A priváttörténelem túléli a nagy idõket. Az aranyló húsleves hatalmasabb erõ a zsarnokságnál.

Gödrös Frigyes nem mondható termékeny rendezõnek; filmjeit és pályáját tekintve azt is megkockáztatnám, hogy nem egy harcos típus. Kornai Miklóssal közös rövidfilmjét, a Da capót követõen Dr. Horvát Putyival társult a Priváthorvát és Wolframbarátra, amelyet a '94-es szemlén mutattak be, majd hosszabb szünet után és még hosszabb idõ alatt végre elkészült az elsõ önálló nagyjátékfilm. A Glamour közel öt évig forgott, s ehhez bátran hozzácsaphatunk még kettõt, ha a forgatókönyv alapját képezõ kisregényre és a korábbi filmben már kidolgozott jelenetekre gondolunk.
A Priváthorvát és Wolframbarát színtiszta amatõr film: olcsó, fekete-fehér és személyes. De korántsem személyes érdekû. Ki tudott lépni abból az alaphelyzetbõl, hogy mi meg a haverok csinálunk egy filmet magunkról meg a haverokról, amivel persze semmi baj nincsen addig, amíg nem aspirál az alkotók rokoni, baráti és üzletféli körénél szélesebb nézõi seregre. A Priváthorvát és Wolframbarát azzal vitte véghez a nagy ugrást, hogy a két hõs/filmes bemutatta a családját. Ehhez egyikük segítségül hívhatta a nagyapa készítette családi filmtekercseket, míg a másik kénytelen volt az emlékeibõl rekonstruálni és utólag leforgatni a család életének jelentõs eseményeit.
A család csodákra képes. Ha láthatom, milyen volt a babakocsija, mit kapott karácsonyra, mivel itta a kávét a mamája, máris érdekelni fog, mit gondol Dr. Horváth Putyi a boldogságról, amelyet máskülönben méla közönnyel fogadnék. A Priváthorvát és Wolframbarátot én elsõ látásra megszerettem; érzelmeim komolyságát bizonyítja, hogy minden adandó alkalommal újranéztem, és ötödszörre sem állnék fel a székbõl, amikor Gödrös betalicskázza Horvát doktort az üres tájba.
Ebben a filmbõl már megismerhettük a Gödrös család legendáriumának némely sorsdöntõ elemét, nevezetesen az apa kilépését a zsidó sorsközösségbõl, hogy vele -- idézem -- „megszakadjon a vörös fonál”; a vércseréhez kiszemelt birodalmi német leányt; a történelem viharaival dacoló kárpitos/bútorüzletet; a szekrénybõl a pincébe vezetõ búvóhelyet, ahol zsidók, katonaszökevények -- köztük a mama Wehrmacht-tiszt fivére -- együtt vészelik át a háborút.
Zsidó magyar (magyar zsidó) sors, három nemzedék életútja a XX. századi Magyarországon -- szinte elkerülhetetlen az összevetés Szabó István filmjével, A napfény ízével.
De elõtte még csapjunk bele a levesbe. A húslevesbe, mint a túlélés, a családi összetartozás és értékõrzés metaforájába. A leves a hagyományos magyar étrend elsõ fogása, nélküle nem teljes az ebéd, s ez esik elõször áldozatul a szegénységnek, az akadozó közellátásnak, a politikának vagy az életmódváltásnak. A leves felõl nézve az ún. szocializmussal súlyosbított modernizáció felért egy szõnyegbombázással. Amikor a bújkáló család a pincében belemeríti kanalát az aranyló húslevesbe, akkor német és magyar, ortodox és kikeresztelkedett zsidó, fõnök és alkalmazott, frontról és munkaszolgálatból szökött ágyútöltelék együtt dacol a korszellemmel; nem sokkal késõbb, az ötvenes években pedig úgy gyakorolnak rendszerkritikát, hogy a lakók kosztját inspiciáló házmesternek bemutatják a paprikáskrumplit a zománcos lábasban, majd a lebocsátott redõnyök mögött, gyertyafényben konspiratíve körülülik a levest.
A leves a bõség, a hagyományõrzés, az ellenállás és a szabadság. Márpedig a XX. századi Magyarországon igencsak bele kellett kapaszkodnia a levesestálba, ha talpon akart maradni az ember, kivált a zsidó. Itt nem létezett szerves fejlõdés, sem tisztes gyarapodás, szinte minden nemzedéknek elölrõl és újra kellett kezdenie az egzisztenciateremtést, mert ahogy a nagypapa mondja: ebben az országban mindig mindenkitõl elvesznek valamit. Az apa elõtt pedig az eszményi Svájc lebeg, a boldog ország, ahol nincsenek történelmi korszakok. Mert a történelmi korszak azt jelenti, hogy emberek jönnek az akkoriban használatos autón vagy motoron, rendeletet lobogtatva vagy fegyverrel hadonászva, és már viszik is a sublótot.
A békeévekben beindult családi vállalkozás úgy hánykolódik a háborgó, ellenséges vizeken, mint az állam hajója a görög költészetben. Hol egy német egyenruhás rokont, hol a pajeszos nagypapát, hol a proletárnak tanuló hû alkalmazottat kell kiállítani a boltajtóba, hogy elhárítsa az akut veszélyt. És mit tesz isten, a Glamour hõsei rendre megússzák a legrosszabbat.
Kiáltsunk történelemhamisítást, amit Szabó Istvánnak is a fejére olvastak a bírálói? A napfény íze igazi „nagy film”, nemcsak kiállításában, hanem -- és még inkább -- abban, hogy történelemfilozófiai megközelítésbõl szemléli a jelentõs eseményeket, s nem a beléjük kényszerült, keveredett egyes ember nézõpontjából. Olyannyira, hogy a szereplõk megformálása is „felülrõl lefelé” történt: nem hús-vér alakokat látunk, akiken átszáguld a történelem, hanem típusokat, akiknek sorsán keresztül jól szemléltethetõk a korspecifikus helyzetek; modelleket, amelyekre utólag raktak fel némi húst, festettek rájuk egyéni vonásokat. A Glamour kiindulása homlokegyenest az ellenkezõje: ez a minden ízében „kis film” nem tekint túl a gyerek világán, amely a szülõi égitestek körül forog, onnan kapja a fényt, a meleget, s rajtuk kívül nincsen is élet. Fel sem merülhet az apa választásának -- a nagyapa szemében: árulásának -- megítélése sem. Az apa az asszimiláció mellett dönt, aztán szökik, bújik, mert életben akar maradni, és még az üzletet is megtartani, ha lehet, s a szerencsés túlélõ párnával a kézben várja feleségét péntekenként a hálószoba ajtajában. Az anya kitart, piros szíveket hímez az ingekbe és a párnahuzatokba, fõzi a húslevest, péntekenként megemeli a derekát és hébe-korba hazavágyik. Hát van itt helyük erkölcsi kérdéseknek?
Effélével azoknak kellett volna vívódniuk, akik háborúkba vitték a nemzetet, és a háborúval együtt a fele országot is sikerült elveszíteniük. A nagypapa a világért sem politizál, de errõl azért megvan a különbejáratú véleménye.
A napfény íze és a Glamour egyaránt jelzésszerûen utal a történelmi fordulópontokra, de amíg az elõbbi felfelé, az utóbbi lefelé stilizál. Az alulnézetet, hogy ne mondjam, békaperspektívát persze ironikusan kezeli a film, s a mindenkori terrort képviselõ figurák is komikusabbak és esendõbbek annál, mint amilyen félelmetesek. Ezt nem feltétlenül a rendezõ látásmódjának, nagy szívének és a mindent átfogó glamúrnak kell betudnunk; lehet ez a túlélõk humorérzéke.
Filmünk nagy erénye, hogy többnyire sikerül a gyerek szemével láttatnia az eseményeket, és rendre ott bicsaklik meg a mese, ahol önkényesen nézõpontot vált. A gyerek számára amilyen meghitten ismerõs, ugyanolyan rejtélyes is a felnõttek világa, benne is a szeretett szülõk a legtitokzatosabbak. Ha róluk akar beszélni, történetté alakítani az életüket, ahhoz nem elég begyûjtenie a családi anekdotakincset és összeraknia a személyes emlékeit; hiszen már a házi legendárium is mese- és valóságelemek szétbogozhatatlan csomója, és a fiúnak is szüksége lesz a fantáziájára, ha el akarja képzelni a szüleit gyereknek vagy lángolón szerelmesnek; vagy a saját családját -- önmaga nélkül.
Ezért nem zavaró a narrátor irodalmi szövege, ami magára a narrátorra már nem feltétlenül igaz. Narrátor alkalmazása mindig is kényes döntés a filmben, és csak a legritkábban sikerül jól megoldani. A Glamournak is vannak jelenetei, amelyekre rátelepszik a kommentátor, és nem hagyja élni a képeket. De a legnagyobb problémát, a legsúlyosabb stílustörést az okozza, amikor a gyerek fõszerepet követel magának a szülõk történetében. Az 56-os villamos vagy a vérbíró epizódjában megbomlik a film egysége, a gyöngéd vagy csúfondáros iróniát pátosz váltja fel. A Glamour nem lett kétszer jobb, mint a Priváthorvát és Wolframbarát ugyanezen család történetének szentelt fele.
Az epizódokból építkezõ s látásmódjában is változó film egységének megteremtésében kulcsszerepük van a színészeknek, a látványnak és a zenének. Eperjes a tõle megszokott határozottsággal helyezkedik bele az apa figurájába, és ismét csak nem tud hibázni. A meglepetést Barkó György sokrétû alakítása jelenti: pátriárkai ambíciókkal megáldott ortodox zsidó nagypapája egyszerre reális és karikaturisztikus; tekintélyes, fenyegetõ és szeretreméltóan komikus. A másik meglepetés Ónodi Eszter. Azt hihetnénk, hogy a pályakezdõ színésznõ minden értelemben túl fiatal az anyaszerepre, és csak tovább nehezíti a dolgát, hogy alig van szövege: néhány gesztussal meg a szemével kell eljátszania, hogy õ német leány, szerelmes asszony és szeretõ anya.
Melis László zenéje bátran él idézetekkel, és ott is megõrzi a humorát, ahol a mese elveszíti. A szerény költségvetés elõtérbe állítja a látványfelelõsöket, az operatõrt, a jelmez- és a díszlettervezõt. A Glamour az a ritka eset, amelyben nem bántó az esztétizáló fényképezés. Kardos Sándor láthatóan elemében van, s nemcsak akkor, amikor a szépségre kell mennie: hol hátulnézetbõl fényképezve emeli ki egy jelenet groteszkségét (autón/motoron érkezõ/távozó rekvirálók), hol alsó kameraállással, torzító objektívval ellenpontozza a túláradó érzelmeket (a szerelmes szülõk ábrázatán).
Különös film a Glamour. Annyi a hibája, mint égen a csillag, de ahogy nézed, lassan elmosódnak ezek az apró, hunyorgó pontok, és már csak az aranyos ragyogást látod, a sugárzó fényt. A glamúrt, ha úgy tetszik.

Glamour – magyar, 1995–2000. Rendezte és írta: Gödrös Frigyes. Kép: Kardos Sándor. Zene: Melis László. Vágó: Rigó Mária. Látványtervezõ: Pauer Gyula. Jelmez: Breckl János. Hang: Kovács György. Szereplõk: Eperjes Károly (Apa), Ónodi Eszter (Anya), Barkó György (Nagyapa), Cserna Antal (Árjaanti), Cseke Katinka (Angéla), Szûcs Lajos (Huber Jani), Derzsi János (Pelbárt atya). Gyártó: Glamour Kft. / Focusfilm Kft. Koprodukció: MTV / Cascadefilm / Art and Future Fabrik / Ilona Grundman Filmfabrik. Támogató: MMK, MTFA, Eurimages, tv2, NKÖM Millenniumi Filmprogram, ORTT. Forgalmazó: Mokép. 115 perc.