Beszélgetés a beszélgetésrõl, a történetrõl, az egyféle-sokféle világról tûzijáték után, Utolsó vacsora elõtt.
– A tegnap estét is jól elszúrták
a gyerekek. Beleraktak sok pénzt, mármint a mi viszonyainkhoz
képest sokat, és még csak nem is volt szép
a tûzijáték – mondja Grunwalsky. – Nekem tetszett –
jegyzem meg halkan, aztán a felhördülést látva
elhatározom, hallgatok. Holmi tûzijáték nem
ér meg annyit, hogy aztán ne sikerüljön a beszélgetés.
– A PR-osok számítógépen eltervezték
az egészet. Gyönyörûen nézett is ki – a terepasztalon.
Ott, de csak ott, kiragyogott a parlament. Meg kellett volna kérdezni
a tüzéreket is, azok megmondták volna, hogy a hatalmas
füst beborít majd mindent. Igazi füstbe ment terv volt
ez a tegnap éjszaka – így Grunwalsky. Elõzõ
este a forgatás helyszínérõl, az egykori SZOT-szálló
tetejérõl bámultuk a millenniumi látványosságot,
közben a két rendezõ természetesen dolgozott.
– Olyan volt ez, mint a mi világháborús haditervünk:
mindent gondosan kiszámítottunk, csak éppen kifelejtettük
a kurszki latyakot. Az aztán belement a csizmádba, és
cseszhetted az egészet, tudod? – Miki bácsi még hozzáteszi:
– Ehhez képest mi tulajdonképpen precíz terveket készítünk
a forgatás kezdetére.
A helyszín Jancsó Miklós lakása,
az idõpont 2000. augusztus 21., délelõtt. Készül
a trilógiaként emlegetett opus harmadik darabja, az Utolsó
vacsora. Tegnap volt a tizenkettedik forgatási nap, Jancsóék
gyorsaságát – és persze a rendelkezésükre
álló pénz nagyságát, pontosabban kicsinységét
– ismerve tudhatjuk, embereink már a célegyenesbe fordultak.
– Nem unjátok még?
– ...
– Ül veletek szemben egy csillogó szemû
kérdezõ-motyogó valaki – most éppen én
–, aki általatok ezerszer hallott kérdéseket fogalmaz,
és mi mást válaszolhatnátok, mint ezerszer
nyilatkozott mondatokat? Mi újat mondhatnátok akár
egy új interjúban, akár egy új filmben?
Jancsó Miklós: Kérdezel, és
én megpróbálok válaszolni. Ilyen a természetem.
Ezt valószínûleg az oláh családomtól
örököltem. Õk több évszázadot
átvészeltek Erdélyben. Átvészelni, kicsúszni,
megúszni, kívül maradni..., ezt mind meg kellett tanulniuk.
A dédapám görög-katolikus pópa volt, neki
életfeltétele volt az alkalmazkodás. Immár
magam is elég sok idõt letöltöttem ebben a krecliben,
tudom azt, mit jelent túlélni. Az sem véletlen, hogy
Horthy Miklós és Kádár János, akik hõzöngõkként
kezdték a pályát, szép finoman átmentek
a ferencjóskai konformizmusba, mert ennek a mi világunknak
ez a társadalmi-politikai regulája. Ezt válaszolom
kissé bizonytalanul – de válaszolok, hiszen kérdeztél
–, mert nem szoktam efelõl gondolkodni.
Grunwalsky Ferenc: Mikivel mi sokat beszélgetünk,
gyakran váltunk faxokat is, azaz leírjuk, ami eszünkbe
jut. Még soha nem gondoltam arra, hogy ezt akár unhatnánk
is. Amióta eszünket tudjuk, beszélgetünk. Nemcsak
egymással, másokkal is. És ez jó. Kikerültem
a fõiskoláról, asszisztensként helyszínt
keresve bejártam Mikivel az országot. Kocsmákban,
vasúton, utcasarkon, mindenütt és mindenkivel beszélgettünk.
Nem hülyültünk tétlenül, és nem fulladtunk
bele a nekikeseredett, néma ivászatba sem. Eredendõ
érdeklõdéssel beszélgettünk – és
ez genetikailag természetes volt mindkettõnk számára.
Ugyanolyan ez, mint a munka: akkor unjuk magunkat, ha nem dolgozunk. Megkérdezheted,
miért dolgozunk, de válasz nincs. Illetve válaszolni
csak arra kell, hogy miért nem dolgozik az ember. Az ugyanis abnormális,
deviáns magatartás – szerintem.
– A dolgok ismétlõdése mégiscsak
kiválthat unalmat. Egy ismétlõdõ, akármilyen
tûzijáték már engem is, hármunk közül
a legkevésbé idõset, csak annyiban érdekel,
tetszik-e a gyerekemnek. Ti viszont, ismétlõdõ "Jancsó-motívumként"
beleforgatjátok mindezt az új filmbe.
Grunwalsky: Az ismétel, aki paneleket használ.
Mi nem használunk paneleket.
Jancsó: De még a panelek is lehetnek érdekesek.
Nagyon szeretem a westerneket – látsz köztük különbségeket?
Alig. De ha figyelsz, érzékelheted és értékelheted
a finom eltéréseket. Az Egy nemzet születésén
meg Fordon nõttem fel, némelyik filmnek hatvanhat variációját
láttam. Élvezem az árnyalatnyi különbségeket.
Lehetséges, hogy a tûzijáték panel, de intenzív
figyelemmel lessük és rögzítjük a változásait.
Ez a szakma merõ aktivitás. Nem rágógumizás,
legalábbis nem ugyanazt rágjuk. A filmcsinálás
maga az élet – nekünk. Nem horgászunk, nem tõzsdézünk,
már nem is iszunk úgy, mint régen... De ez utóbbi
sem magáról az ivászatról szólt. Együtt
volt csapat, és a hülyéskedés felszíne
alatt a lényegrõl beszélgettünk. Visszakanyarodtunk
az unalomhoz: a filmezés, a beszélgetés lételemünk,
tehát nem unjuk. Merthogy az életünket sem unjuk.
Grunwalsky: Összefügg ez azzal, hogyan csinálunk
mi filmet. Nincs egy precízen kidolgozott építési
rajzunk, amit elsõ pontjától az utolsóig lekövetünk.
Márpedig a filmek többsége ma így készül:
akkor elégedett az "építésvezetõ", ha
az építmény tökéletesen hasonlít
a tervhez. Nekünk viszont építés közben
konkretizálódik az akaratunk, azaz megvalósul és
változik, mert napra-nap olyasmit hozunk létre, ami addig
nem létezett. És ezt – a folyamatos improvizációt
– végre lehetõvé teszi a mai technika. Egyfelõl
van egy régi típusú, hierarchikus felépítésû
"katonai szervezetünk": a parancsok a gúla csúcsáról
haladnak lefelé és nincs pardon; de a maga kisebb-nagyobb
területén belül mindenki szabad és reagálhat
az adott pillanatra. Egyszerre szervezett és szervezetlen folyamat,
ami a képzõmûvészek vagy az írók
munkamódszerére emlékeztet. A sportban is ezzel találkozol:
szabályok által kötött folyamatos improvizáció.
Aki ezt unja, azt nem érdekli a filmezés.
– Tulajdonképpen arról beszélünk,
mikor születik a film. A hûségesen lemásolt forgatókönyv
már maga a film, a forgatás "csak" végrehajtás.
Jancsó: Megpróbáljuk írni
a filmet. Konkrét szándékkal elkezdünk egy történetet
– akár egy író –, de nem tudhatjuk pontosan, mi fog
történni. Az adott szituáció, az aznapi idõjárás,
az "ismétlõdõ tûzijáték" változásai,
és mindenekelõtt az élõ, lélegzõ
színészek ötletei döntõen befolyásolják
az irányokat. Mi élõ betûkkel írunk.
Ezt azért alkalmazzák kevesen, mert manapság a film,
különösen az amerikai film, óriási kereseti
lehetõség. A fiam, Nyika most egy angol-amerikai produkcióban
dolgozik. Õ mondja, hogy hihetetlen precizitással és
fegyelemmel valósítják meg azt – mellesleg a Koldus
és királyfi n-edik változatát –, ami már
le van írva. Végrehajtják a tervet – ehhez marhára
értenek, mert ez hozza a dohányt.
– Ebben a létrehozási folyamatban az egyetlen
szabad, alkotó ember valószínûleg csak az író,
Mark Twain volt. Ti viszont ezt a fajta szabadságot próbáljátok
megõrizni a forgatáson is.
Jancsó: Akkor is. Meg elõtte is, meg utána
is.
Grunwalsky: Az is a szabadság megnyilvánulása,
hogy megfogalmazod a gondolataidat. A gondolkodás nem kényszer
és nem PR-munka. Megkérdezik: hogy vagy? – és te komolyan
válaszolsz. Ezt próbáljuk az új filmmel is:
elmondjuk, amit tudunk. Nagyképûen fogalmazva: összegezzük
mindazt, amit az elõzõ filmekben kipróbáltunk.
Tájképek és lélekbe hatoló közeliek,
hosszú snittek és staccato, hangulati villanások,
történetfonalak és költõi közjátékok
váltakoznak, találkoznak. Egyszerre szõjük és
bogozzuk a hálónkat, így juthatott el Miki egy engem
is és talán õt is meglepõ, Bergmanra emlékeztetõ
lírai betéthez. Kisrealista szituáció nélkül,
pusztán a testekre-arcokra közelítõ kamera segítségével
sikerült három ember bonyolult lelki folyamatait-kapcsolatait
érzékletesen megmutatni. De ezt megelõzik nyolc-tízperces
snittek, amikkel még a hetvenes évek Jancsó-filmjeiben
találkozhattunk. Mindig kérdezik, te is meg fogod kérdezni,
hol itt a történeti szál. Esküszöm, nem tudom.
Ez egy kaland, aminek háromnegyedénél tartunk, és
fogalmam sincs, hová fogunk jutni. A rendelkezésünkre
álló technikát nem arra használjuk, hogy kifaragjuk
a széklábat, hanem hogy minél nagyobb örömünket
leljük a filmcsinálásban. A technika nem reprodukálásra
való, hanem arra, hogy kinyissa a szemedet, és így
tágítsd saját határaidat. Ismeretlen terepen
mozoghatunk, ettõl kaland és öröm a beszélgetés
is, a filmcsinálás is. Az a baj, hogy ez a fajta mûködés
ma már magyarázatra szorul, mert így nem készül
film. Másképpen készül mindegyik: egyféleképpen.
– Miki bácsi, a westernre hivatkoztál az
imént. Annak azért van világosan elmesélhetõ
története.
Jancsó: Na igen, csakhogy azt már eleve
mindenki ismerte.
Grunwalsky: Mindenki elõre tudja, hogy a Pat Garett
le fogja lõni a Billy the Kidet. A westernben a sztori olyan, mint
régen a regék, a mondák. Közszájon forgó
történetek. Bátran leforgatták hát ugyanazt
ötvenszer. A Jesse James balladájának számtalan
variációja létezik. A kép különbözik,
de a sztori állandó.
Jancsó: Éppenséggel vannak elmesélhetõ
történeteim, a legutóbbi, az Anyád!... ilyen.
Nagyapa, örökség utáni hajsza... De ha elmesélem,
elõbbre vagy a filmet illetõleg?
Grunwalsky: Miki minden filmje ilyen. A történet
csak ürügy. Az én filmjeim látszólag jobban
"tisztelik" a sztorit, nálam egyenesvonalú mesét találsz.
De nem az a fontos. Az én mániám a sors. Sors van,
nem sztori. Az Utolsó vacsoránál most az az izgalmas,
hogy noha már leforgattuk a film háromnegyedét, nem
tudjuk a végét. Én legalábbis nem tudom. És
te, Miki?
Jancsó: Én se tudom. Az Anyád...!-nál
sem tudtuk. De már tudom, hogyan kellene továbblépni,
és ha az interjú elõtt nem bonyolódtunk volna
bele a tûzijátékba, el is mondtam volna Ferinek, mire
gondolok.
- Kronológia szerint veszitek fel a jeleneteket
vagyis a film vége a forgatás utolsó napján
mutatja meg magát?
Jancsó: Nem feltétlenül. Lehet, hogy
csak késõbb látjuk meg, mi kerüljön a végére.
Szóval hiába kérdeznéd, mi ez a film, mi lesz
a vége – nem tudok válaszolni.
Még meg se kérdeztem, és már
minden az ellen szól, hogy egyáltalán megkérdezzem.
Itt beszélgetünk egy jó ideje, és az Utolsó
vacsoráról az égvilágon semmi nem derült
még ki. Ácsorogtam néha a forgatáson, találkoztam
néhány baráttal-ismerõssel, Kapával
(Mucsi), Pepével (Scherer), Emesével (Vasvári), Szarvas
Józsival, Csoma Judittal, Horváth Lajos Ottóval, Galkó
Balázzsal meg egy-két új szereplõvel, Börcsök
Enikõvel, Schell Judittal... Õket hiába kérdeztem.
A forgatási hangulat a szokásos, szeretet, jókedv,
fáradtság körös-körül. – A film egészérõl
nem tudok mit mondani. A forgatás elõtt kapunk néha
egy-két oldalt, aztán arra improvizálunk – mondja
Kapa, de nem látom, hogy különösebben aggódna.
Találkozom egy moldvai zenekarral is, fantasztikus figurák.
Vonulnak zenélnek, nekik aztán mindegy, mirõl szól
a film.
– Akkor megkérdezem: mirõl szól
a film?
Grunwalsky: Rendben van. Melyikünk mondja?
Jancsó: Mondjad te.
Grunwalsky: Mondok egy változatot, lehet, hogy
Mikit is meglepem vele. Tehát. Van két pali, Kapa és
Pepe, akikkel két filmet forgattunk, a Lámpást és
az Anyád...!-at. Az utóbbi egyenesvonalú történet
lett, ezt akartuk folytatni. Közben eltelt egy év, és
nekünk egy év borzasztó hosszú. A történet
darabokra tört, új szereplõk léptek be, született-születik
tehát egy zenés, millenniumi látogatás Budapesten...
Jancsó: Ez jó, komolyan mondom, jó.
Grunwalsky: ...2000 reggelén a Hõsök
terén felébred két pasas. Elvitatkoznak azon, melyikük
Kapa és melyikük Pepe, aztán megállapodnak, helyrerázódik
az identitásuk. Betévednek egy hatalmas épületbe,
és itt nyomokban elõfordulnak azok az alaphelyzetek, amikkel
az elõzõ két filmben már találkoztak.
Közben akár egy körszínpadon, felbukkannak táncosok,
mindenféle zenekarok, a film egy idõre el is veszíti
a két fõhõst, és egy belsõ epizód,
fiatalok lírai novellája ékelõdik ebbe a körpanorámába.
Aztán elhagyjuk a házat, Kapa és Pepe átvezetnek
bennünket egy utolsó vacsorára. Ott megjelenik Gyula,
a Hernádi és Miki bácsi. Nem azért, hogy elbúcsúzzanak,
hanem hogy megállapodjanak: a barátság örök.
Kapa és Pepe pedig részt vesznek egy pincérversenyen,
ahol ki lehet futni a világ végtelen széléig.
Addig tart a verseny. Na, ez a film sztorija. A Niagaránál
végzõdik, természetesen.
– ...
Grunwalsky: Most azt hiszed, hogy hülyéskedem.
Pedig csak pontosan elmondtam a film történetét.
Jancsó: Így igaz.
Grunwalsky: Ha én ezt elmesélem egy producernek,
annyit mond: "Uram, ez ötszáz millió forint, vagy inkább
egy milliárd". De mi hülyék vagyunk, és pénz
nélkül elindulunk egy világvégi versenyen. Leforgattuk
a tizenkét napot, rendeztünk egy kéthetes népünnepélyt,
feleannyi pénzbõl, mint egy átlagos magyar film költsége,
már csak a vacsora van hátra és a szálak elvarrása.
Néhány nap.
Jancsó: Ez mind így igaz, de: túl
simának, magától értetõdõnek
hangzik. A forgatás elõtti napokban azt mondtam Ferinek,
hagyjuk, mert félek. Nem tudom, mi legyen. Elkezdtük. Néhány
nap múlva ugyanez. Ültünk ott a bandával, és
én megint csak kétségbeestem. Nem tudom, nem tudom,
ezt hajtogattam. Most, tizenkét nap után már tudom.
Feri mindig biztatott, erõszakoskodott: "Van egy kis pénzünk,
muszáj tudni."
Grunwalsky: Bele kell vágni. Mint a felvételekbe:
soha nem kérek próbát. Amikor körülbelül
összeáll egy jelenet, akkor kamerástul bele kell ugrani.
Nincs ismétlés. Nagyon ott kell lennem, rácsodálkozni,
mint aki elõször lát valamit. Elõször is
látom. Ott és akkor írom a kamerával. Miki
pedig ott és akkor nézi ugyanezt monitoron. Alapvetõen
különbözik a helyzet attól, amikor lepróbálod,
majd megtervezed, hogyan is vedd fel.
– Amikor nézed a monitort, nem érzed azt,
hogy az operatõr kiszolgáltatottja vagy?
Jancsó: Nem. Ezt a filmet ketten csináljuk.
Feri a saját filmjeit egyedül csinálja. Ezt nem. Valami
színes szaklap a következõ ismertetést írta
az Anyád...!-ról: "Hernádi Gyula, Jancsó Miklós,
Grunwalsky Ferenc, a három ismert rendezõ újra összeáll...
" Együtt gondolkodunk, együtt írunk, hogy is mondjam...
Közös kaland, amiben meglepjük a másikat. Kettõnk
közül én vagyok inkább a meghatódós
fajta, bár a filmezéssel kapcsolatban ez nem jellemzõ.
Láttam már mindent, sok mindent. De néztem felvétel
közben azt a Feri által "bergmanosnak" titulált jelenetet.
Csak a monitort láttam, de mivel ismerem Ferit, el tudtam képzelni
azt is, hogyan "gimnasztikázzák bele" magukat az emberbe,
õ és a kamera. Feri leszáll a géprõl,
valami dobozra kucorodik, földre térdel, rátámaszkodik
a szereplõ lábára, és pontosan, érzékenyen
rögzíti, ami történik. Néztem ezeket a bõralatti
szuperközelieket a monitoron – és meghatódtam.
Grunwalsky: Egy tévériportban Hernádit
tegnap megkérdezték, mi volt a szerepe ebben a filmben: "Mi
lett volna?! Negyven éve együtt gondolkodunk, beszélgetünk,
minden ebbõl születik. Mit kellene még ezen kívül
csinálni?!" Ezt hívják különben barátságnak.
Gyerekkoromból ismerem ezt, amikor láttam apám egyetlen
barátját. Bármilyen furcsa ez manapság, létezik
ilyesmi. A barátod akár jelen sincsen, de te bekalkulálod,
mit szólna ehhez vagy ahhoz a megoldásodhoz. Akkor is, ha
eltérõ a gondolkodásotok. Mert természetesen
eltérõ. Saját filmjeimben eszembe sem jutna azt csinálni,
amit Mikinél. Itt viszont halálosan élvezem, ahogyan
szolgálhatom az õ forma- és arányérzékét.
Mert õ a karmester. Hernádi is szabadon gondolkodott errõl:
rábízta a regényét, forgatókönyvét
a rendezõre. Kevés ilyen írót ismerek.
- Megemlítek egy másik írót:
Krúdy Gyula. Neki állítólag köze van a
ti Utolsó vacsorátokhoz. (Megjegyzésemet természetesen
hatalmas nevetés kíséri. Jancsó mondatait még
sokáig meg-megszakítja a kacagás, amit itt a szövegben
felesleges és hiábavaló lenne érzékeltetni.
Különben is, mint rögvest olvasható, Grunwalsky igenis
megtalálja a szoros kapcsolatot.)
Jancsó: ...címeink különös
történetei. Az Anyád...! eredeti címe Az újságíró
és a halál volt, a Lámpást egy amerikai pionírregény
címébõl kölcsönöztük, de semmi
köze a regényhez. Ha valaki azért nézné
meg a filmet, mert arra számít, hogy az hasonlít két
Krúdy-novellához – mellesleg két fantasztikus írás:
Az újságíró és a halál valamint
az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél –, az jobb,
ha nem vált jegyet. Különben Makk Karcsi is, Bacsó
is akartak már ezekbõl filmet forgatni. Az újságíró
és a halálból csináltunk mi valaha forgatókönyvet,
és abban nyomokban fellelhetõ volt még Krúdy,
talán, de tavaly már eszünk ágában sem
volt elõvenni azt a könyvet.
Grunwalsky: Röhögni fogtok, mert egy valamiben
szorosan kötõdnek Krúdyhoz az új filmjeink: ha
elolvassátok a korabeli kritikákat, láthatjátok,
Krúdyt állandóan azzal cseszegették, hogy elkezd
egy történetet, aztán elkanyarodik, nem akarja egyszerûen
végigmondani a "sztorit", hanem szüntelenül kerülõutakra
téved, és látszólag hetet-havat összehord.
Pedig csak költõ – ezt már Ady állapította
meg róla. Mi is kerülõutakon járunk. Az a különbség,
hogy az Utolsó vacsora nem nosztalgikus és nem melankolikus.
Laci, most lediktálom neked, hányféle zene szerepel
a filmben, és láthatod, hogy tényleg összehordtunk
hetet-havat. Kezdõdik az Üzgin Üverrel, jön aztán
a Szászcsávás Band, majd a Kispál és
a Borz, külön Lovasi, zenél a Lyuhász Lyácint
Ipari Bt., és szerepel az Állami Népi Együttes
Nicola Parov zeneszerzõ fináléjával, van még
a Savale Fanfare nevû román fúvósegyüttes,
Csuka Mónika és a Baby Lady, trombitál Geiger György,
Sebõ Feri pedig Orbán Ottó-verset énekel. Eddig
õk léptek fel. Ez az étlap azért rendben van,
nem?
Jancsó: Nem mondtad Sub Bass Monstert, eredeti
nevén Máté Szabolcsot, õ is benne lesz.
– Zenés millenniumi körképnek mindez
megfelel, ám az nyilvánvaló, hogy ez nem mind a "ti"
zenétek. Eszembe jut az elõzõ két filmbõl
Ganxta Zolee, illetve Lagzi Lajcsi. A filmek ironikus hangvételébõl
következõen nyilvánvaló, hogy ezeket a zenéket
és zenészeket is ironikusan kezelitek. Tisztában vannak
õk ezzel?
Jancsó: Magyarul: kicikizzük-kinevetjük-e
õket? Szó sincs róla. A világot cikizzük
ki, azon belül komolyan veszünk mindent. Nem is lenne hozzánk
méltó és elegáns, ha azokon nevetnénk,
akik nekünk segítenek. Eljött hozzánk Lagzi Lajcsi
barátságból, és nem kért fellépti
díjat. Sõt, mikor elõször találkoztam
vele, azt kérdezte: "Hozzak pénzt is?" Lagzi Lajcsi nem ciki
– õ egy nagyon jó trombitás.
Grunwalsky: Nagyon kedves ember és jó zenész.
Korjelenség õ is, a többiek is. Élõ dokumentumok.
– Fura paradoxon jutott eszembe: a Jancsó-filmek,
melyek a filmes stilizáció erõs megnyilvánulásai,
sajátos dokumentumfilmek is.
Grunwalsky: Korlenyomatok. Eszembe jut a Még kér
a nép: a mai napig sajnáljuk, hogy kimaradt belõle
a Halász Péterék csoportjával felvett jelenet.
És nem politikai okokból. Akkor még nem igazán
tudtunk mit kezdeni a mellékszálakkal, úgy tûnt
volna, hogy csak a provokatív attrakció kedvéért
teszünk a filmbe egy furcsa színházi társulatot.
Cseh Tamástól Sebõ Feriig számtalan "kordokumentum"
lép be a Jancsó-filmekbe. Sokféle kulturális
jelenségbõl áll össze a világunk: a rezes
bandától Beethovenig. Ezt a sokféleséget szeretnénk
õrizni a bezúduló amerikai típusú egyféleséggel
szemben. A világ olyan lett, mint egy Fast Food, egy gyorszabáló
étkezde, ahol maximum kétfajta kaja van. És senki
nem fõz. Megszûnt az a szellemi izgalom, hogy a vásznon
egyedit, személyeset láthatsz. Rendben van, ilyen most a
világ. De mi nem vagyunk ilyenek.
– A dokumentarizmushoz, a személyességhez
kapcsolódik a három filmben engem leginkább izgató
kérdés: ki kicsoda? Lagzi Lajcsi, Lovasi vagy annak idején
Cseh Tamás valójában nem szerepeket játszanak,
hanem õk maguk lépnek bele a filmekbe. De még az "igazi"
színészek személyazonossága sem egyértelmû:
említettétek, az Utolsó vacsora úgy kezdõdik,
hogy Kapa és Pepe – õk is, a többiek is saját
nevükön szólíttatnak – ébredés után
azon vitatkoznak, ki kicsoda. Ki-be lépdelnek; szerepbõl-filmbõl
ki-be. Felolvasok egy konkrét példát. (Lázasan
kotrok a táskámban, elvégre készültem
én. A trilógia elõzõ két darabját
többször láttam, elolvastam Krúdyt, sõt
a négy evangélistát is, biztos ami biztos, hogyan
is volt az az egykori vacsora..., és ha forgatókönyvet
nem is, jelenetfoszlányokat beszereztem. Kapa elõhalászott
a farzsebébõl néhány oldalt, és a forgatás
helyszínén, hála a trehány színészeknek,
az építés és bontás határán
billegõ SZOT-szálló hatodik emeleti porában
is leltem egy-két megtaposott faxpapírt.) Íme:
"... Emese, Enikõ, Kapa és Pepe söröznek.
Megérkezik Szarvas Józsi és Márton Pisti.
Szarvas Józsi: Aggyon Isten! Sörözünk,
sörözgetünk?
Pepe: Józsika! Mi szél hozott erre? A havert
még nem ismerem.
Szarvas Józsi: Õ a Márton Pisti!
Pepe: Ja, akkor ismerem..."
Ezekbe a helyzetekbe ti, alkotók is bármikor
beléphettek és elbeszélgethettek a szereplõkkel,
illetve szereplõkké váltok magatok is, sõt,
látszólag bárki bekerülhet a filmbe. Úgy
is fogalmazhatok, a "valóság" bármikor bekerülhet
a "filmbe".
Jancsó: Ez egyfajta személyes beszédmód,
írásmód. Ugyanezt csinálja a betûkkel
Esterházy és sok más író is. Nem régi
jelenség. Az író belelép a szövegbe. Emlegettük
Mark Twaint. Õ is ezt szerette volna, amikor megírta a Huckleberryt.
Harmadik személyben, látszólag eltartott, szabályos
történetben megírta saját életét.
Az elsõ személy fõleg a költõkre jellemzõ.
Vagyis egy költõi mûfajról beszélünk
most. Kettõnk közül inkább Feri a költõ,
ezért is szoktunk néha azon vitatkozni, mely szálakat
kell a történetben elvarrni és melyeket nem. Gyulával
beszélgettünk a minap, aki még egyetlen pillanatot sem
látott a forgatásból, és Feri megpróbálta
neki elmagyarázni, mirõl is van szó. Ezek mininovellák,
mondta, és igaza van. Ha kezedbe veszel egy novelláskötetet,
nem kérdezed, miért bukkan fel újra egy-egy motívum,
és miért tûnik el egy másik... Hoppá!
Elfeledkeztünk a pécsi zenekarról, hogy is híjják
õket...
Grunwalsky: Burzsoá Nyugdíjasok.
Jancsó: Õk pécsi festõiskolások.
Saját mulattatásukra játszanak. Frissek, fiatalok
és nagyon õszinték. Nem egy megcélzott közönséget
szórakoztatnak, hanem önmaguknak csinálják ezt
a zenét. Együtt mulat velük a baráti kör,
és ezen a körön belül egymást szórakoztatják.
– Megkockáztatom, ez rólatok is elmondható.
Grunwalsky: Szerintem is. De ez nem baj. A világ
ilyen miniközösségekbõl, minikultúrákból
áll, még akkor is, ha ezeket minden erõvel megpróbálják
egybemosni. Vagy mert csak így adható el valaki, egy nagy
világcímke mögé dugják. Ezáltal
elveszíti személyiségét, címkévé
válik maga is. De nálunk valóban Lajcsival találkozol,
aki, akárcsak a többiek, hozza a saját kultúráját.
Fõleg a zenék – ezért költõi ez a mûfaj
– rengeteg olyan kulturális réteg üzenetét hordozzák,
mely kultúra másutt csak eltorzítva jelenhet meg.
A mi filmjeinkben saját közegükben, saját színpadukon
fölemelkednek egy villanásra, majd visszasüllyednek. Te
pedig továbblépsz a kamerával, mint egy pikareszk
millenniumi utazás részvevõje. Egy szabadon, lazán
kezelt mesében barátokkal kószálsz erre-arra.
Ezért nem szabad minden szálat elvarrni.
Jancsó: De nehogy azt gondold, hogy mi bármikor
is elméleti vitákat rendeznénk, mondjuk "a szálelvarrás
módjai a filmben" címmel. Konkrét helyzetek vannak,
és azok a helyzetek, többnyire vita nélkül, megszólalnak
és megadják a megoldást.
Grunwalsky: Például tegnap: "Jaj, mit szól
hozzá anyád?!" – elhangzik ez a mondat. Be kéne vágni
egy arcot, gondoltuk, aki az anya lehetne. Legyen az a szereplõ
saját anyukája, mondta Miki. Az anyuka vállalta, rendben
van, ez egy jópofa ötlet, de a nézõ még
nem ért semmit. Próba közben, csak úgy, odaállt
a színészünk az anyuka mellé. Egyszerre szólaltunk
meg Mikivel – együtt jár az agyunk, ugye –: "Maradj ott a mamád
mellett, és együtt nézzétek a monitoron saját
magadat!" És a szálat úgymond elvarrtuk.
– Együtt jár az agyatok, mondod Feri. Még
otthon kiírtam egy-egy mondatot a veletek készült interjúkból.
A két interjúnak semmi köze egymáshoz, a mondatoknak
annál inkább. Jancsó: "Megélt tapasztalataim
olyanok, hogy nem tudok semmivel száz százalékig azonosulni."
Grunwalsky: "Annyi mindent megéltem már, hogy nem tudok mértéktelenül
lelkesedni, azonosulni vagy megrendülni." Ebbõl mindkettõtöknél
bizonyos távolságtartás és irónia-önirónia
következik.
Jancsó: Az irónia nyilvánvaló.
A távolságtartás már bonyolultabb ügy.
Az irónia a "nyakig benne lét" regisztrálása.
Benne vagyunk szarban, tejben, vajban – de nem ez a valóság.
A valóság a te reflexiód minderrõl. Igen, távolságot
tartunk a szartól, a méztõl, de tudjuk, hogy az rajtunk
van, ránk ragad. Az önirónia még nehezebb dolog.
Senki nem lát rá önmagára. Ehhez az a fajta tudathasadásos
állapot kell, amiben te fekszel a freudi díványon
is, és te vagy Freud is.
Érzem, közeledünk a beszélgetés
végéhez, újra és újra eszembe jut egy
forgatás közben elcsípett beszélgetésfoszlány.
Két várakozó színész, Kapa és
Pepe próbálják megtudni, mikor kerül rájuk
sor. Miki bácsi sorra veszi: – Most felvesszük a zenészeket,
aztán én kiugrok az ablakon, és utána ti jöttök.
– A Parlament felõli oldalon ugrasz? – érdeklõdik
Kapa. – Jó lenne, de a fény jobb a másik oldalon...
A kívülálló számára mulatságos
forgatási duma. Ami számomra igazán érdekes,
az egy újabb halálugrás. A 79 éves Mester újra
és újra provokálja a halált. Na erre kéne
rákérdezni, ha van bátorságom.
– Tudathasadást követel az a tény,
amirõl már szó volt: Hernádi Gyulával
magától értetõdõen léptek bele
a filmbe és léptek ki onnan. Ez többnyire "halálos"
belépés: részt vesztek egy utolsó vacsorán,
elõtte kiugrasz a hatodik emeletrõl, a Lámpásban
lehangtompítózott benneteket egy kínai, de már
1990-ben, az Isten hátrafelé megyben kinyírtak benneteket.
Játszotok a halállal.
Jancsó: Persze. Gyula is, én is egyházi
iskolában nevelkedtünk, aztán, sajnálatos módon,
egyikünk sem lett hívõ. Sajnálatos, mert egyszerûbb
lenne az életünk. Nem hiszünk a túlvilágban
– de biztos, ami biztos, Gyula minden haverjával megegyezik, hogy
aki elõbb hal meg, az értesíti a másikat, mi
van odaát. Két évvel ezelõtt meghalt a legjobb
barátja, de semmi hír. "Megbeszéltük, hogy visszaszól
– mondja Gyula –, mert ha mégis van ott valami, fel kell készülnöm.
Nem szeretném, ha seggbe rúgnának, hogy nem voltam
hívõ. Legalább az utolsó pillanatban megtérnék."
Folyamatosan játszunk a halállal. Mindenféle kultúrában,
akár a görögben, akár a sámánmítoszokban
már az életben próbálnak találkozni
és megküzdeni a halállal. Rokonaink hõse, a finn
Vejnemöjnen a szó mágiájával küzd.
Az õt támadó páncélost beledalolja a
földbe. Szóval kibeszéled azt a furcsa és felfoghatatlan
dolgot, hogy véges az életed.
Grunwalsky: Miért kérdezted a halált?
Mikiék miatt vagy a filmek miatt? A filmekben végig játszunk
a halállal. Ez is ki-belépés: folyton meghalnak és
feltámadnak a szereplõink. A halál gondolata végig
jelen van, de tragikus pillanat nincsen. Megérintjük, de otthagyjuk
a halált. Egyelõre.
– Mindkét okból kérdeztem.
Jancsó: A születés óta a halál
az elsõ és nyilván utolsó reflektálhatatlan
esemény az életünkben. Hogy játszunk vele, abból
a reménytelen vágyból fakad, hogy elképzelhessük
és megélhessük azt, majd reflektálhassunk rá.
Természetesen nem lehetséges.
Grunwalsky: Mint amikor a pilóta belezuhan a Fekete
Lyukba. Nem tudsz kiszólni: "Most!"
Jancsó: Mint a Concorde pilótája:
az utolsó pillanatig arra gondol, hogy meg tudja menteni a gépet.
És nem tudja. Na képzeld el azt a pillanatot.
Grunwalsky: Másként is lehet errõl
beszélni: mi nem a halállal játszunk, egyszerûen
sokat dolgozunk. Hiába telik velünk az idõ, film nélkül
nem tudjuk elképzelni az életünket.
– De mi lesz az Utolsó vacsora után? A
trilógia harmadik darabja is kipipálva.
Jancsó: Egy fenét trilógia! Az Anyád...!
után elkezdték – mások – használni ezt a szót.
De én soha nem trilógiát akartam csinálni.
Készül most egy új film, amiben ugyanazok a hõseink,
mint korábban. De belépnek új szereplõk, új
szálak is, sokrétûbb, talán gazdagabb ez a film,
mint az elõzõ.
– Legutóbbi filmed, a Visszatérés
kapcsán hasonló dologról beszéltél Feri:
nem veszítetted el a fõhõsödet, de széttartóbb,
sokszálúbb lett a történet.
Grunwalsky: Reflexió ez arra, hogy hihetetlenül
lebutult a világ. Újságot olvasol, televíziót,
filmet nézel, azt tapasztalod, hogy manipulatív módon
egyfelé terelik a figyelmedet. Az emberek egy része átadja
magát ennek, és vagy semmirõl nem beszél vagy
a semmirõl beszél. Szó szerint: mint az óvodában
lökdösõdõ gyerekek, ütõdnek üres
szótól üres szóig. Ösztönösen
tiltakozol ez ellen, és meg akarod mutatni mindazt, amit látsz.
Mert a világ igenis gazdag. A kultúra maga a tekintet. A
számtalan megszólalást, színt, réteget
begyûjtõ, a világot összetettségében
fókuszáló tekintet. A csõlátás
unalmas és sematikus. Hatalmas apparátussal létrehozott,
hamis, elõregyártott tervrajz. Finanszírozás,
menedzselés címszó alatt lerakják neked a síneket,
és csak azokon futhatsz be a pályaudvarra. Így tüntetik
el azt, ami benned különös. Valószínû,
hogy így kezelhetõ és "érthetõ" a világ.
Könnyebben közlekedünk, ha csak ezen a repülõtéri
fénynyelven beszélünk egymással. Mi viszont saját
szavainkkal beszélgetünk, és állandóan
változtatjuk a látószöget. És akkor azt
látjuk, hogy a világ érdekes.
– Hadd idézzek még egy interjúból!
Kérdés: "És mi lesz Emesével? A filmben végig
anyáznak, csak õt nem sikerül anyává tenni.
Végül lesz neki gyereke?" Jancsó Miklós válasza:
"Ha ebben nem, majd a következõben." Szóval beígértetek
egy gyereket.
Jancsó: Még lehet. Jó, hogy mondod.