a kép szürkén vibrál: távoli kis figurákat láthatunk ugrálni a ringben, közben halljuk a kommentátor szavait.
A meccs után, éjjel, otthon, a férfi a sötét szobában ül, az asztala mellett, a vereséget szenvedett ember pózában. Egyszercsak villanyfény vetül rá a szemközti lakásból. Megfordul, és nézni kezdi a szobájában járkáló, lefekvéshez készülõdõ nõt. Meztelen mellkasa a nõ szobájából ráhulló fényben a saját ablakának üvegén tükrözõdik, szinte képernyõt képez: mintegy a saját derengõ mellkasán át les a nõre, aki tesz-vesz, jár-kel a szobában, vetkõzik – ám ekkor a férfi sötét lakásában váratlanul megszólal a telefon. Fölveszi, közben az ablakkal szemközti tükör mellé ül, és mi a tükörbõl tovább figyelhetjük a nõ ablakát (a tükrök mindkét lakásban képernyõkként mûködnek, akkor is közvetítenek, amikor a szereplõk esetleg hátat fordítanak a másiknak). Mialatt a férfi a sötétben vidéki bácsikájával beszél a telefonon, pillantása oda-odatéved a nõ ablakára. A képbõl hol eltûnik a nõ, hol újra elõbukkan, mindezt a férfi feje melletti tükörbõl látjuk: a férfi figyelme zsibbadt, szórakozott.

Kicserélhetõ sorsok, kicserélhetõ történetek
Az idõben kiterülõ történet persze a pályaudvaron kezdõdik, az egész film egyetlen flashback, a férfi a pályaudvar csarnokában állva, bõröndje a lábánál, visszaemlékezik az elõzõ két nap történetére. Vonatfütty hallatszik (amikor a film végén visszatérünk a pályaudvarra, ez a vonatfütty valamilyen szúrószerszámmal hasba döfött ember sikolyából bújik elõ): a kép elmosódik, és máris ott vagyunk a parányi lakásban. A fickó a készülõdik az esti bokszmeccsre, nézi magát a tükörben, a szemöldökét masszírozza, az orrát nyomogatja, látszik rajta a készülõ vereség (már a plakátok is errõl árulkodtak valahogy). Aztán föláll, egy pohár vizet tölt magának a csapnál (ekkor, mintegy véletlen háttérként kerül bele a nõ ablaka a képbe, látjuk a nõt, amint készülõdik). Miközben iszik, átpillant a másik lakásba, aztán megeteti a halait (arcát, szemét hatalmasra nagyítja a víz és az üveg: mintegy a hal szemszögébõl látjuk õt, a nézését nézzük), aztán végigdõl az ágyán. Ezután a nõ lakásában vagyunk és most a nõ szemszögébõl látjuk a férfi lakását: kezében kávéscsészével hosszan, fürkészõen, de mégis kissé üresen néz, mint akinek, ha lennének is céljai, ereje úgysincs, hogy megvalósítsa õket. Két kicserélhetõ sorsú ember, kicserélhetõ történettel.
Úgy döntenek, egymáshoz kapcsolják az életüket. Ehhez rendezniük kell mostani életük számláit: a férfi még az este föl akarja venni a bokszmeccsért járó pénzt, a nõ pedig egyheti fizetését a táncteremben. A férfi a menedzsert a táncteremhez rendeli: annak csak negyed órája van, pontosnak kell lennie, mert a feleségével színházba készül. Amíg a nõ bent beszélget a volt fõnökével, a bokszoló, fehér nyaksálával áll és vár. Egy ideje már figyeljük a két zenebohócot, akik mintha saját magukat szórakoztatnák, kis fezzel fejükön, tánclépésekkel közlekednek az utcán, kedvesen belekötnek az emberekbe. Mondjuk kis seprûvel sepregetik a ruhájukat – hõsünknek pedig egy váratlan pillanatban ellopják a fehér selyem nyaksálát. Õ utánuk rohan – ekkor érkezik meg taxin a menedzser, és ekkor jön le, eredménytelen tárgyalás után, a nõ, és áll a táncterem kapujában, melyhez meredek lépcsõ vezet odaföntrõl, a számára ismeretlen menedzser mellé. „Watch your steps” – mondja egy felirat a kockás mintájú lépcsõk felett; „ügyelj a lépéseidre” (hirtelen mindenféle értelmet nyer ez a felirat). A nõ, a vita egy pillanatában már korábban megmutatta volt fõnökének a bokszolót, aki odalent várt rá, és az most leküldi két emberét, hogy végezzenek vele. Az emberek nem tudják, hogy néz ki az illetõ, két hátat látnak egymás mellett állni az üvegajtóban. Valamilyen ürüggyel visszacsalják a lányt (a fõnök azt üzeni mégis hajlandó fizetni, holott az elõbb kidobta), és aztán már csak azt látjuk, hogy a menedzsert egy zsákutcába szorították, õ nem érti, mit akarnak tõle, nincs menekülés, végeznek vele. Mire a lány másodszor is leér az utcára, már ott várja a bokszoló, közben visszaszerezte fehér nyaksálát, és csodálkozik, hogy a barátja a pénzzel még mindig nem érkezett meg. Nem tudja, hogy már halott, és azt sem, hogy õt fogják gyanúsítani a gyilkossággal. Megtörtént a tisztcsere, az áldozat. Ezután már csak a végjátszma van hátra. A táncterem fõnöke elrabolja a lányt, mert azt hiszi, hogy a bokszolót gyilkolták meg az emberei, és nincs szüksége tanúkra. Amikor a bokszoló felbukkan egy revolverrel, odavezeti õt ahhoz a raktárépülethez, ahol a lányt fogva tartják. Már majdnem sikerül a lányt kimenteni, amikor, egy óvatlan pillanatban, mégiscsak felülkerekednek a gengszterek. A bokszolót (a filmben másodszor is) leütik, és félig öntudatlanul végighallgathatja, ahogy a nõ, aki az életéért könyörög (másodszor is) csókolózik a férfival (akit korábban büdös szájúnak mondott, amikor az a lakásán hevesen udvarolt neki), és a füle hallatára elárulja õt, az életéért remegve. A bokszoló egyetlen esélye, ha a becsukott ablakon keresztül kiugrik az utcára. Innen vezet az üldözés a kirakati babák raktárába, ahol a bokszoló, hosszú és elkeseredett közelharc után megöli barátja gyilkosát, kedvese csábítóját: átdöfi egy hegyes végû vasdoronggal. És ismét a pályaudvaron vagyunk, a kezdõ- és végponton: minden kiderült, a rendõrség természetesen elengedte õket, de a férfi nem tudja, hogy a nõ eljön-e, csak vár, mintegy bele az ürességbe, és végiggondolja a történteket. Inkább nem remél: hogyan is lehetne a nõ szavahihetõ, aki elárulta kétszeres megmentõjét. Persze happy end van: az utolsó pillanatban taxin megérkezik a gyilkossal kétszer is csókolózó nõ, de csak annyit történik, hogy hõseink életének helyszíne most máshová tevõdik át, egy másik sakktáblára.

(melléklet)

A film 64 percig tart és az igazi drámai fordulatok mindig 16 percenként következnek be (az elsõ: a bokszolót kiütik, a nõ felmond; a második: csókolózik a nõvel; a harmadik: a fõnök beszáll az autójába, akit taxival követ, hogy az elrabolt nõhöz vigye; s végül a negyedik: a gyilkos befejezés a próbababák raktárában), 8 percenként pedig mindig egyfajta szünetjel látható (a nyolcadik percben a Times Square este, a kirakatok, a tizenhatodikban az esti New York, a huszonnegyedikben a nõ szobája: ahogyan a férfi látja, miközben a nõ alszik, mintha a nõ álmában járna, a harminckettedikben a csók, a negyvennyolcadik percben száll át a gengszter autójába, és az ötvenhatodikban sikerül váratlanul egérutat nyernie). Máshonnan vett hasonlattal: 8 percesek a bekezdések és 16 percesek a fejezetek a filmben. Mint ahogy 8x8, azaz 64 kocka van a sakktáblán, meg 16 sakkfigura.
És még a csók is egy sakklépés csupán. Lidércnyomás.