Vigyázz, invokáció, tûz! Egy nemzeti filmeposz születése.

Látványos, a lehetõ legszélesebb vászonra alkalmazott filmeposz hõsét játssza ezúttal Mel Gibson. Eposzban játszik eposzi hõst, azaz olyan mûfajban szerepel, amely hagyományosan az emberiség vagy a nemzet életének fontos és sorsdöntõ eseményeivel foglalkozik. Ilyen esemény – tudvalevõleg – kétféle van: teológiai-metafizikai (Krisztus születése – Ben Hur) és hadi (nemzetek-földrészek sorsára kiható végkimenetelû háború – Berlin eleste). A hazafi az utóbbi kategóriába tartozik: az 1776-os amerikai forradalom és függetlenségi háború – azaz az amerikai nemzet születése – hadtörténetének egyik fontos fejezete képezi eposzi hitelét. Egyben valamelyest revíziós szellemû munka, ugyanis az eposz hõse, Martin ezredes zsigeri alapon békepárti: korábbi, franciákkal és indiánokkal vívott csatákban megundorodott a háború – és önmaga – gyilkos és esztelen kegyetlenségétõl. Ez sem teljesen ismeretlen eposzi elem persze, hiszen már Odüsszeuszt is ravasz trükkökkel kellett elcsalogatni a trójai háborúba, amelyhez – lévén épelméjû – nem fûlt a foga. Itt azonban egy kicsit másról van szó. Ezredesünk hamarosan kénytelen felismerni, hogy nem vonhatja ki magát a háborúból; hiába semleges, õt és családját utoléri a pusztítás. Felveszi tehát a harcot, de folyvást vívódik önmagával, s ami szerencsétlenség vele és fiaival történik a háború során, abban korábbi bûneinek méltó büntetését látja. Azaz meglehetõsen közhelyes módon ugyan, de rendezõ és színész egyaránt megpróbálnak valamiféle pszichológiai mélységet kölcsönözni a figurának.
Az igazi eposzi hõs természetesen nem ilyen hasadt lelkû és vívódó alak. Amikor a film amúgy istenigazából belefog témájának, a háborúnak az ábrázolásába, a bûntudattól kínzott Martin ezredes magához tér és láthatólag kedvet kap az öldökléshez. Népi hõssé növi ki magát, aki õfelsége György király vöröskabátosai ellen gerillaháborút visel önkéntes szabadcsapatával, és csalafinta húzásokkal teszi pokollá Cornwallis tábornok katonáinak az életét Dél-Karolinában. Azaz – érdekes módon – olyan háborút vív a brit hadsereggel, mint amilyent kétszáz évvel késõbb a Vietkong vívott az amerikaival. A háborús történetbe szövõdõ magánbosszú szála mentén – az egész történet voltaképpen egy hosszú-hosszú gyilkos párbaj Martin és egy angol dragonyostiszt között – pedig a tudatosan népirtó jellegû modern háborús taktika villan fel. A dragonyostiszt a hadiszokásokkal ellentétes módon agyonlöveti a sebesült foglyokat, asszonyokat-gyerekeket gyilkol, házakat és birtokokat éget fel – valahol a második világháború keleti frontján vagyunk, az Einsatzkommando és hasonlók világában. (Vagy talán a nyolcvanas-kilencvenes évek Jugoszláviájában?)
Hogy mindez naivan anakronisztikus visszavetítés, vagy éppen ellenkezõleg, késõbbi korok keserû tapasztalatának tudatos beidézése a filmbe, errõl lehet vitatkozni, de az összhatás mindenképp lefegyverzõ: az "indián nyár" kukoricacsuhé-sárgáiban és dohányzöld-bronzaiban úszó látvány a csatajelenetekben is telített élményt nyújt; úgy repülnek lábak-fejek, úgy folyik a vér, mint a Ryan közlegény megmentésében, csak itt színesebben és kissé régiesebb koreográfiával.
S persze politikailag minden korrekt. A film gondosan hangsúlyozza, hogy a Martin ezredes birtokán dolgozó feketék nem rabszolgák, hanem szabad bérmunkások; a rózsasándoros betyárháború egyik résztvevõje fekete rabszolga, aki a felszabadításához szükséges fegyver alatt eltöltött idõn túl is harcol tovább a nemzet közös ügyéért; bigott rasszista bajtársa, akinek megmenti az életét, idõvel megtér és kitüntetésnek érzi, hogy együtt harcolhat fekete barátjával; a záróképben, a végsõ gyõzelem után, fehérek-feketék együtt építik fel Martin ezredes felgyújtott házát, mintegy az új és szabad világ megteremtésének elsõ lépéseként – az amerikai forradalom és függetlenségi háború már-már valamiféle közös fekete-fehér multikulturális kezdeményezés színeit ölti A hazafiban. (Indiánokat viszont nem látunk. Róluk csupán annyit tudunk meg, hogy egy korábbi háborúban Martin ezredes a szó szoros értelmében miszlikbe aprított belõlük egy egész csapatot, külön kosárba a kezeket, a fejeket; ettõl van most bûntudata.)
Ronda dolog a háború, de ha már benne vagyunk, szép is tud lenni, csak összefogni hát – ez volna az eposzi (szocreál) tanulság. Mint hírlik, Mel Gibson már el is küldte a filmet Boszniába, az ott állomásozó amerikai békefenntartó egységekhez. Talán õk vannak a legjobb helyzetben, hogy értékelni tudják ezt a tanulságot. (Mint ahogy a külön magyarázatot vagy elemzést nem igénylõ szerelmi szálat is. Ez sem maradhatott ki persze a filmhõskölteménybõl, hiszen – ahogy egy korábbi hadieposz szerzõje, a még a szablyája élivel is írni tudó Zrínyi Miklós megmondotta már: "nem egyenetlen az szerelem a vitézséggel".)
Amúgy minden rendben van a filmmel.

A hazafi (The Patriot) – amerikai, 2000. Rendezte: Roland Emmerich. Írta: Robert Rodat. Kép: Caleb Deschanel. Zene: John Williams. Szereplõk: Mel Gibson (Benjamin Martin), Heath Ledger (Gabriel Martin), Jason Isaacs (William Tavington), Thecky Kayro (Jean Villeneuve). Gyártó: Columbia TriStar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 167 perc.