Fésõs András – generációjából alighanem egyedül – a masszív filmtörténeti hagyomány örökösének vallja magát.

A címbéli mondókát két hintázó kisgyerek skandálja németül a Balra a nap nyugszik záróepizódjában. A film kettejük közelijével indul: erõsödõ tengerzúgás hallatszik, hinta kötelének csikorgó zaja, majd kivilágosodik a vászon, s a ködbõl két, váltakozva közelítõ gyerekarc bukkan elõ, arról filozofálnak, hogy ez most már mindig így lesz-e. „Mindig, azaz megint?” – kérdez vissza a kisgyerek, ám társa válasz helyett arról mesél – alighanem a Lear metaforáját idézve --, hogy a világot óriás játékának képzeli, mely óriás maga is apró játékszer egy (még hatalmasabb) óriás markában… Gyors totál Alexrõl, a fõhõsrõl, amint öreg cabrióban autózik önfeledten, majd Mariát látjuk hajat szárítani félhomályos otthonában, közeli egy – kezdetben puskacsõnek tûnõ – távcsõrõl, Alex fürkész vele valamit, újabb váltás, középkorú férfi ül egy kerti székben, s Martin Buber-szöveget olvas fel jövevények magányáról és egymásra találásáról, szintén németül.
Ebben a fõcím elõtti kétperces prológban a film összes fontos motívuma fölvillan, ám mind az idõt, mind a teret, mind a történést illetõen bizonytalanságban hagy és fölkelti kíváncsiságunkat. A gyerekek párbeszédének elsõ fele egyértelmûen az idõrõl, a történések ismétlõdésérõl szól, ám nem tudjuk, mi az idõ- és térbeli kapcsolat a gyors váltásokkal bemutatott képek – beszélgetés és felolvasás, illetve zenével aláfestett dialóg nélküli cselekvések – között, melyik esett meg elõbb és melyik utóbb, van-e közük egymáshoz, s egyáltalán: merre járunk? A német nyelv sem segít, csak még jobban összezavar. Nem prológ ez, inkább nyitány, amelyben a szerzõ elõjátssza a mû fõ szólamait: férfi, nõ, autó, utazás, idõ, ismétlõdés, látás, erõszak, otthontalanság. E témákról Wenders ötlik az eszünkbe: mintha egy Wenders-film motívumait soroltuk volna fel. Nem véletlen a hasonlóság. A német rendezõ Fésõs András példaképe, hatása ott érzõdött eddigi munkáin is. Wenders talán az utolsó filmes, aki még kapcsolatot tud teremteni a mozgókép múltja és jövõje között, aki közvetíteni képes a hagyományt a fiatalok felé, közös áramkörbe kapcsolva Ozut, Rayt, Fullert, Alekant Jarmusch-sal, Egoyannal, Kaurismakival, vagyis még benne él a (lassan lezáruló) filmtörténetben. Fésõs – generációjából alighanem egyedül – maga is e masszív hagyomány örökösének vallja magát, tudatosan és szenvedélyesen, nem véletlen hát, hogy elsõ egészestés filmjén ott érzõdik a mester hatása (kinek vannak ma rajta kívül mesterei?). S nem csak a motívumokról van itt szó, hanem a legszélesebb értelemben vett stílusról, az asszimmetrikus levegõs totálokról, az utazás lüktetõ élményét megidézõ erõteljes gépmozgásokról, a diszharmonikus, olykor takarásos félközelikrõl-közelikrõl, Szemzõ Tibor lendületes rockzenéjérõl, s mindenekelõtt magának a történetnek mint formai elemnek a felhasználásáról történeten túli, metafizikus tartományok bejárására. Fésõs – akárcsak Wenders (ki ezt az eljárást elsõsorban az amerikai bûnügyi irodalom és a film noir klasszikusaitól tanulta) – úgynevezett alaptörténetet mond el, bûnrõl és szenvedélyrõl. Vagyis filléres történetet, elsõ látásra ócska, nyûtt melodrámát. Kábítószeres kriminek indul a film: Alex, kirõl nem tudunk semmit, elmegy Németországba, hogy hazacsempéssze az anyagot, ám egy benzinkútnál titokzatos családi veszekedésbe csöppen, autóbalesetet szenved és megvakul. Az elsõ félóra után a bûnügyi szál elhalványodik, s a fõ szólammá az Alex és Maria között szövõdõ vonzalom diszkrét, finom dallama erõsödik. Vak fiú és távoli lány telefonszerelme: vonzza a giccset. Nem kis merészségre vall ily szentimentális történetbe belevágni. Ám Fésõs elõadásmódjában a történet feltöltõdik energiával, rólunk kezd szólni, akik nem vagyunk sem vakok, sem kábítószercsempészek, nem Rügen szigetén élünk, magányosan, vagyis „Emma mi vagyunk”.
Vegyük sorra azokat az elemeket, amelyektõl a film épülete egyszerre lesz szellõs, elegáns és harmonikus, ugyanakkor tömör és stabil. A sztori -- láttuk -- ingatag alap volna, ám önmagában minden sztori az. Bár kétséges vállalkozás a kész mozgóképbõl visszakövetkeztetni a forgatókönyvre, annyi azért megkockáztatható, hogy már a filmnovella szokatlanul erõs anyagú lehetett. A történet nyílegyenes és pofonegyszerû: két fiatal – „kiket egymásnak rendelt az élet” -- egymásra talál, gyönyörû és tiszta románc, nem zavarja fel semmi, az elsõ perctõl az utolsóig következetesen halad a kiszámítható végkifejlet felé. Bár a fõszereplõket mindvégig jótékony titokzatosság lengi be, mindkettejük köré teljes világ épül, életük helyszíneivel, macskaútjaikkal, emlékezetes mellékfigurákkal. Fésõs leheletfinom eszközökkel érzékelteti Maria és német barátnõje leszbikus vonzalmát, ennél kicsit harsányabb Alex és barátjának viszonya, de ez abból (is) eredhet, hogy a két színésznõ diszkrét, visszafogott játéka meggyõzõbb, mint a budapesti fiúpáros erõteljesebb, darabosabb játékmodora. Régóta nem hallottam magyar filmben olyan életszerû, természetes párbeszédeket, mint a Balra a nap nyugszikban. Még az íróilag gondosan megmunkált filmekben is zavaróan mesterkéltek a dialógusok: a szereplõk úgy diskurálnak, mintha a Marsról vagy a stúdióértekezletrõl jöttek volna, mintha nem köztünk élnének, hanem egy elképzelt magyar filmvalóság mesterséges univerzumában. Fésõs és forgatókönyvíró társa, Németh Gábor szövegei nem különböznek azoktól a szövegektõl, amelyeket a moziból kilépve, az utcán hallunk, s ez önmagában jelentõs vívmány. A forgatókönyv igazi bravúrja, ahogy a kényes, giccsgyanús alaphelyzetet, a vak Alex és a távolban élõ Maria telefonon át szövõdõ szerelmét biztos ízléssel regéli el, elkerülve az olcsó szentimentalizmus csapdáit. Maria és Alex párbeszéd-duettje invencióban és érzékenységben nem marad el a mûfaj klasszikusától, Cocteau Emberi hangjától, melybõl Rossellini készített emlékezetes filmet, Anna Magnanival a fõszerepben.
Fésõs annyiban is hû Wenders-tanítványnak bizonyul, hogy a bûnügyi történetbõl kibomló szerelmi románcba finoman, alig észrevehetõen misztikus elemeket szõ bele, melyek a nyitány és a zárókóda kommentárjaival együtt újabb rétegekkel gazdagítják a mûvet, mintegy tovább sûrûsítik anyagát. A szerelmi szál, a két fiatal végzetszerû egymásra találása maga sem nélkülözi a misztikumot (erre utal a vakság motívuma is), ám a legerõteljesebb misztikus epizód a veszekedõ család három különbözõ verzióban bemutatott -- egyszer a valóságban (?), másodszor Alex megelevenedett elbeszélésében, harmadszor Maria képzeletében (?) lejátszódó -- története, melynek sem okairól, sem következményeirõl nem tudunk meg semmit; s e történeten belül a gyermek titokzatos rajza a házról, ami távolról rárímel a tengerparti házra, a szerelmesek egymásra találására, s a történetet keretbe foglaló hintázó gyerekek képeire.
Nagy Andrásról már közhely leírni, hogy az újabb magyar operatõrnemzedék egyik legnagyobb tehetsége. Stílusa összetéveszthetetlenül személyes, ugyanakkor hajlékonyan alkalmazkodik a rendezõ beszédmódjához. Már a Közel a szerelemhez képein megcsodálhattuk, milyen egyformán erõs a lendületes, sokmozgásos akciók és az intim, bensõséges pillanatok megörökítésében, azaz tehetsége egyszerre lírai és epikus. A Balra a nap nyugszikban más stílusban fotografál, ám az erények ugyanezek, kibõvülve a tõle eddig ritkábban látott lassú, statikus távoli képkompozíciókkal. A film egységes, nehéz hát szétszálazni kié -- s mibõl -- az érdem: rendezõé, íróé, fotográfusé, zeneszerzõé? S nem utolsósorban a színészeké, akiknek -- elsõsorban a két fõszereplõnek -- hatalmas terhet rakott a vállára a rendezõ. A lehetetlent kell elhitetniük: a távolból, telefonon át szövõdõ végzetes szerelmet. S ha ez önmagában nem volna színészpróbáló föladat, Szabó Gyõzõnek vakot kell alakítania, úgy, hogy a figura ne legyen se szánnivaló, se nevetséges, büszke legyen és autonóm, olyan, aki vállalja és ki tudja hordani ezt a szerelmet. A legnagyobb dicséret, ami elmondható róla, hogy megoldja megoldhatatlannak tûnõ feladatát, bár idõnként lehetne visszafogottabb, fõleg a Keszég Lászlóval közös jelenetekben. Talán csak azért tûnik ez fel, mert partnere, az eddig számomra teljesen ismeretlen Takáts Andrea alakítása: hibátlan. Tudom, könnyebb az õ dolga, mégis, ilyen finom, visszafogott eszközökkel, ilyen hitelesen jelen lenni a filmvásznon -- nos, ez több színészi tehetségnél, ritka adomány, egyfajta filmérzékenység, ami harmonikusan belesimul Fésõs András filmjének érzékeny világába.

Balra a nap nyugszik – magyar,1999–2000. Rendezte: Fésõs András. Írta: Fésõs András és Németh Gábor. Kép: Nagy András. Zene: Szemzõ Tibor. Vágó: Mógor Ágnes. Díszlet: Berzsenyi Krisztina. Jelmez: Szûcs Edit. Hang: Hajdú János. Szereplõk: Szabó Gyõzõ (Alex), Takáts Andrea (Marija), Marija Schuszter (Christine), Keszég László (Zsolt). Gyártó: Kép-Árnyék / Hazard Film. Támogató: MMK, NKA, tv2, ORTT, Színház- és Filmmûvészeti Fõiskola, Duna TV, MTFA. Forgalmazó: Budapest Film. 91 perc.