A lápvidék gyermekei

Les enfants du marais – francia, 1999. Rendezte: Jean Becker. Írta: Georges Montforez mûvébõl Sébastien Japrisot. Kép: Jean-Marie Dreujou. Zene: Pierre Bachelet. Szereplõk: Jacques Villeret (Riton), Jacques Gamblin (Garris), André Dussollier (Amedée), Michel Serrault (Pépé), Eric Cantona (Jo Sardi). Gyártó: UGC / Fechner. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 115 perc.

Nagy szó, ha az ember érzelmes, de nem érzelgõs, csendes humorú és egyáltalán nem divatos filmet láthat. Ilyenkor kevesen vagyunk a nézõtéren, már-már unatkozni kezdenénk, aztán – nem is értjük, miért és hogyan – valami megkap a teljesen érdektelennek látszó régi vágású történetbõl. Talán a nyugodtsága, talán a ravaszsága, hogy ilyen semmitmondó mer lenni.
Jean Becker, a kora ötvenes évek nagytehetségû francia rendezõjének fia forgatta A lápvidék gyermekeit. Ifjabb Becker a nyolcvanas években tûnt fel, a harsogóan moziklip-szerû, jó ritmusú, jól vágott Gyilkos nyárral, melyben Isabelle Adjani virágszál-ártatlansággal készül véres bosszút állni ki tudja már miféle alávaló hóhérokon... Ezt az új filmjét most a hazai bûnregény-olvasók régi ismerõse, Sébastien Japrisot írta más szerzõ hasoncímû könyvébõl. Már a forgatókönyv sem hasonlít sem Becker, sem Japrisot eddigi izgékony munkáihoz, maga a film, A lápvidék gyermekei meg egyáltalán nem hasonlít a mai francia film divat-termékeihez – és ez adja minden halovány báját.
„Idill a szegények között” a huszas évek elején, meglehetõsen isten-hátamögötti, félvad, de nagyon tunya zöld tájban, ahol a szegények halásznak, gombásznak és gyöngyvirágot árulnak a közeli piacon. Van itt egykor árván maradt csavargó katona, mogorva, ám legbelül érzékeny szívû mozdonyvezetõ, még mogorvább, új szerelemre és nem feleségére vágyó mesebeli Dagi (Jacques Villeret), van családjától menekülõ öreg gyáros (Michel Serrault), sok halk szerelmi bánat, és egy világ örömeitõl ide a lápvidékre húzódó arisztokrata (Dussollier), aki olyan normális, hogy már kicsit bolondnak látszik... Ezek a figurák nem tûrnek semmiféle kimódolt és a filmet elõre rángató cselekményt; itt az a nagyjelenet, ha a kompánia régi lemezeket hallgat a lápvidék közepén, meg az, ha valamelyikük óvatosan udvarolgat egy szép cselédlánynak. Akinek mindez kevés, annak kedvéért egyszer csak megjelenik egy fékezhetetlenül dúvad, a kocsma közönségét és bútorzatát utcára rámoló bokszbajnok (a francia és angol futball nemrégi fenegyereke, Eric Cantona játssza – egész másképp, de majdnem olyan jó, mint Növényi Norbert Az alkimista és a szûzben...)
Ritka jelenség A lápvidék gyermekei, szerényke szín a harsogó francia mozi-kertben. Mintha a cseh film szép tegnapjából varázslódott volna ide (persze jócskán megfakulva). Nem a „gyilkos”, hanem a „szeszélyes nyarak” ritkán nyíló virága.
Bikácsy Gergely

Lóvátett lovagok
Love’s Labour’s Lost – 1999, angol-amerikai. Rendezte: Kenneth Branagh. Írta: William Shakespeare drámájából Kenneth Branagh. Kép: Alex Thomson. Zene: Patric Doyle. Szereplõk: Alessandro Nivola (Navarra király), Alicia Silverstone (Frankhon hercegnõje), Kenneth Branagh (Berowne), Natasha McElhorne (Rosaline), Timothy Spall (Don Armando). Gyártó: Shakespeare Film Company. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 93 perc.

Lassan négyszáz éve folynak komoly viták a Shakespeare-drámák eredetét illetõen, a lehetséges jelöltek között felbukkant már Francis Bacon, Jonson és Marlowe, valamint a teljes spanyol inkvizíció. A nemzetközileg elismert Shakespeare-szakértõ, Kenneth Branagh tavalyi manifesztuma újabb szenzációs felfedezéseket tár a nagyközönség elé, friss esélyesekkel gazdagítva a listát. Hogy Cole Porter használta a jól csengõ álnevet, azt az 1954-es Csókolj meg Katám óta elfogadott tényként kezeli az irodalomtörténet, Gershwin és Irving Berlin személyét azonban kétségtelenül Branagh pottyantotta a cilinderbe. Lóvétett lovagjai majdnem három évszázados színpadi embargó, és további egyszáz éves filmes mellõzés után végre megszólalhattak a mélyen tisztelt publikum elõtt, méghozzá mindjárt eredeti szöveggel, a reneszánsz hajlékony és nyelvi leleményekben bõvelkedõ musical-slágereit dalolva.
Három évvel korábbi csonkítatlan Hamlet-adaptációja lanyha fogadtatása után Branagh újra nagy lendületet vett, de átesett a ló másik oldalára: a talán legkevésbé ismert Shakespeare-vígjáték körülbelül két-harmada esett áldozatul a korszerûsítés csatamezején, monológjai többségét békebeli táncdalok váltották fel, amelyek az átíró-rendezõ szerint mind gondolataikban, mind hangulatukban tökéletesen megfelelnek az eredetinek. Nem mintha ez manapság bárkit is érdekelne: a kérdés inkább az, hogy önmagában mûködik-e az SFC 30-as évekbe helyezett romantikus musical-tündérmeséje, amely történetesen a Lóvátett lovagok címet viseli.
Tekintve a területen jóformán járatlan szereplõgárdát és a két szövegsík tökéletes disszonanciáját illetõ kétségeket, örömteli meglepetést jelent a végeredmény: Branagh magával ragadó, koherens, sõt helyenként még szellemesnek is nevezhetõ stílbravúrt koreografált felemás alapanyagából. A korábbi adaptációiból már ismerõs erõteljes látvány-effektek (lendületes kameramozgás, mozgalmas tömegjelenetek, dekoratív díszletek) pontosan illeszkednek az MGM-klasszikusok operettvilágához, sõt a lelkes rendezõ kronologikus tabló-sorozatot szerkeszt a mûfaj tiszteletére: Busby Berkeley-féle kosztüm-kavalkádok, Esther Williams-víziparádé, Fred Astair-t idézõ légibalett, valamint egy hamisítatlan Bob Fosse szexkoreográfia villantják elénk a musical legendás pillanatait. Bár az új történet kétségkívül megsínylette a híradófelvételek vulgár-zsurnaliszta zanzáját és a happy end érdekében hõsi halált halt a melankolikusan nyitva hagyott eredeti befejezés, a formai remeklés legalább az ifjú bárd játékos szellemét megidézi a mai nézõk számára.
Jöhet a Macbeth-jégrevü.
Varró Attila

Csibe futam
Chicken Run – angol–amerikai, 2000. Rendezte: Peter Lord és Nick Park. Írta: Peter Lord, Nick Park és Karey Kirkpatrick. Zene: John Powell és Harry Gregson-Williams. Magyar hangok: Dörner György (Rocky), Román Judit (Rozsda), Boros Lajos (Csali), Bochkor Gábor (Csóró). Gyártó: Aardman / Pathé / Dreamworks. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 86 perc.

Bár ez az Aardman Productions elsõ játékfilmje, alkotói nem kezdõk: a Peter Lord által alapított stúdió 1972 óta készít animációs filmeket, és miután a 80-as évek közepén csatlakozott hozzájuk Nick Park, elsõsorban gyurmafilmjeikrõl lettek híresek. (A Wallace és Gromit trilógia 25 perces epizódjai szinte minden lehetséges fesztiváldíjat, köztük több Oscart is elhódítottak; kár hogy nálunk nem ismertebbek.)
Viszont most itt a Csibe futam, minden idõk valószínûleg elsõ gyurma-nagyjátékfilmje! Mint ilyen, természetesen a gyermekfilmek kategóriájában „fut”, azonban korántsem gyermeteg. Pontosabban: legfõbb erénye éppen az, hogy remekül aknázza ki a tömegfilmek dramaturgiai kliséinek (nem is olyan) látens infantilizmusát, és építi be a groteszk csirkefarmi történetbe, melynek lakói A Nagy Szökésre készülnek. (A szóhasználat nem véletlen, ugyanis a történetben egyebek között számos áthallás utal John Sturges 1963-as klasszikusára.)
Rozsda, a bátor csirkelány megpróbálja megmenteni társait a Tepsi farmon rájuk váró szomorú végzettõl. Próbálkozásaik ugyan sorra kudarcot vallanak, õ mégsem adja fel, mert hisz a Szebb Jövõben és a Szabadságban. (Ugye, láttunk már ilyet?) A szárnyaszegett szárnyasokat Rocky, a repülõ jenki kakas (eredeti angol hangja Mel Gibson, az egyébként nem rossz magyar szinkronban Dörner György) rázza fel csüggedésükbõl, aki azt ígéri, beteljesíti minden halandó csirke álmát: azaz megtanítja õket repülni. Noha a fennhéjázó kakas kókler, aki maga sem tud repülni, kiderül, hogy mégis helyén van a szíve, amikor hõsiesen kimenti Rozsdát az ördögi csirkepástétom-készítõ gép torkából. Így aztán az emancipált csirkelány és az alapvetõen mégiscsak derék kakas elvi-kultúrális nézeteltéréseik ellenére is egymásba szerethetnek, a film végén pedig – persze körömtépõ izgalmak közepette – az egész farm megmenekül.
Hogy mindez közhely? Nem is akármilyen. De ez a kliséhalmaz a gyurmafilm (a Pixarnal jóval nagyobb aprólékosságot igényelõ) képi világában a felnõtt nézõ számára is gyakran eredetibbnek hat, mint számos úgymond „felnõtt” mozi.
Hideg János

Koponyák
The Skulls -- amerikai, 1999. Rendezte: Rob Cohen. Írta: John Pogue. Kép: Shane Hurlbut. Zene: Randy Edelman. Szereplõk: Joshua Jackson (Luke McNamara), Paul Walker (Caleb Mandrake), Leslie Bibb (Chloe), William L. Petersen (Ames Levritt). Gyártó: Cranium Films/Original Film/Overbrook Entertzinment Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 106 perc.

Az iskola ódon épülete remek kulisszája lehet szívszorító szerelmi történetnek éppúgy, mint a felnõtté válás buktatóiról szóló drámának, de a sötét folyosókon játszódhat izgalmas thriller is. A Koponyák a rossztanuló módszerével minden ismerõs témába belekap, majdcsak lesz valami – persze nem lesz.
Az elit egyetemen mûködõ titkos társaság a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy a nyilvánosságot elkerülje. A komoly tinifilmes gyakorlattal, ám annál kevesebb karizmával rendelkezõ Joshua Jackson alakítja a fõhõs Luke-ot, aki barátja rejtélyes halálát követõen veszedelmes nyomozásba kezd az eset felderítésére. A nagypolitika mumusa, egy osztálykülönbségekkel dacoló szerelem, lázadás az atyai zsarnokság uralma alól és a politikai korrektség nagykönyvébõl vett sok-sok idézet színesítik a történetet.
A tizenévesekrõl szóló filmek lassacskán levonuló aktuális hullámának ez a kevésbé meghatározó darabja kockázatos módon sem sorozatgyilkosságokat, sem huncut flörtöket nem kínál nézõinek, de a jóságos szenátor szerepében William Petersen (Élni és meghalni Los Angelesben, Embervadász) szerepeltetése is inkább csak az idõsebbeknél jelenthet jó pontot. A cselekmény kiszámítható, a mondanivaló öreges, az akciók fantáziátlanok, izgalomnak nyoma sincs. Ha legalább azt az ételliftet kihasználták volna úgy, ahogy az egy valamirevaló amerikai kolesz-thrillertõl elvárható volna…
Kovács Marcell

Viharzóna
The Perfect Storm – amerikai, 2000. Rendezte:Wolfgang Petersen. Írta: Sebastian Junger regényébõl William D. Wittliff és Bo Goldman. Kép: John Seale. Zene: James Horner. Szereplõk: George Clooney (Billy Tyne), Mark Whalberg, Mary Elisabeth Mastrantonio, Michael Ironside. Gyártó: Warner Bors. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 133 perc.

Hollywood igájába hajtotta a természet erõit. Földrengés, tûzvész, árvíz, járvány, elemek tombolása, veszedelmes vadállatok szinte csak azért léteznek, hogy nyersanyagot szolgáltassanak az amerikai filmiparnak. A Titanic nagyon bejött. Nosza, meg kell próbálni újra valamilyen vizes témát. Igaz, jéghegyrõl most nincs szó, de ezúttal is hajó süllyed el, mégha a méretben lényeges is a különbség. A fontos azonban, hogy ezúttal is a víz az úr. Wolfgang Petersen eddigi életmûve –Tengeralattjáró, Célkeresztben, Vírus, Az elnök különgépe – alapján úgy tûnik, mintha kifejezetten a természet, a technika és az emberi értelem üzemzavarainak feldolgozására szakosodott volna. A Viharzóna meglehetõsen lassan, nehézkesen indul: fél órán át nem történik semmi, csak az útra induló halászhajó legénységének bemutatása, jellemzése. Ez a rész redundáns, felejthetõ; nyugodtan lehetne ott kezdeni a történetet, amikor "fõhõsünk" kifut a vízre.
A különbözõ meteorológiai frontok összeütköztetésébõl elõálló – filmi szempontból – tökéletes viharból Petersen mindent megpróbál kihozni. Elemében van: ez az õ és a Tengeralattjáró világa. A részletek tecnhnikai kidolgozottsága – még ha sokszor nem is látni pontosan, mi történik – a látvány borzongató esztétikuma elismerést érdemel. Érdekes az is, hogyan próbálja menteni a parti õrség hajója, helikoptere a bajbajutottakat. A keret, az alap azonban – amire az egész "show" felépül – meglehetõsen gyenge: a történet dramaturgiája, a figurák egyénítése, tipizálása – s persze ebbõl következõen a színészi játék – a mûfaj átlagát sem éri el. Végül is felemásra sikeredett mozit látunk: egy halászati oktatófilm és egy ügyesen felturbózott katasztrófafilm keverékét. Ha valamiért, ez utóbbiért lehet megnézni Petersen "tökéletes" viharát.
Gervai András

A kölyök
Disney's The Kid – amerikai, 2000. Rendezte: John Turteltaub. Írta: Audrey Wells. Kép: Peter Menzies Jr. Zene: Marc Shaiman. Szereplõk: Bruce Willis (Russ Duritz), Lily Tomlin (Rusty), Spencer Breslin (Rusty), Emily Mortimer (Amy). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 106 perc.

Könnyelmûség volt kapitális baromságnak minõsítenem legutóbb azt a filmet, amelyben a harminc éve elhunyt atyával társalog a fiú – és nem a szellemével, hanem a nagyon is virulens húsvér faterral. A kölyök nemcsak folytatja ezt a tematikát, de még messzebbre jut benne, amennyiben a negyvenéves Bruce Willis nyolc éves önmagával osztja meg kies kaliforniai villáját.
A kövér és hátrányos helyzetû, félárva gyermek nem vesztegette az idejét az eltelt harminc esztendõben: elõször is lefogyott, majd karriert csinált, keresett imidzs tanácsadó lett belõle, van szép bankbetétje és bûbájos barátnõje. Csak szíve, az nincsen neki.
Irtózik az érzelmektõl, az ún. mélyebb emberi kapcsolatoktól, legyenek azok családiak vagy szerelmiek, és még kutyája sincs. Ez utóbbi már megbocsáthatatlan. A film sugallata szerint a haszonelvûséget, a rideg célratörést, a durvaságot még csak elnézik az égiek, de a kutyátlanságot nem. Ezt büntetik avval, hogy ráküldik az alsóbb néposztályból származó, igencsak kellemetlen kiskorú egyedet, aki ellen nincs orvosság, és még rendõrt sem lehet rá hívni. Visszatérnek hát kéz a kézben a múltba, hogy gyökerénél ragadják meg a hibát. Nem ám az volt a baj, hogy a kis Bruce elvesztette az anyját, hanem az, hogy a papa megtiltotta neki, hogy sírjon a haldokló elõtt.
Kölcsönösen van mit tanulniuk egymástól, a negyvenévesnek az életben elért fontos vívmányok megtartása mellett a bõven ömlõ könnyek hiányoznak a boldogságához, míg a nyolcévesnek el kell sajátítania a kulturált étkezést, valamint a küzdõszellemet. És mit tesz isten, sikerül nekik. Jutalmul vethetnek egy futó pillantást hatvanéves önmagukra, hogy megnyugodjanak, nem élnek, nem fáradoznak hiába: még gazdagabban, szeretõ család kebelén és súlyfölösleg nélkül lépik majd át a myugdíjkorhatárt. És még kutyájuk is lesz. Igazán felemelõ pillanat.
Elfelejtettem mondani, hogy vígjátékról van szó. Nem nehéz elképzelni, hogy a föntebb vázolt történet milyen helyzetekbõl próbál kiaknázni néminemû komikumot, és az sem okozhat meglepetést, hogy ezek a kísérletek rendre kudarcot vallanak. A kölyöknek még rossz humora sincs. Ezt a hiányt csak Bruce Willis alakítása képes ellensúlyozni, aki a hollywoodi erõs mezõnyben is eséllyel indulhatna a legtehetségtelenebb színész címéért. Ez talán soha ki nem derül, ha megmarad az akciófilmek hõsének, amelyekben többet látni a hátát meg az öklét, mint az arcát. E súlyosan lélektani filmben viszont roppant mulatságos, ahogy vért izzad a legközönségesebb emberi érzelmek kifejezéséért. A kisfiú igazi szereposztási truváj; ha másban nem is, de a legszembeötlõbb vonásában kísértetiesen emlekeztet Bruce Willisre: született színészi antitalentum.
Bori Erzsébet

Kevin és Perry a csúcsra tör
Kevin & Perry Go Large -- amerikai, 2000. Rendezte: Ed Bye. Írta: Harry Enfield és David Cummings. Kép: Alan Almond. Szereplõk: Harry Enfield (Kevin), Kathy Burke (Perry), Laura Fraser (Candice), Tabitha Wady (Gemma), Rhy Ifans (Eye Ball Paul). Gyártó: Icon Entertainment / Tiger Aspect Film. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 82 perc.

Rémesen ciki manapság tizenévesnek lenni. Az ember nyakán lógnak a szülei, akik nem ismerik el fiúk zsenialitását, nem átallanak Oasist énekelni a konyhában, és élemedett koruk ellenére holmi undorító szexuális tevékenységgel foglalkozni.
Ez utóbbi különösen akkor fájdalmas, ha az a nõnemû lény, akihez az ember a legközelebb került, Boleyn Anna a történelemkönyvbõl. Miközben a többiek igazi hús-vér lányok (test)közelében, állandó bulik lázában égnek. Égni égnek a mi hõseink is. Végül, amikor már egy bankrablás közepén is csak a pénztároskisasszony dekoltázsára tudnak figyelni, döntenek: irány Ibiza. Ibiza közismert, úgy mint: 1. állandó szexorgiák színhelye, 2. hozzájuk hasonlóan zseniális DJ-k fõ érvényesülési terepe. (Egyetlen számuk szellemdús témáját nem nehéz kitalálni.)
A fiúk sikerébõl valamicskét levon, hogy pufajkában fürdenek a tengerben, miközben walkmannal a fejükön üvöltve értékelik a csajokat – zeng az egész part –, és a szülõk is elkísérik õket. Ám nem sokára találkoznak a legdídzsébb dídzsével, és sorsukban talán beáll a várva várt fordulat…(Hegedûs Géza tanár úr és osztálytársai ilyen idõs korukban Berzsenyi Dániel verseit adták ki az uzsonnapénzükbõl.)
Ha valakit a történet nem köt le – elmúlt húsz, vagy már jól lakott a trend többi mûalkotásával –, felüdülést lelhet a körítésben. A film német alapossággal mutatja be a váratlan erekcióból adódó számos kacagtató helyzetet, valamint tobzódik mindenféle testnedvek részletes és hosszan tartó bemutatásában. Közvetlenül étkezés után csak erõs idegzetûeknek ajánlott, hacsak nem akarnak a film hõseinek sorsára jutni.
Rémesen ciki lehet manapság tizenévesnek lenni. A csajok, a szülõk meg az ilyen filmek… és sehol egy Tenkes kapitánya. Rémes.
Kézai Krisztina

Gagyi mami
Big Momma's House – amerikai, 2000. Rendezte: Raja Gosnell. Írta: Darryl Quarles és Don Rhymer. Kép: Michael D. O'Shea. Zene: Richard Gibbs. Szereplõk: Martin Lawrence (Malcolm), Nia Long (Sherry), Paul Giamatti (John), Terence Howard (Lester). Gyártó: 20th Century Fox / Regency. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 99 perc.

Anya csak egy van. Nagymama viszont kettõ. Ebben a filmben a kettõ – egy és ugyanaz. Az FBI ügynök (Martin Lawrence) eljátsza Big Momma-t. Talán egyedül az õ figurája nem gagyi, minden más fantáziátlan, gyenge, unalmas, tele klisékkel, elõre kiszámítható fordulatokkal. Legalább nevetni tudnánk...
Big Momma kétszáz kilójával és az ehhez passzoló minimum kétszázas stílusával viszont szórakoztató. Le is húz róla a rendezõ minden hájcsíkot. Szõröstül, bõröstül el kell fogyasztanunk a Nagymamit, ám egy sor alpári helyzetkomikum láttán – páldául amikor hosszú perceken keresztül végzi nagydolgát a toaletten – megakad a torkunkon. Ráadásul Big Momma – azaz FBI ügynökünk – beleszeret bûnösnek vélt védencébe (hogyan is lehetne másképp), és mindent elkövet annak érdekében, hogy vallomásra bírja, mert természetesen meg van gyõzõdve ártatlanságáról. Szóval a romantikus szál összeszorítja Big Momma hájait, parányi rést sem hagyva a gyanakvásnak. Ez megmarad a nézõnek, aki már alig várja, hogy történjen valami. Valami, ami több annál, mint szerencsétlen Big Momma viszontagságai a komikusnak vélt helyzetekben. Várnánk magát a fõbûnöst, aki önszántából szabadult a sittrõl, és természetesen ezerrel keresi a pénzt. Ehelyett FBI ügynökünk, azaz a Big Momma a templomban, a helyi gyülekezet elõtt, a fekete kórus élén (Made in USA) kétszáz decibeles didaktikával arról énekel, hogy mindenki boldog lehet, ha megszabadul nyomasztó titkaitól.
Végül persze Big Momma-ról lehull az álarc – pontosabban fél arcáról, leszakad a háj. Ezzel akár vége is lehetne a földhözragadt helyzetkomikumoknak, de ekkorra megérkezik az igazi Big Momma. Lehet, hogy neki jelleme, sõt személyisége is van?!
Kubik Elvíra

Bombabiztos
Fail Safe -- amerikai, 2000. Rendezte: Stephen Frears. Írta: Eugene Burdick és Harvey Wheeler regényébõl Walter Bernstein. Kép: John A. Alonzo. Szereplõk: Richard Dreyfuss (Elnök), Noah Wyle (Buck), Brian Dennehy (Bogan tábornok), George Clooney (Grady ezredes), Harvey Keitel (Black tábornok). Gyártó: Warner Bros / Maysville Pictures. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 86 perc.

Egy kínai közmondás szerint, ha nem változtatunk irányt, valószínûleg ott végezzük, amerre éppen menetelünk.
"Fortélyos félelem igazgatja" az önmagától eltelt hatalom paranoiás képviselõit a Frears-rendezte Sidney Lumet-remake-ben. Mindenki hõs, aki háborúba indul – hallom háttértelevíziózás közben, a 2000. év nyarán, egy amerikai mese-rajzfilm szinkronját... Jövõkép a harmadik évezred küszöbén – a mozivásznon az embertelen humanizmus: agymosás nagyoknak és kicsiknek. Be kell látnunk, a cyber világot és a kommunikációs hálózatot sem egy derûs továbbélési forgatókönyv létrehozása, hanem a kereskedelmi érdekek uralják. Ki adott erre jogot? – idézi emlékezetünkbe a film a nem is olyan régen vihart kavart Konrád György-i bölcs intelmet. Mert hogyan lehet biztosítani "méltóságot mindenkinek", ha mindenütt a bolygón a katonai kiadások emelkedése vonja el a pénzt az egészségügytõl és a környezetvédelemtõl, tovább súlyosbítva ezzel a legszegényebb népesség – négy milliárd fõ – helyzetét.
A politikai forgatókönyv egy kaptafára készül, bárhol a világon: sorozatos "krízisek" és "szükségállapotok" miatt nacionalista politikusok és katonai junták tettrekész büntetõháborúi vonják el a figyelmet az alapvetõ intézkedésekrõl. A körforgás önmagát gerjeszti. Az univerzum azonban nem passzív háttérként szolgál az emberi tékozlásához, ahol az a gyõztes, akinek kevesebb a vesztesége.
Hogy miként vigyázzuk az emberiség és a természet jósorsát? – Frears Bombabiztosa is ráébreszthet a harmadik évezredre való lelkes készülõdés közben egy gyökereiben más, megváltozott szemléletmód szükségességére. A természet- és életellenes, "háború- és halál egyenes adásban"-típusú filmek, játékok, könyvek tengerében e planetáris tudatosságnak nevezett szemlélettel nézzük, ahogy Frears põrére vetkõzteti a tudomány álarca mögé bújt, önmagától meghatódó, szenvelgõ, megtestesült ostobaságot. Ha tetszik, a Gonoszt – lakóhelye legyen akár Nebraskában, akár Alaszkában. Ahol megtörténhet – mint a filmben –, hogy a bombázó raj a számítógép "tévedésébõl" egy másik földrész másik városát indul elpusztítani.
Tamás Amaryllis

Szentek és álszentek
Holy Smoke – ausztrál–amerikai, 1999. Rendezte: Jane Campion. Írta: Anna Campion és Jane Campion. Kép: Dion Beebe. Zene: Angelo Badalamenti. Szereplõk: Kate Winslet (Ruth), Harvey Keitel (PJ. Waters) Pam Grier (Carol). Gyártó: Miramax Films. Forgalmazó: UIP-Duna Video. Szinkronizált. 110 perc.

Jung írja: "Csak annyiban asszmilálhatjuk Kelet szellemét, amennyiben szilárdan állunk saját földünkön."
Csak tessék, csak tessék! Luxusutazás a mesés Keletre, teljes ellátás, lelki megújulás, fakultatív programként az élet értelmének felkutatása világklasszis guruk segítségével... Csak tessék, csak tessék! Ez az egyik Kelet, ide elég a repülõjegy. A másik Kelet magánügy, belsõ túra. Ruth repül. Az útvonal: Sidney–Delhi–Sidney. "Saját földje" a kisvárosi korlátoltság és ízléstelenség tenyészete, az életképes abnormitás, a társadalmilag preferált elhülyülés. Ruth bogara: élni, nem csak túlélni. Az indiai tömeghipnózis még a TeleShop kínálta lehetõségeknél is vonzóbb. Ruth-t magával rántja a szekta-szellem, frigyre lép a guruval, élete értelmet nyer. Az új családról azonban rettegve vesz tudomást a régi. Anyai hazugsággal sikerül hazacsábítani a lányt, s otthon szakembert fogadnak melléje, egy szakképzett ördögûzõt. PJ Harvey elsõ látásra Ponyvaregény-figura, cowboy-pszichológus. Háromnapos kúráját egy rátermett biztosítási ügynök meggyõzõ erejével tálalja: már 159 lelket mentett ki a szekták fogságából, s bizony ez rekord-eredmény. Ruth-nak kinéz a 160-as sorszám. A felismerésre, miszerint az éjfekete Ray Ban mögött rejtõzõ alak ugyanannyira (szeretet-)függõ és elesett, mint az eltévedt bárányka, a második fordulóban kerül sor. Reménytelen összegabalyodásuk pátosz nélküli drámaisága megrendítõ.
A Zongoralecke Campionja ebben az egy filmben annyiszor és annyit kockáztat, mint más egy egész életmû alatt. Kép, ritmus és hangütés állandó változó. A vad eklektika mégsem zilálja szét a filmet, a zûrzavar csak látszólagos. A groteszk szívbemarkoló, a bizarr emberi -- kétség sem férhet hozzá: végre egy õstehetség.
Köves Gábor