Egy igazi hõs. Miért éppen most, a millennium igézetében kell filmet készíteni a legnagyobb magyarról? Indul A hídember forgatása.

– Tanítványok, Eldorádó, Turné és most a készülõ A hídember... Mit szólt volna hozzá, ha néhány évvel ezelõtt valaki azt mondja, a magyar filmgyártás történetének talán legdrágább filmjét fogja forgatni Széchenyi Istvánról, a hivatalos millennium évében ?
– Azt, hogy bolond az illetõ. Hiszen a filmrendezõnek reálisan kell gondolkoznia. De még akkor is azt mondtam, mármint hogy lehetetlen a vállalkozás, amikor felkínálták, vegyek részt a forgatókönyvírásban. Hogy mikor, melyik filmtervbõl születik majd film, annyira a körülmények határozzák meg, hogy a végén már nem is tudom pontosan, hogyan pattant ki a fejembõl, hogyan keveredtem bele az egészbe. Az irodalom, persze, más.
Az biztos, én mindig a magyar film valamifajta válsághelyzetében jutottam filmhez. A Tanítványokat 1985-ben forgattam, komoly szellemi hullámvölgy idején, Nemeskürty István éppen távozóban volt a szakmából, utolsó döntéseinek egyike volt, hogy felkért rendezésre. Az Eldorádó úgy készült 1988-ban, hogy Kardos Sándor operatõr meg Ozorai András gyártásvezetõ megkerestek a filmgyárból, elmondták, hogy most kellene gyorsan megcsinálni egy filmet, mert jövõre veszélybe kerülhet a magyar filmgyártás anyagi tõkéje. Az Eldorádót álomszerû könnyedséggel és gyorsasággal forgattuk, mert alig dolgozott valaki a kollégáim közül. Zavarban voltak. Zavaros idõket éltünk. Süket csöndben készült a Turné is. És most pedig a Széchenyi teljesen lerombolt, lerabolt filmháttérrel kezdi el a munkáját, ellehetetlenült gyártási körülmények között, ráadásul, nagyszabású film akar lenni. Ezt a produkciót, egyébként, összekapcsolták a filmgyár újjáépítésével, újraállamosításával. A Mafilm új igazgatója egyben a Széchenyi gyártásának vezetõje. Hogy aztán ez mennyire használ vagy árt a filmnek, nem tudom... Úgy látszik, olyankor nyílik nekem módom filmkészítésre, amikor éppen senki nem tud, vagy a régi módon már nem lehet filmet csinálni.
– Azért a helyzet még nem forradalmi. Van egy filmterve, kitûnõ forgatókönyve a honfoglalásról, sajátságos történet õseink vándorlásának korából. A Filmvilág is közölt belõle részleteket. Nem sikerült vászonra vinnie. Csak a körülmények okolhatók?
– Túlságosan öntelt volt akkoriban a magyar film. Azt gondolták, biztosan tudják, milyen mûvekre van szükség. Erre a témára több jelentkezõ is akadt. Én nem fértem bele. De amikor éppen semmi nincsen, valahogyan szóhoz jutok. És ezért érhet mindig az a vád, hogy a zavarosban halászok.
– Zavarosságról szó sem lehet, hiszen a Széchenyi terve éppen a rendetlenségen, a lepusztultságon változtatni akaró, szakma-építõ folyamat része. Másfelõl maga Széchenyi figurája a kristálytiszta racionalitást, a következetes cselekvést sugározza. Egyébként ez a film, bármely film, hogyan segíthet talpra állítani egy lerabolt infrastruktúrát?
– Például úgy, hogy a Széchenyi, mert nagy részben mûteremben forog, újraéleszti a filmgyári építészetet, olyan állapotba hozza a fóti mûtermeket, hogy aztán késõbb más magyar filmekre és külföldi bérmunkára újra alkalmasak legyenek. Kosztümös film lévén, feltölti a jelmezraktárat, meg a díszlettárat... Sorolhatnám tovább.
– Széchenyi a második neves történelmi személyiség, akirõl filmet készít, a Tanítványok Teleki Pálja után. Mindketten, sõt mindhárman, ha ide sorolom az Eldorádó névtelen hõsét, saját nagyapját, kiemelkedõen erõs személyiségek, akik tragikus véget értek. Teleki öngyilkos lett, a nagyapja egy ostoba vakbélgyulladásnak esett áldozatul, Széchenyi megbolondult és végzett magával. A cselekvõ, tenni akaró magyarok klasszikus sorsvégzete?
– Az élet a halálig tart, s ha a halál azt jelenti, hogy rosszul jár az ember, akkor igaza van. Ezek a filmek hosszú, évtizedes életpályákat kísérnek végig. Az élet a halállal szokott befejezõdni, és ezek közül egyiket sem tartom méltatlan halálnak. Ezek a hõsök nem dekadens, szomorú figurák. Széchenyi halála gesztusértékû, nemes befejezése egy fantasztikus életnek. Engem a vitalitásuk érdekel, az erõ kirobbanása. Nem szeretem a szomorú példázatokat. Amikor Háberman Jenõ producer megbízott Can Togay-jal együtt a forgatókönyvírásra, majd rendezésre, ez a végtelen erõ ragadott meg Széchenyiben.
– Az elõbb említette, többnyire akkor jut szóhoz, filmhez, amikor csend övezi a magyar filmgyártást. Vajon az ifjonti hévvel országot építõ, reformáló Széchenyi témája miért éppen most vált kapóssá, oly annyira, hogy a film a hivatalos millenniumi program része?
– Talán ezért, mert mostanában itt Kelet-Európában, Magyarországon is hosszú békére készül mindenki. Békés berendezkedésre, építkezésre. Ahogyan Széchenyi is csak békében tudta elképzelni tervei megvalósulását, hagyományt teremteni, felvilágosult polgáriasodást.
– Ha gonoszkodni akarnék, azt is mondhatnám, mai hivatalos polgári ideológiánk zászlós hajója is lehet a Széchenyi...
– Én meg erre nem tudnék válaszolni, mert bár valóban "rendelt film" a Széchenyi, hiszen felkértek a rendezésére, de végül is egy mûvet a szemlélete határoz meg, és ebbe a filmbe senki soha nem szólt bele. Talán azért készült most film Széchenyirõl, mert a száz éves magyar filmtörténelemben, mint téma, elõször merülhet fel. Engem nem érdekel a napi politika, nem akarom és nem is tudom meghatározni, hová vezet ez a jelenlegi történelmi korszak. Azt tudom, hogy Széchenyi mit akart, és hogyan csinálta. Olvastam a dokumentumokat. Ez érdekel engem.
– Vajon miért éppen most merülhet fel Széchenyi témája?
– Mert a dzsentrik uralta Horthy-korszakban egy arisztokrata élete nem üzent semmit. Trianon akut lázában a nagy történelmi példákat nem volt ildomos emlegetni. A háború utáni idõknek is kényelmetlen figurája volt, szóba sem jöhetett. És a Kádár korszakra is ugyanez a viszony jellemzõ, mert az forradalmat hazudott magáról, világképébe inkább Kossuth illett. Úgy látszik, a Széchenyi téma vizsgáztatja a történelmi szituációkat.
– És a filmrendezõket. Bereményi Géza melyik Széchenyibõl felel? Elõttem a forgatókönyv, mely harmincöt év történetét meséli el a császárhû, nyalka katonatisztrõl, aki mániákus reformépítõ tervei folyamán a hatalom szolgálójából a forradalmi kormány miniszterévé lép elõ, önkéntes döblingi elzártságában pedig a levert szabadságharc emlékének ébrentartója, a világ szemében komilfónak tetszelgõ birodalom egyre kellemetlenebb ellenzéke.
– Széchenyi István különbözik a többi, hozzá hasonlítható magyar történelmi személytõl, mert igazán szabad volt. Szabadon döntött mindig, sosem vergõdött a körülmények szorításában. Maga teremtette a körülményeket, melyekért felelõsnek érezte magát. Nem volt elõképe a történelemben. Eredeti és etalon. Nem véletlen, hogy mitikus alakká vált. Igazából keveset tudunk róla. A köztudatban: palástos köztéri férfiú, aki jóval nyugodtabb alak, mint a szenvedélyes Kossuth. A klasszicizmus, a nyugalom, az építés embere. Törekvéseiben valóban az, de alkatában, az életsorsában szenvedélyes és forrongó ember volt. Akkor érezte elemében magát, 1825-ben, az országgyûlésben, amikor a politika még a kevesek kiváltsága volt. Nem szónokolt olyan ragyogóan, mint Kossuth. Nem szerepelt olyan jól a tömeg elõtt. Míg Kossuth bízott a nyilvánosság erejében, tudta, hogy hamarosan a tömegé lesz a fõszerep. És ahogyan "tömegesedett" a politika, Kossuth vette át tõle a vezetõ szerepet. Széchenyi arisztokrata, Kossuth dzsentri.
– A magyar történelmi, politikai hõs mítosza mégis Széchenyivel kezdõdött?
– Igen, Rákóczi után õ az elsõ, s mert hogy idõben közelebb érezzük magunkhoz az õ XIX. századát, élõ és közeli alak ma is. Hiszen akkor kezdõdött az intenzív iparosítás, akkor szervezõdtek a tömegmozgalmak, akkor nézett szembe elõször Magyarország olyan kérdésekkel, melyekkel a XX. században is kénytelen szembesülni.
– Széchenyi története Döblingben, a tébolydában ér véget. A forgatókönyv szerint egyébként életének leglucidabb pillanatait is itt élte meg. A kiegyezés elõtt búcsúzunk el tõle. A legtöbb magyar történelmi film éppen az ezt követõ éveket, a kiegyezés okozta morális válságban küszködõk sorsát választotta témájául.
– Az idõpontok kiválasztása nem az enyém, hanem Széchenyi döntése volt. Õ kimaradt a szabadságharcból, a pesti forradalom idején Pozsonyban volt. A megtorlás éveiben tért magához, Döblingben. Életének helyszínei szerepelnek a filmben. Errõl a korról azt tudjuk meg, amit Széchenyi tapasztalt és látott, életének fordulópontjain.
Elõször megijedtem, amikor ráébredtem, hogy körülbelül harmincöt évet fog felölelni a film története. Nem szoktak ugyanis ilyen hosszú korszakot bemutató játékfilmeket csinálni, mégpedig nem véletlenül. Talán maga a mûfaj nem engedi? Egyetlen ember élettörténetébõl fel lehet-e építeni ilyen nagy ívet, nem roppan-e össze?! Az, amit maga olvasott, a hetedik változata a forgatókönyvnek. A mese idõnként, észrevétlenül, tíz évet ugrik az idõben, Széchenyi, más-más ruhában, idõsebb emberként jelenik meg.
– Mi vonzza Széchenyiben?
– Az öntörvényûsége. A szabadsága, melyet már említettem. Õt nem fogta satujába a történelem, minden döntését, a jókat és a rosszakat is, vállalta. Fiatal korában nehezen találta meg helyét a kortársai között. Arisztokrataként kötelessége volt elõre haladnia a tiszti pályán, jól házasodnia, de õ valahogyan nem fért bele a rendszerbe. És akkor egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor hazájának latin nyelvû országgyûlésén magyarul szólalt meg. Egész éves jövedelmét egy magyar tudós társaság megalapítására ajánlotta fel, hogy bizonyítsa, nem csak léha és kártyás arisztokraták élnek e hazában, hanem van "másmilyen" is. És ettõl kezdve vállalt felelõsségének rendelte alá életét. A döntést senki nem kérte tõle, senki nem kényszerítette. Szabadon cselekedett. Ezt a pillanatot szeretném tetten érni. Leginkább a Naplója volt segítségünkre, életének lázgörbéjét próbáltuk követni, az õ feljegyzéseinek vonalán halad a film.
– A legtöbb alkotó kialakít valamifajta érzelmi viszonyt a hõsével. Szereti, gyûlöli, kicsit magát látja vagy szeretné látni benne. Bereményi Gézának mi köze van Széchenyihez?
– Én nem vagyok olyan filmrendezõ, aki magát akarja látni a hõsében. Megpróbálom felidézni Széchenyi szellemét. Végre találkoztam egy igazi hõssel.
– Akirõl mesélni lehet? Tehát mesélni szeret leginkább?
– Igen. Megmutatni, hogyan is voltak a dolgok. Engem a filmben leginkább az epikusság izgat. Az idõ munkája, ahogyan bonyolódnak az események.
– Provokatív korszerûtlenség!
– A film mûfajának igenis alapvetõ, eredeti képessége az epikusság, amellyel élnie kell.
– És a film elmúlt negyven évének története, amely éppen a történetmesélést, az epikusságot veti el? A francia új hullámosok meg a többiek, megannyi eltévelyedett kisiklás?
– Igen. Tönkretették az európai filmet. Azzal, hogy semmibe vették az idõ múlásának láthatóvá tételét. A film eredeti képességeit és lehetõségeit kell felkutatni, nem szabad lebénítani különbözõ rögeszmék miatt. Az európai film elveszítette azt a lehetõségét, hogy tovább lépjen, saját meséjével megtalálja saját közönségét, és ne terrorizálja azt. Átengedte a terepet Hollywoodnak. Ami pedig a korszerûséget illeti, egyre több kis ország filmesei, a skótok, az írek próbálkoznak sikeresen azzal, hogy saját történeteiket átélhetõ módon meséljék el a világnak. Magával ragadó hõsöket mutassanak. A Széchenyi forgatókönyvét is értékelték a külföldi szakemberek, társultak is a produkcióhoz.
– Mai történettel is mutathatna képet a világnak errõl a kis országról...
– Igen, és szívesen is forgatnék mondjuk egy maffiavezérrõl. Olyan valakirõl, akirõl sok szó esik manapság, például az olajügyek kapcsán. Pontosabban a mítoszról, amely körbelengi. De hát nekem Széchenyi jutott... Egy különb mítosz.