Rettenetes ûrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás ilyen viharos sebességgel benyomulhasson.

Ül az ember a fogorvosi váróban, és zsibbad. Az injekciótól nem eléggé, egy csacska magazin viszont – nyári számai gondosan sorba rakva az asztalon – töményen érzéstelenít. Én eddig ugyanis azt éreztem, hogy ha bekapcsolom az RTVL 2, 3, 4 stb.-t, megannyi elfuserált dj-t látok, öntudatos bemondókat, akik kõrutat mondanak körút helyett, még öntudatosabb tudósítókat, akik mindig érthetetlenül állnak az események elõtt, mohó bakfisokat és elpusztíthatatlan hölgyeket, makogó gyakornokokat és szófosó rutiniékat, talk show címén locsogókat, mímelt charme-jukat kíméletlenül tõkésítõ zsúrfiúkat, rég elvirágzott vagy virágjukban is hervatag énekeseket, maszek tanodák megtévesztett üdvöskéit, szappanoperák csak kezdeti hamvasságukban elviselhetõ amatõrjeit, mûvésszé avanzsált reklámügynököket, szakmányban és kényszeresen jópofákat, a pályaszélrõl itt érvényesülõ színésznõket és a pálya közepérõl kutyába lement színészeket, kevéssé fotogén üzletembereket, csupa ígyigazt meg egydologazt, csupa habatortánt.
A magazinból azonban megtudtam, hogy õk mind-mind médiasztárok. Benne vannak a fénycsóvába’ – ahogy egyikük mondta nemrég lényegre törõen.
A magazin hitelesíti a tévét, amely viszont mindennap hitelesíti az õt hitelesítõ magazint, vagyis: médiasztár az, aki mindkettõben szerepel. A lapot, gondolom a nézõszámokból ítélve, sokan vehetik.
De nem a számokkal van a baj. A televízió mai egyeduralma és értékrendje csak nyilvánvalóvá teszi a modern kor elõtti, hagyományos tömegkulturális szokások elhalásával, majd a kurta forradalmát megélõ popkultúra villámgyors elüzletiesedésével keletkezett hiányt. Az elmúlt évtizedekben sem jártak sokkal többen színházba, mint ma, akkor sem értették és élvezték az új verseket többen, mint ma, a tárlatok sem a tömegszórakozás színhelyéül szolgáltak. Mindössze élt még a mûvészember személyiségének presztízse, különleges voltukkal – érdemeikkel, rigolyáikkal – áhítatot keltettek, és D’Annunzio meg Isadora Duncan óta a sajtó megtanulta ennek az áhítatnak a gerjesztését. Nem sokkal késõbb már Kû Lajos volt az isten, mert az õ nevét Gábor Miklósénál és Weöres Sándorénál többen ismerték. Ez rendben is lett volna, hiszen Kû Lajos – még – valóban tudott valamit, amit azok a milliók is akceptálhattak, akik soha az életben nem lépték át az Üllõi úti stadion valamelyik kapuját. A folyamat azonban a televízióval megállíthatatlan tartott a teljes abszurditás felé: egykor ismerte a tömeg azt, aki mitologikus szerepet töltött be, ma pedig mitologikus szereppel ruház föl bárkit, akit ismer.
A processzus hihetetlenül felgyorsult. A magyar kereskedelmi televíziózás elsõ idõszaka – nemsokára, meglásd, hõskorrá fogják stilizálni – egymagában is képes volt cáfolni a Kádár-éra minden nosztalgiáját: rettenetes ûrnek kellett lennie a közlélekben, hogy oda a stupiditás ilyen viharos sebességgel benyomulhasson. Másfél éve e hasábokon némi derûvel nyugtázhattuk, hogy a Majd’ megdöglik érte fõmotívuma – a kamerák elõtt elmondható idõjárás-jelentés groteszk vágya – már itthoni rögvalóság. Mára zavartan csak annyit tehetünk hozzá: Nicole Kidman magyar alteregója még a legemberibben esendõ figura egy rettenetes seregletben.
A csacska magazinnak, mint mindenütt a világon, homlokegyenest ellenkezõ képzeteket kell egyszerre erõsítenie. A (média)sztárok a magánéletében éppoly markánsak, mint szerepük szerint, és éppoly esendõek, mint te vagy én, azaz a mitológiából a közönséges szférába oda és vissza is van átjárás, másfelõl viszont olyasmiben van részük magától értetõdõen, amiben az egyszerû halandónak nem, vagy nem természetes módon: „fergeteges” VIP-partikon fényeskednek (egymás „kölcsönfényében látszanak”, ha szabad Mészöly Miklóst profanizálnunk), és a panelkonyhák poszterein virító egzotikus tájakon otthonosak. Ott pihenik ki mérhetetlen fáradalmaikat, amelyeket az elcsigázó sminkelés és Csárlsz de Gaulle nevének kiejtése okoz. Olyan mûcukorból emelt kastélyokra nekik nem futja, mint a magazin amerikai favoritjainak, de legalább Phi-Phi szigetére, A part forgatásának „legendás” színhelyére eljuthatnak. Most ez a favorit, Thait és Balit megelõzve.
Itt mindenki remek ember, nincs köztük se hisztérika, se férjvadász, se gátlástalan karrierista, a nagyvonalú világfit alakító mûsorvezetõrõl nem gondolnád, hogy egyébként két pohár szódavíz elfogyasztása után is gondosan áttanulmányozza a számlát. Persze a magazinnak az önazonosság képeit kell sulykolnia, a játszó személyeknek akár egész jellem-képzõdménye kívül maradhat lapon és stúdión. Mondhatnánk, hogy e folytatásos hazugság, amelynek szertartásában részt vesznek, a közönség igényeit tükrözi. A közönség azt kapja, amit látni akar. Csakhogy a népes haknibrigád tagjai, akiknek ma már buszozniuk sem kell a többlet-bevételért, kénytelenek egészen hülyének nézni az embereket. Ha nem így tennének – már nem is volnának.