A katedrától az iskolapadig új könyvek segítik a médiaoktatást.

A mozgóképkultúra és a médiaismeret jelenléte a közoktatásban nem pusztán a tanárképzést és a tankönyvek, tanári segédkönyvek, szöveggyûjtemények kiadását teszi szükségessé, hanem szemléletváltást is sürget: miképpen lehet a hagyományos (film)esztétikai álláspontról elmozdulva az audiovizuális média szerkezetét a közös alapokból kiindulva értelmezni. A hangos mozgókép struktúrája ugyanis mind a film-, mind a televíziós, mind a digitális kultúrában azonos; a különbségek – akár a hordozó, akár a közeg, akár a mûfaj szempontjából – magasabb szervezettségi fokon jelennek meg.
A nézõpontváltást az oktatásban azonban nem elméleti megfontolások teszik szükségessé, hanem egy nagyon is gyakorlatias, iskolán kívüli körülmény. A gyerekek már egészen kis koruktól kezdve nem mint "esztétikai szervezettségû mozgóképpel" találkoznak a filmmel. Elsõsorban nem a hagyományos filmmûvészet közvetíti számukra ezt a formát, hanem az audiovizuális kommunikáció legkülönbözõbb típusai, a filmek befogadása pedig egyre ritkábban történik mozikban, a közeg ma már döntõ részben a televízió, a videó vagy a számítógép. A médiumok, a mûfajok és a mûsortípusok szempontjából hihetetlenül nagy a szóródás, miközben a jelentés szerkezeti alapjai – a "nyelvi kódok" – ugyanazok. Ebbõl az egyszerû ténybõl következik, hogy mindenfajta mozgóképi "szöveg" értelmezését az "olvasásnál" kell kezdeni, ami nem más, mint a sajátos kifejezési eszközök tudatosítása. Ennek birtokában folytatódhat a jelentéskutatás egészen az adott médium természetének feltárásáig – ami valahol a hatalom (elvont és gyakorlati) kérdésével szembesít. Ez utóbbi tudatosítása persze nem lehet közvetlen pedagógiai cél, noha – s lehet, hogy ezen a téren konzervatív vagyok – a kritikai attitûd közvetítését az oktatás alapvetõ feladatának tartom (ráadásul nem csak a média területén). S bármilyen "ideológiakritikánál" hasznosabb és termékenyebb, amikor az értéket a tökéletes formai felépítésben fedezzük fel, az értéktelent pedig egy ügyetlenül összetákolt "filmmondat" leplezi le. A befogadás autonómiája így válhat kikezdhetetlenné.
Ehhez a munkához kapnak segítséget tanárok és diákok a közelmúltban megjelent két médiatankönyvbõl. Knut Hickethier Film- és televízióelemzése elsõsorban tanári kézikönyvként ajánlható. A szerzõ széleskörû tudományos kitekintéssel, ugyanakkor a gyakorlati-pedagógiai felhasználhatóságot figyelembe véve állította össze munkáját. Ez magyarán azt jelenti, hogy a könyvnek nem a megállapításai, hanem a szemléletmódja eredeti: a film és a televíziós mûsorok közös elemzésével egyfelõl kiemeli az audiovizuális kommunikáció struktúrájának alapvetõ azonosságát, másfelõl a különbözõ médiumok természetébõl következõ eltéréseket. A könyv gerincét a klasszikus filmesztétikai tankönyvekbõl ismert témakörök alkotják: a kép, a hang, az elbeszélés, a montázs, a szerepjáték elemzõ leírása, állandó kitekintéssel mindezen kifejezõeszközök televíziós alakváltozatára. Általában nem fedezhetõ fel lényeges különbség a mozgóképi kifejezõeszközök között aszerint, hogy melyik médiában jelennek meg – ez pontosan a kiinduló állításunkat igazolja –;  a hang használata vagy a montázs lényegében ugyanúgy mûködik a filmekben vagy a televíziós produkciókban. A különbségek mentén viszont – például a "szerepjáték" fogalmánál vagy a "dokumentum–fikció" kérdésénél – elsõsorban nem az eltérõ "nyelvjárásokra" derül fény, hanem az intézményrendszer, a kommunikációs forma, a diszpozíció – röviden a média társadalmi szerepének természetére, valamint az ebbõl következõ, a formai kifejezõeszközöket sem kímélõ hatásokra. Ez a visszahatás természetesen a hagyományos filmmûvészet esetében sem elhanyagolható – lásd "mûfajkényszer" –, a televízió szempontjából viszont döntõ jelentõségû. Sõt, az egyes televíziós mûsorok elsõsorban a médium természete felõl értelmezhetõk – mint a Mindenható Mûsorrend, a Program elemei –, míg a film esetében nincs jelen ilyen mindent elrendezõ "metaelbeszélés". (Habár…?)
A Film- és televízióelemzés címû munka kézikönyvként történõ használatát megkönnyíti Györffy Miklós gördülékeny fordítása, valamint az eredeti példaanyag itthoni ismeretekhez igazított adaptációja – megnehezíti viszont az irodalomjegyzék változtatás nélküli közlése. A hivatkozások közül ugyanis jó  néhány mû magyarul is olvasható.
A médiaoktatásbeli szemléletváltás nehezebbik útját választotta Honffy Pál, amikor 10–14 éves gyerekek kezébe adható munkatankönyvet írt. A Képek, mozgó képek, hangos képek – saját mûfaji meghatározása szerint – "médiaismeret kezdõknek". A szerzõ mintha Hickethier kiindulópontjához ("Még mielõtt megtanulnának olvasni a mai gyerekek, tudnak már bánni a televíziós készülékkel és értik a filmet") igazította volna módszerét: nem elemez – noha a kötetet egy mintaelemzés zárja –, hanem minduntalan a mozgókép látható-hallható jelenségeire kérdez rá; a felületre, amin a sajátos kifejezõeszközök – az elbeszélésmódtól a képen át a montázsig – láthatóvá válnak. A szemléletváltás eredetiségéhez azonban nem férhet kétség: a most megjelent munka lényegében Honffy 1979-ben (!) kiadott Filmrõl, televízióról középiskolásoknak címû tankönyvére épül: e mostani kiadvány kérdve kifejtõ módszere, a fejezeteket záró összefoglalók és a gazdag képanyag a húsz éve megfogalmazott, a taníthatóság szempontjából ma is érvényes ismeretanyagot teszi a kisiskolások számára is befogadhatóvá. Így éri utol a gyakorlat az elméletet…

Knut Hickethier: Film- és televízióelemzés. Fordította: Györffy Miklós. Krónika Nova Kiadó, 1999.
Honffy Pál: Képek, mozgó képek, hangos képek. Mûszaki Könyvkiadó, 1999.