Egy filmrendezõ sohasem hagyhatja abba a nézést. Meg kell õrizni a szem humorát, a nézés szabadságát.
"A gondolat – mag,Gyakran eljátszom a gondolattal, hogy az érzés is olyan, mint amilyen növényen a hajtás. A filmnek mindig valamilyen különös érzés a kiindulópontja. Ez engem annak hallatán fogott el, amit egy földmûves az arató-cséplõ gépének a vezetõülésén mondott, nevezetesen hogy ez az õ gépe annyira tökéletes, hogy egy kalász nem sok, annyi sem megy veszendõbe. Majd hozzátette: sokba kerül neki, ha egy ilyen gép rosszul van beállítva. Ekkor villant fel elõttem a guberálás képe, azé az õsi tevékenységé, amit még a háborús években, hogy éhen ne haljunk, én magam is végeztem. De a film nemcsak egy iszonytató társadalmi valóság bemutatása. Arról is szó van benne, hogy mekkora öröm találni valamit, az utcán vagy kinn a tarlón. És hogy a guberáláshoz is ész kell, mint minden máshoz. Hogy találjunk is valamit, ahhoz bizony használni kell az eszünket, ahhoz nyitva kell tartanunk a szemünket, ahhoz jó szaglás kell és érzékeny tapintás, hogy tudjuk, amit találtunk, az egyáltalán ehetõ-e. Szigorú dokumentumfilmet akartam csinálni, olyat, ami bemutatja, hányféle oka is lehet az embernek a guberálásra. És megpróbáltam lencsevégre kapni azokat az embereket, akik a maradékból élnek; abból, amit mi kidobunk. Mert rengeteg mindent dobunk ki a szemétbe. Ma már semmi sem igazán tartós. Régen az embereknek egyetlen egy órájuk volt egész életükben, és azt az egyet hordták, amíg el nem törött vagy tönkre nem ment. A forradalmi változás akkor kezdõdött, amikor a reklám arra próbálta rávenni az embereket, hogy mégse ugyanazt az órát viseljék holtuk napjáig. Ma már nem úgy csinálják a dolgokat, hogy minél tartósabbak legyenek. Az emberek mindig mindenbõl újat vesznek.
Amelybõl a mû kihajt."
Georges Braque
Kéz, kezek, az én kezem. A kezünkkel guberálunk, a kezünkkel pocsékolunk. Kinyújtjuk a kezünket, megfogjuk a felénk nyújtott kezet, kezet adunk, segítséget adunk. Ebben a filmben sok kéz látható, köztük az enyém is. Egyik a kamerát tartja, és filmezi a másikat. Mindig is szerettem a rendezõnek ezt a megkettõzõdését: hogy egyszerre lát és láttat, meghat és meghatódik, hogy rögtönözve indítja a kamerát, de a jeleneteket már szigorú mérlegeléssel állítja össze; hogy elõször filmszalagra rögzíti, majd megpróbálja rendbe rakni a káoszt. Én nagyon gyakorlatias vagyok, szeretem kézbe venni a dolgokat, nem csoda, hogy nincs szép kezem. Nekem valóságos élvezet a valóságábrázolás. A Les Demoiselles ont eu vingt-cinq ans címû filmbe beiktattam egy jelenetet, amelyet a filmbeli kávéház díszletei közt vettem fel. A jelenetben Jacques Demyt látni, amint egy új pulóvert próbál újra meg újra csigalassúsággal felvenni. Elõször leveszi az árcédulát, majd elõbb a fejét bedugja a pulóver nyakába, majd a kezét a pulóver ujjába, aztán fésülködik, rettenetesen húzva az idõt. Az életben Jacques inkább villámgyorsan öltözködött, szidtam is eleget emiatt. És amikor annyi sok év után újra láttam ezeket a valamikor általam forgatott képeket, elfogott a nevetés. Azért olyan megható Jacques, ahogyan csigalassúsággal öltözködik, mert minden mozdulata felismerhetõen az övé. Mert az ábrázolt kép mögött ott a valóság, azért olyan felemelõ. A másik példa a kezem. Öreg ez a kéz, én is öreg vagyok, de ez a kéz lefilmezve szörnyûséges lesz, göcsörtös, visszataszító. Ez a ráncos kéz fogadtatja el velem az öregedést. Csak azért tudom olyan könnyen elfogadni, csak azért tudom megérteni, mert a valóságot filmezem, fogom vallatóra.
Akárhogyan is, egy guberáló kéz benne egy szív alakú krumplival már egy egész program! Egyik kézben tartom a kamerát, és úgy filmezem a másikat. Ma már nem elhullott kalászok, hanem krumpli, paradicsom, hagyma után kutat az ember... És nem köténybe vagy kosárba, hanem vödörbe vagy mûanyagzacskóba szedi a zsákmányt. Ezekre az egyszerû képekre épül minden vita, akár a gazdasági életrõl, akár mezõgazdaságról vagy az áruelosztásról van szó.
Ezen a kék-zöld-szürke képen látni valakit, aki a városi forgalomban és jövés-menésben azt szedi össze, ami a piacon az árusok otthagytak. Nem is gondolnánk, hányan élnek kukázásból, meg abból, hogy a piacon összeszednek minden hulladékot, otthagyott zöldséget, gyümölcsöt. Messzirõl filmeztem azokat, akik nyomorúságukban kényszerülnek ilyesmire, és megszólaltattam azokat is, akik, mint François, a pocsékolás elleni tiltakozásból, felháborodásukban szedik össze a még hasznosíthatót.
Ezzel párhuzamosan arra is kíváncsi voltam, milyen törvények, rendelkezések vannak a guberálással kapcsolatban. Meg is kértem egy avignoni ügyvédet, hogy beszéljen róla. Az illetõ ügyvédi tallárban jött ki az articsókaföldre. Elhozta a kis piros könyvét is [vagyis a Code Civilt – a ford.], idézett mindenféle paragrafust, még egy XVI. századi rendeletet is. Aztán megkérdeztem: és aki csak saját örömére guberál? Ha a saját örömére – hangzott a válasz –, az is annyit jelent: szüksége van valamire. Õk is ugyanolyan guberálónak számítanak, mint valamikor a szegények.
[6. kép]
Akárcsak a festõk és a rendezõk, én is attól rettegek, hogy egy nap elvesztem a szemem világát. Ezért hordtam sokáig egy kis szemet a nyakamban; ez afféle amulett, valamikor Mexikóban vásároltam. Most ennél nagyobbat viselek, az ember sohasem tudhatja. Ezt a szempárt Cannes-ban, a Fesztiválpalotával szemben levõ régiségkereskedésben találtam, azóta ez az amulettem.
Egy filmrendezõ sohasem hagyhatja abba a nézést, és nem is annyira azért, hogy lefilmezze a látottakat, egyszerûen csak a látás öröméért, ahogyan a zongoramûvésznek is folyton skálázni kell. Meg kell õrizni a szem humorát, a nézés szabadságát. Meg kell õrizni a szem szüzességét, hogy a gyerek szórakozott tekintetével összefüggésükbõl kiragadva is láthassuk a dolgokat. Tulajdonképpen minden pillantás egyszersmind léptékváltás.
Mindig is dokumentumfilmet akartam csinálni. Mert amikor nincs elegendõ inspirációm, nem siránkozom soha a hófehér papírlap elõtt, hanem fogom magam, kimegyek az utcára, és nézem az embereket. Nekem ez az életem: nézelõdöm. Gyakran feltûnt, hogy a piacon bizony összeszedik a hulladékot. S ez a kép valahogy egybemosódott a földmûves mondatával, én meg azon töprengtem, milyen viszonyban is állhat az ultramodern masina a piacon guberáló emberekkel: ez indított el ezen az úton, és ez indította el a kamerát is. Ennek a videokamerának a birtokában szerettem volna valami nagyon személyeset alkotni; szerettem volna saját magamat is belekomponálni a filmbe; szerettem volna, ha egész testi valómmal én is benne vagyok. Ahogyan öregszik az ember, lassan maga is szemétre való hulladékká válik. Amikor láttam, hogyan is tartom a kezemben azt a képeslapot Rembrandt önarcképével, amit Japánban vettem, hirtelen rájöttem, hogy valójában ez is szoros kapcsolatban áll a film témájával. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy tulajdonképpen minden mû önarckép, akár akarjuk, akár nem. Ebben az értelemben tartom tisztességesnek kijelenteni, hogy ha érdekel is a többi ember, ennek az érdeklõdésnek – de nevezhetjük altruizmusnak is –megvannak a határai. Még akkor is, ha a film olyan értékek mellett áll ki, amelyekben én magam is hiszek. Szeretem ezt a filmet, mert azokat az embereket is szeretem, akiket látni benne. Szeretem, amit csinálnak; úgy furakodtam közéjük, mint egy tallózó–filmezõ masina...
Les Inrockuptibles
Ádám Péter
fordítása